„Örüljünk Kaffka Margitnak, mert ő feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell udvarias, hazug bókokat mondani.„ Kaffka Margit író, költő, műfordító 95 éve halt meg.
Mi a titka Kaffka Margitnak? Miért éppen és miért csak Kaffka Margit lett a maga korában és a mai napig ismert és elismert a Nyugat körüli nőírók közül? Miként tudta saját írói hangját megtalálni és követni az őt körülvevő zseniális csúcsértelmiségi férfiak között? Miért és hogyan kívánt minden szerepében jól játszani, megfelelni, legyen szó a tanárról, az íróról, az anyáról, a feleségről, a szeretőről?
„A Nyugat megindulása körüli években nagy szereposztás folyt felénk. (…) Ady lett a Forradalom, Móricz a Nép, Babits a Hagyomány, Karinthy a Humor, Kosztolányi a Finomság, Ignotus a Szellem, Szép Ernő a Gyermekesség, s így tovább. (…) Kaffka Margit az lett, amire a természet is kijelölte: a Nő. Ez volt a legkézenfekvőbb, de egyszersmind a legnehezebb szerep.”
Németh László szavaiból kiviláglik Kaffka Margit szerepének „természetből” adódó, vagyis személyiségén kívül álló nehézségére. Kaffka minden bizonnyal a magyar irodalomtörténet máig legismertebb és legelismertebb, leginkább számon tartott nőírója.
Út a Nyugat felé
Kaffka Margit 1880. június 10-én született Nagykárolyban és 95 éve, 1918. december 1-jén halt meg. Apja korán meghalt, anyja a szatmári irgalmas nővérek zárdájába küldte lányát tanulni. Itt szerzett tanítónői oklevelet, és egy évig a miskolci irgalmas nővérek zárdájában tanított. Látás- és íráskészségének már fiatalkorában világos jelét adta. Édesanyja lelkesen fogadta lánya első verseinek megjelenését, és elküldte őket Lauka Gusztávnak, az író, szerkesztő, levéltáros rokonnak. S bár dicsérettel teli levél volt a válasz, a rokon demonstrálta, hogy az írói hivatást választó nő az irodalomértők szemében nem fért bele a korszak és a szűkebb társadalmi közeg értékrendjébe.
1902-ben polgári iskolai tanári oklevelet kapott az Erzsébet Nőiskolán, s a miskolci polgári leányiskola tanára lett, ekkor egész kis irodalmi kör alakult ki körülötte, rendezvényeken olvasott fel, ahol Adyról is viták folytak, kávéházakba járt a pesti vendégírókkal. Minden érdekelte, ami a művészettel, a kultúrával kapcsolatos, festőkkel is kapcsolatba került, sőt maga is festegetett a szecesszió hatása alatt. 1905-ben feleségül ment Frőlich Brúnó erdőmérnökhöz, akitől egy évvel később megszületett László nevű fia.
Az írással még tanítóképzős korában „eljegyezte magát”, a századforduló költészete, főként Kiss József, Heltai Jenő, Makai Emil művei hatottak rá. Verseit, amelyekben – szakítva a konvenciókkal – a hétköznapi lét apró mozzanatait, rezdüléseit szokatlan kifejezésekkel, a közvetlen társalgási nyelv eszközeivel jelenítette meg, több folyóirat, A Hét, a Jövendő és a Magyar Géniusz is közölte. Első verseskötete 1903-ban jelent meg Versek címmel, ekkoriban már prózai műveket, novellákat is írt.
Ady versajánlása Kaffka Margithoz: ”A nagyon-nagy asszony-írónak.” Móricz Zsigmond véleménye: ”Olyan magaslatra ért, ahová asszonyíró nálunk még soha.” Schöpflin Aladár: ”Nincs olyan asszonyíró több, talán az egész világon.”
1907-ben Budapestre költöztek, az írónő előbb az újpesti, majd az angyalföldi polgári leányiskolában tanított. Pesten bekerült az irodalmi körökbe, s hamarosan, 1908-tól a legrangosabb folyóirat, a Nyugat is szerzői közé fogadta. Költői világa, gondolkodásmódja, irodalompolitikai nézetei Adyéhoz álltak közel, és e szellemi kapcsolódásból idővel mély barátság szövődött. A Nyugathoz vezető útnak és a folyóirat életének nemcsak követőjévé, de részesévé vált. Fokozatosan bevonódott a lap belső ügyeibe, az irodalomba és az irodalmi életbe, személyesen is megismerkedett a szerkesztőkkel és szerzőtársakkal. A szerkesztők közül – Fenyő, Gellért, Osvát és Ignotus mellett – Schöpflin és Hatvany, az írók közül Ady, Lesznai, egy ideig Szabó Dezső, a fiatalabbak közül Füst Milán és Tersánszky személyéhez fűzték szorosabb szálak. De szoros barátságot ápolt Babitscsal és Kosztolányival is. Sokat mozgott az irodalmi élet tereiben, a szerkesztőségek mellett leginkább a kávéházak, a Bistrol és a Centrál voltak a kedvencei. Részt vett a nagy éjszakai vándorlásokon is – leginkább Szabó Dezső, Tersánszky vagy Ady társaságában.
„Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom vagy papát vagy tengeri vihart – úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célra törő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes vagy a gyűlölködő szerepébe. Valamivel ki kell tölteni az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnének az útszélen, és talán ez volna a természetes – minden egyéb csak magahitető fontoskodás.” (Kaffka Margit: Színek és évek)
„Az élet egyszerű, mindig komoly, sokszor sivár, néha üres.”
