„Az afrikai őserdő rejtelmes régió. Mintha egy régi kárpit kellős közepébe lovagolna be az ember: helyenként kifakult, másutt a kortól elsötétedett, de csodálatosan gazdag a zöld különféle árnyalataiban.” Karen Blixen legismertebb regénye mindenki számára útmutató.
1912 telén egy huszonhét éves dán úrilány eljegyezte magát svéd unokatestvérével, Bror Blixen báróval. Az egyik tanú Vilmos svéd királyi herceg volt, aki memoárjában így emlékezik a menyasszonyra: „Karcsú, jó alakú, okos szemű, dús gesztenyebarna hajú, bájos és elegáns fiatal nő
”.
A házaspár egy kenyai birtokon telepedett le, ahol kávétermesztéssel akartak foglalkozni, ám Blixen báró szívesebben futott a gyarmat szépasszonyai után, és inkább szafarikat vezetett – így ismerkedett meg Széchenyi Zsigmond gróffal és Hemingwayjel.
Karen, a báróné eközben élete nagy, örök szerelmével, Afrikával ismerkedett – a hátborzongatóan gyönyörű afrikai tájjal, a „bennszülöttekkel”, a kikuju, maszáj és szomáli emberekkel, kultúrákkal. És viharos, tragikus viszonyt folytatott egy szívrabló angollal, Denys Finch-Hattonnal.
Mindennek eredménye a dán irodalom e gyöngyszeme – meg egy felejthetetlen film, a Távol Afrikától, amelyben két színészzseni, Meryl Streep és Robert Redford játssza a főszerepeket.
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában
(Részlet a regényből)
Egy gazella
Lulu az erdőből került a házamba, aminthogy Kamante meg a pusztáról.
Farmomtól keletre terült el a ngongi Erdőrezervátum, amely akkor még majdnem teljes egészében szűz erdőség volt. Nagyon elszomorított, amikor az őserdőt kiirtották, hogy eukaliptuszt és selyempálmát ültessenek a helyébe; ritka szép park és kirándulóhely lehetett volna a nairobiaknak.
Az afrikai őserdő rejtelmes régió. Mintha egy régi kárpit kellős közepébe lovagolna be az ember: helyenként kifakult, másutt a kortól elsötétedett, de csodálatosan gazdag a zöld különféle árnyalataiban. Az eget egyáltalán nem látni benne, de a lombokon átszűrődő napsugár számtalan különös játékot űz. A fákról megannyi hosszú szakállként lógó szürke gombák és a mindenütt ott csüngő liánok sejtelmes, titokzatos légkört teremtenek az őserdőben. Vasárnaponként, ha a farmon nem akadt semmi tennivaló, itt lovagoltam Farahhal, fel-alá a lankákon, át a kanyargós kis erdei patakokon. Az erdőben hűs volt a levegő, akár a víz, s tele növényi illatokkal, és a hosszú esőzések elején, amikor a liánok kivirágoztak, az ember illatfelhőből illatfelhőbe lovagolt. Egy bizonyos afrikai babérfélének, amely apró, ragacsos, krémszínű virágot hoz, olyan átható illata volt, akár az orgonának vagy a vad gyöngyvirágnak. Itt-ott kivájt facsemetetörzsek voltak bőrszíjakkal egy-egy ágra kötözve: a kikujuk akasztották ki őket, hogy a méhek beléjük fészkeljenek s így könnyen mézhez jussanak. Egyszer, amint befordultunk egy erdei sarkon, az úton leopárd üldögélt: vad kárpitfigura.
Magasan a föld felett itt tanyázott egy nagyszájú, örökké nyüzsgő nemzetség, a kis szürke majmoké. Ahol majomcsorda vágott át az úton, sokáig lehetett érezni a levegőben száraz, áporodott egérszagukat. Amint az ember az erdőben lovagolt, egyszer csak surranó, cikkanó neszt hallott a feje felett: a fenti kolónia is haladt a maga útján. Ha sokáig egy helyben maradtál, sikerült megpillantanod egy majmot, ott ült mozdulatlanul a fáján, aztán kicsivel később felfedezted, hogy az erdő csak úgy hemzseg a családjától, úgy ültek az ágakon, mint megannyi gyümölcs, szürke vagy sötétebb figurák, aszerint, hogyan esett rájuk a napfény, s hosszú farkuk mögöttük lógott alá. Különös hangot hallattak, olyan volt, mint egy cuppanó csók, amelyet kis köhhentés követ; ha az ember a földről utánozta ezt, a majmok kényeskedve ide-oda forgatták a fejüket, de hirtelen mozdulatodra egy pillanat alatt eltűntek – úgy hasították a lombrengeteget, mint a halraj a hullámokat.
