„Szíves és finom jelenség volt, csupa közvetlenség, elfogulatlanság és tágra nyitott szemű kíváncsiság” – írta Fenyő Miksa a 100 éve elhunyt Kaffka Margitról. A prózaíró, költő műveiben a hanyatló dzsentrivilágot és az I. világháborút megelőző évtizedes nők sorsait örökítette meg.
Kaffka Margit 1880. június 10-én született Nagykárolyban, ahol apja ügyvéd és vármegyei főügyész volt, Kaffka Margit hatéves volt, amikor apja meghalt, anyja elszegényedett nemesi családból származott. Anyja döntése szerint a kislány az irgalmas nővérek szatmári zárdájában tanult, majd elvégezte a tanítóképzőt.
Itt szerzett tanítónői oklevelet 1898-ban, és egy évig a miskolci irgalmas nővérek zárdájában tanított. 1899-ben beiratkozott az Erzsébet Nőiskolába, ahol 1902-ben szerzett polgári iskolai tanári oklevelet, és a miskolci polgári leányiskola tanára lett. 1905-ben feleségül ment Frőlich Brúnó erdőmérnökhöz, akitől egy évvel később megszületett László nevű fia.
Az írással még tanítóképzős korában „eljegyezte magát”, a századforduló költészete, főként Kiss József, Heltai Jenő, Makai Emil művei hatottak rá. Verseit, amelyekben – szakítva a konvenciókkal – a hétköznapi lét apró mozzanatait, rezdüléseit szokatlan kifejezésekkel, a közvetlen társalgási nyelv eszközeivel jelenítette meg, több folyóirat, A Hét, a Jövendő és a Magyar Géniusz is közölte. Első verseskötete 1903-ban jelent meg Versek címmel, ekkoriban már prózai műveket, novellákat is írt.
„Ha ez a név: Kaffka Margit, „nom de guerre” lenne, sok jó, igaz olvasó töprengne, tanakodna: ki ez a nyugtalan, nagyon erős író? Asszonyoskodó férfiú, aki játékos komolysággal szeszélyes mintázatú, drága vásznakat sző, vagy férfias erejű asszony, de a nagy örök asszonyhibával: valamit ingathatatlanul fölépíteni nem tud? De a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága, rendkívülisége, nagyszerűsége úgy-e nem vitás?” (Ady Endre: Kaffka Margit versei, Nyugat, 1918)
1907-ben családjával Budapestre költözött, és előbb az újpesti, majd 1911-től 1915-ig az angyalföldi polgári leányiskolában tanított. A fővárosban bekerült az irodalmi körökbe, hamarosan a legrangosabb folyóirat, a Nyugat is szerzői közé fogadta. Költői világa, gondolkodásmódja, irodalompolitikai nézetei Adyéhoz álltak közel, s e szellemi kapcsolódásból idővel mély barátság is született.
KAFFKA MARGIT: CSEND
Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
– – Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
– – – E csöndet ismerem.
(1905)
Megromlott házassága 1910-ben válással végződött, felejteni Párizsba, majd Rómába utazott. Ebben a válságos időszakban született meg két legjelentősebb regénye, a Színek és évek, valamint a Mária évei. A Színek és évek egy gazdag lelkiéletű, de körülményei folytán mindig megalkuvásra kényszerülő asszony történetén keresztül a dzsentri világ széthullását mutatta be, a Mária éveiben azonban már az önálló utat járó asszony tragédiáját ábrázolta. 1914 fontos esztendő volt életében: megismerkedett Balázs Béla öccsével, Bauer Ervin orvos-biológussal, akihez még ebben az évben feleségül ment, és ugyanekkor jelent meg az Állomások című regénye is, amelynek női főhősei már a férfiakéval egyenrangú, teljes, alkotó életet élhetnek.
„A házasságban egy kis ravaszság a főtudomány. Elsiklani a dolgokon, kicsit nyájaskodni, aztán tehetsz amit akarsz. Nem az a fő, hogy felül maradjunk a szóvitákban, hanem hogy belsőleg szabadok maradjunk és simán éljünk. Azért férfi, hogy ámítsuk kicsit, szeretetből!” (Kaffka Margit: Színek és évek)
Az első világháború kitörése után végleg szakított a tanári pályával, s csak az irodalomnak szentelte magát. A háború felháborította és elborzasztotta, érzéseinek kezdetben pacifista, majd egyre forradalmibb hangú verseiben adott hangot. A háborút saját bőrén is megtapasztalta: 1915-ben férjét a temesvári kórházba rendelték szolgálatra, ettől kezdve kétlaki életet élt, Budapest és Temesvár között ingázott. Közben újabb regényt írt Hangyaboly címmel, amelyben a zárdában töltött gyermekéveit elevenítette fel, ebből 1971-ben Fábri Zoltán rendezett nagysikerű filmet.
Életének utolsó időszakában publicisztikai munkássága is kiteljesedett, írásainak nagy részét a Pesti Napló közölte. 1918-ban több kötete is megjelent: Az élet útján címmel verseinek, A révnél címmel pedig novelláinak gyűjteménye. Ebben az évben a Vörösmarty Akadémia is tagjai sorába fogadta.
Október végén még lelkesen üdvözölte a polgári forradalmat, de egy hónappal később az egész Európán végigsöprő spanyolnáthában fiával együtt ő is megbetegedett. Kórházba szállították, ahol 1918. december 1-jén meghalt, fia csak egy nappal élte túl.
„Szíves és finom jelenség volt, csupa közvetlenség, elfogulatlanság és tágra nyitott szemű kíváncsiság. Már úgy látszott rajta a százfelé való nyugtalankodás, de életet még alig élt, könyvet még keveset olvasott, jó-rossz fordításban néhány külföldi regényt, egy-egy foszlánya valamely modernebb filozófia, szociológiai gondolatnak is eljutott hozzá, de már megvolt az a talentuma, hogy e töredékeket feldúsítsa s később – művészi fejlődése folyamán – igazi élettel telítse.” (Fenyő Miksa: Kaffka Margit, Nyugat, 1918)
1918-as verseskötetéről Ady írt a Nyugatnak kritikát, amelyben „gazdag, ragyogó szavú, ritka magyar költőnőnek, azaz költőnek” nevezte Kaffka Margitot.
