„A színművészet, vagyis: a drámai előadás művészetének célja: a drámai költemény művészi megvalósítása.” 180 éve született Paulay Ede színész, rendező, színészpedagógus, szakíró, akinek irányításával a kortárs európai színház színvonalára emelkedett a Nemzeti Színház.
Paulay Ede 1836. március 12-én született Tokajban. Adóhivatalnok apja papnak szánta, ám ő 16 évesen felhagyott tanulmányaival, s beállt színésznek. Kőszegi Endre társulatával Miskolc, majd Győr, Szeged, Szabadka, Kassa, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Debrecen publikumának tetszését igyekezett megnyerni.
A pesti Nemzeti Színházban 1863. augusztus 26-án Katona József Bánk bánjának címszerepében mutatkozott be, s noha a kritika fanyalogva fogadta, szeptemberben szerződtették. Élete végéig – az 1874 és 1877 közötti éveket leszámítva – a Nemzeti tagja maradt. Színészi talentumával nem tűnt ki (1875-ben el is búcsúzott a színpadtól), de egyre inkább az idős igazgató, Szigligeti Ede „jobbkeze” lett, s tagja a drámabíráló bizottságnak. 1868-tól a Színészeti Tanodában a drámai gyakorlat, később az elméleti szak tanára, 1893-tól a drámai színészképző főigazgatója volt. A tanodában generációkat nevelt, a színészet elmélete címmel könyvet is írt, ötvözve a mesterségbeli ismereteket és a lélektani tudnivalókat.
A színészet elmélete című tanodai tankönyve első paragrafusában: „A színművészet, vagyis: a drámai előadás művészetének célja: a drámai költemény művészi megvalósítása. Elsődleges kelléke tehát a drámai költemény; amint ez viszont a színpadi előadásra van utalva, hogy teljes hatást idézzen elő.
A drámai előadás feladata: a költő szabad fantáziája által teremtett alakok megtestesítése. A színművészet ez alakokat hússal és vérrel látja el; azokba életet lehel, és mint élőlényeket érzékeink elé állítja; a költő művének a valódi élet teljes csalódását kölcsönzi, és ezáltal oly hatásokat idéz elő, minőket erő és megrázkódás tekintetében semmi más művészet nem érhet el.”
A színi iskolából a legjobbakat a Nemzeti Színházba szerződtette, ahová 1878-ban őt nevezték ki drámai szakigazgatónak. Az ország első társulatánál kifejtett tizenhat esztendei működése a magyar színháztörténet legszebb fejezetei közé tartozik. Neki kellett önálló, csak drámai színházzá formálnia a Nemzetit, miután 1884-ben, a Sugár úti operaház felépültével az operatársulat kivált, s neki köszönhető, hogy a kortárs magyar drámairodalom alapvető fontossággal volt jelen a Nemzeti színpadán. Színházteremtő erejének bizonysága a Csongor és Tünde, majd Az ember tragédiájának első színpadra állítása, noha akkor mindenki előadhatatlannak vélte mindkettőt. Madách művét 1883. szeptember 21-én mutatták be többek közt Jászai Mari (Éva), Nagy Imre (Ádám), Márkus Emília, Prielle Kornélia szereplésével.
Paulay állandó szerzője volt Csiky Gergely, akit maga mellé vett dramaturgnak, s az ő igazgatósága alatt aratta első sikerét a fiatal Herczeg Ferenc. Színre vitt számos görög tragédiát és komédiát, bemutatta Shakespeare műveit, a francia és a német klasszikusokat, s megjelent színpadán a kortárs francia drámairodalom és Ibsen is. Harminchét színművet fordított.
Igazgatása alatt a Nemzeti színésztársadalmában a minőség, a tehetség volt a fő szempont. Paulay szigorú volt, olykor indulatos, de rendet szakmai tekintélyével teremtett a társulatban, mondása szerint „a megállapodás is hanyatlás”. Európai színházat hozott létre jó nevű társulattal, modern színháztechnikával. Kontinensünkön elsőként ő vezettette be a színházba a villanyvilágítást.
Munkáját 1881-ben a Ferenc József-rend lovagkeresztjével jutalmazták. 1888-ban megválasztották az Írók és Művészek Társasága elnökévé. Mindkét felesége színésznő volt, s lánya ugyancsak ezt a hivatást választotta. 1894 elején súlyosan megbetegedett, pihenni és gyógyulni Abbáziába ment, ahonnan visszatérve orvosa további néhány hét pihenést ajánlott neki. A Nemzeti Színház első aranykorának megteremtője 58 éves korában, 1894. március 12-én, éppen születésnapján hunyt el Budapesten.