Láttam a ngongi erdőben, a sűrű bokros egyik keskeny csapásán, egy nagyon fülledt nap, déltájban, az óriási
varacskos disznót is, akivel pedig igen ritkán találkozni. Sebesen rohant el mellettem feleségével és három malacával; az egész család mintha kisebb-nagyobb, de egyforma figurára lett volna kivágva sötét papirosból a napsütötte zöld előterében. Tündökletes látvány volt: mint tükörkép egy erdei tóban, valami, ami ezer éve történt.
Lulu antilopkölyök volt, abból a fajtából, amelyet errefelé bushbucknak hívnak – talán ez a legbűbájosabb az összes afrikai antilop közül. Valamivel nagyobbak a dámvadnál, az erdőben vagy a bozótban élnek és meglehetősen félénkek, ezért ritkábban is látni őket, mint a pusztai antilopokat. A Ngong-hegyeket és a környező vidéket azonban kedvelik, s ha az ember kora reggel vagy napnyugtakor vadászott, láthatta, amint előjönnek a bokrokból, ki a tisztásra, s ahogy a nap sugara rájuk esett, a szőrük úgy fénylett, akár a vörösréz edény. A baknak szépen csavarodó szarva van.
Lulu a következőképpen került a házamba:
Egyik reggel behajtottam Nairobiba. A malmom nem sokkal azelőtt égett le, és sokszor be kellett mennem a városba, hogy a biztosítást elintézzem és a pénzt felvehessem; ezen a kora reggelen a fejem tele volt számokkal és kárbecslési adatokkal. A ngongi úton hajtottam, amikor egyszer csak egy csapat kikuju kisgyerek kiabált rám az út széléről, s láttam, hogy egy igen kicsi bushbuckot tartanak a magasba. Tudtam, hogy a bozótban találták az apróságot és el akarják adni, de mivel egyébként is késésben voltam, ügyet se vetettem rájuk, egyszerűen továbbhajtottam.
Este, hazafelé megint elhaladtam ugyanott, s megint éktelen kiabálás fogadott – a kis társaság, immár fáradtan és csalódottan, hisz bizonyára másokra is megpróbálták rásózni a borjat a nap folyamán, most már nagyon szeretett volna túladni rajta, mielőtt lemegy a nap; megint magasra tartották, hogy kísértésbe ejtsenek. De kimerítő napom volt a városban, a biztosítás körül mindenféle nehézségek támadtak, úgyhogy semmi kedvem sem volt megállni. Akkor sem gondoltam a dologra, amikor hazaérve megvacsoráztam
és lefeküdtem.
Abban a pillanatban, hogy elaludtam, már fel is riadtam, s valami iszonyú rémület kerített hatalmába. A gyerekek és a kis gazella képe, mintha csak odafestették volna, hirtelen éles alakot öltött előttem, és én úgy megdöbbentem, mintha valaki meg akart volna fojtani. Mivé lesz az a kis borjú a foglyul ejtői kezében, akik egész fülledt nap ott álltak vele, összemarkolt lábait magasra emelve? Hiszen ahhoz még nagyon fiatal, hogy önállóan táplálkozni tudjon. Én pedig kétszer is elhajtottam mellette, akár a pap és a levita egy személyben, és ügyet se vetettem rá. Hol lehet most? Pánikba esve felkeltem, és fölvertem az összes szolgámat. Rájuk parancsoltam, hogy reggelre találják meg és hozzák elém a gazellaborjat, különben mindnyájukat elbocsátom. Tüstént megelevenedtek. Ketten velem voltak a kocsiban, de a legkisebb érdeklődést sem mutatták a gyerekek vagy a gazella iránt; most előléptek, és hosszan ecsetelték a többieknek a helyet és az órát meg a gyerekek családi hovatartozását. Holdfényes éjszaka volt; embereim szétszéledtek a tájon, s közben élénken vitatták a kialakult helyzetet; hallottam, hogy a legsűrűbben azt emlegetik: el lesznek bocsátva, ha a bushbuck elő nem kerül.
Másnap korán reggel, amikor Farah behozta a teámat, vele jött Dzsuma is, karjában a gazellaborjúval. Mivel suta volt, elneveztük Lulunak, ami, mint megtudtam, szuahéliül gyöngyöt jelent.