Miután férjét Budapestre delegálják, és kinevezik a minisztériumban, a köztük lappangó ellentétek felszínre kerülnek, a házasság végképp megromlik, s 1910-ben elválnak. Hogy a válás viharait feledje, Párizsba, majd Rómába utazott. Ebben a válságos és magányos időszakban született meg két legjelentősebb regénye, a Színek és évek, valamint a Mária évei.
„Épp ez az asszonyos álmélkodás, a gondolat dolgai iránti szinte gyermekes kíváncsiság adja meg Kaffka Margit gondolatvilágának újságát és frissességét. Sok olyan gondolat, amelyet már rég hátunk mögött tudtunk, őnála új életet kap, mert másféle, másképpen működő, asszonyi agyon szűrődött keresztül. Írása néha úgy hat, mint valakinek hirtelen öntudatra eszmélése, a lelkileg szunnyadó asszonygenerációk hosszú sora ébred fel benne és néz körül a világban, először hályogtalan szemmel. Kicsit meg is részegszik ennek a hirtelen feleszmélésnek a kábulatától s tobzódik újonnan felfedezett látó és gondolkodó ereje élvezésében. Minden eredendő asszonyi képesség felfokozódik ebben a mohóságban és új, eddig sejtett, de egészen asszonyra valló képességek pattannak elő. Ravaszkodó rejtőzködésébe olyan teljes lelki odaadás vágya burkolózik, amely közvetlen egyenértékese a szemérmes, de fenntartás nélküli testi odaadás örök asszonyi erényének. Izgalmak dolgoznak benne, melyek a mai asszonyi nem izgalmai, elégedetlensége, kritikája, lázadása mind az asszonyi sors ellen tiltakozik. Még az irodalmi formái is, mintha nem egy hosszú irodalmi tradícióból származtak volna át hozzá, mintha magától jött volna rájuk. Nincs ilyen asszonyias író több, talán az egész világon.” (Schöpflin Aladár, Nyugat, 1912)
1914 fontos esztendő életében: megismerkedett Balázs Béla öccsével, Bauer Ervin orvos-biológussal, akihez még ebben az évben feleségül ment. Ugyanekkor jelent meg az Állomások című regénye is, amelynek női főhősei már a férfiakéval egyenrangú, teljes alkotó életet élhetnek.
Az első világháború kitörése után végleg szakított a tanári pályával. A háború feldúlta és elborzasztotta, érzéseinek kezdetben pacifista, majd egyre forradalmibb verseiben adott hangot. 1915-ben férjét a temesvári kórházba rendelték szolgálatra, ettől kezdve Budapest és Temesvár között ingázott. Közben újabb regényt írt, Hangyaboly címmel, zárdában töltött gyermekéveit elevenítette fel. (A műből 1971-ben Fábri Zoltán rendezett nagysikerű filmet.)
Életének utolsó időszakában publicisztikai munkássága is kiteljesedett, írásainak zömét a Pesti Napló közölte. 1918-ban több kötete is megjelent, a Vörösmarty Akadémia is tagjai sorába fogadta, októberben lelkesen üdvözölte a polgári forradalmat. Ady Kaffka Margit versei című kritikájában így írt a Nyugatban:
„Ha ez a név: Kaffka Margit, “nom de guerre” lenne, sok jó, igaz olvasó töprengne, tanakodna: ki ez a nyugtalan, nagyon erős író? Asszonyoskodó férfiú, aki játékos komolysággal szeszélyes mintázatú, drága vásznakat sző, vagy férfias erejű asszony, de a nagy örök asszonyhibával: valamit ingathatatlanul fölépíteni nem tud? De a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága, rendkívülisége, nagyszerűsége úgy-e nem vitás? Különben is én most a Kaffka Margit regényeire, novelláira gondoltam, emlékeztem s a verseiről akarnék írni. (…)
És Kaffka Margit könyve nagyon szép könyv, történet, szomorúság, lemondásos hit a boldogságban: művészet.
Örüljünk Kaffka Margitnak, mert ő feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell udvarias, hazug bókokat mondani. Erős ember, művész, kinek jó és biztos sorsa van s minden kritikák se tarthatnák vissza az életében adva-adott, kijelölt útjában, mely minden lendületében az övé.”
Kaffka irodalmi utóéletében egyaránt megtalálhatók a kultusz és a visszhangtalanság jelei. A ma irodalomtörténészei is úgy vélik, hogy erősen a korhoz kötött irodalmat művelt, és bármilyen éleselméjű és eredeti írói egyéniség is volt, nem tudott kora fölé emelkedni. Radnóti Miklós disszertációja „Kaffka Margit és a mai formatörekvések” című fejezetében úgy véli „…Prózájának formája a belső élményregény véglete, egy fejlődés utolsó állomása…”
Hogy mivé fejlődött volna írói tehetsége, örök kérdés marad, Kaffka alkotói ereje teljében, magánélete révbe érése idején lett az egész Európán végigsöprő spanyolnátha áldozata. 1918 november végén fiával együtt megbetegedett. Kórházba szállították, ahol 1918. december 1-jén meghalt, mindössze 38 éves volt, fia csak egy nappal élte túl.
Felhasznált irodalom:
Nyugat folyóirat, 1912, 1918, OSZK)
Borgos Anna – Szilágyi Judit, Nőírók és írónők
Schöpflin Aladár: Ady
Komlós Aladár: Problémák a Nyugat körül
