„Agyamban haditervet kovácsoltam. Három lépés után már előnyben voltam…” Néha egy történet jóval több mindenről szól, mint amit mesélője leír, néha maga a mesélő szeretne jóval több mindent elmondani. A 86 éve elhunyt Kosztolányi Dezső története nem csak a sakkozásról szól.
1936. november 3-án hunyt el Kosztolányi Dezső költő, író, műfordító, a Nyugat első nemzedékének egyik meghatározó alakja. A prózaírás mellett a magyar nyelv védelmében is jelentős szerepet játszott, számos cikkben támadta a nyelvhasználat idegenszerűségét, a legtöbben talán a tíz legszebb magyar szóról szóló összeállítását ismerik.
Életrajzírója, Levendel Júlia szerint nemcsak színes egyéniség volt, de páratlan tehetség is, akinek egész élete az alkotás hevében telt, az embert szolgálta, figyelte, mellé állt, kereszte az igazságot, és egy nagy vargabetű kivételével a kisembert, az elnyomottat, a nehéz helyzetben élőket, a szorongókat szolgálta. Nagy tehetséggel megáldott költő-író, egyszerre elragadó és gyarló ember volt.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: SAKK-MATT
Egyszer este az apám sugárzó arccal jött a szobába. Emlékezem, az üvegajtón át néztem mint jön felém a gyakorlattéri portól összepiszkitottan, elfáradva és mégis ruganyosan. Mikor belépett – mintha most is látnám – lecsatolta kardját és igy szólt hozzám:
– Holnap átmégysz Tarékhoz. Ma az ezredes ur Aladár tanitójának fogadott meg…
Az apám magához vont és megcsókolt:
– Becsüld meg magad, fiam.
Másnap dobogó szivvel kopogtam egy széles, faragványos tölgyfa-ajtón. Aladár kelletlenül nyujtotta felém keskeny, sápadt kezét, de pár perc mulva összebarátkoztunk. Ettől fogva azután minden nap elmentem hozzá s később egész délutánokon ültem az ágya mellett. Az álmos, langyos szobában halkan zenélt a szimfonium, csipegett a kanári-madár, a kandallóban pattogott a tüz, mi pedig képes könyveket néztünk, kibámultunk az ablakon, együtt unatkoztunk.
Ilyen unalmas, végtelennek látszó délutánon vettük elő egyszer a sakkot. Aladár megtanitott játszani s én egy hét mulva már rendesen vertem őt.
Mikor ezt megtudták, az anyja, egy sovány, őszülő asszony magához hivott:
– Hagyjon reá mindent. Aladárnak fáj, ha nem teljesedik az akarata. Maga okos fiu, tudja…
Megsimogatta a fejemet és én mélyen meghajoltam.
Azóta mindig az övé volt a győzelem.
Aladár azonban hamar megszokta ezt az olcsó dicsőséget s napról-napra éreztette velem a fölényét. Kicsinylő, hideg mosoly fogadott és az izgatott tornák után kinos csend remegett fölöttünk, melyben a szivünk dobogását is hallottuk. Az anyja rendesen ott állt az ágynál s izgatott boldogsággal csókolta szájon a fiát:
– Te kis mester… Győztél megint.
Én ilyenkor zavartan hallgattam, vettem a kalapomat és mentem.
Künn a folyósón még hallottam, hogy nevettek. Engem nevettek? Nem tudom. De mikor az utcán a hüs levegő megcsapta az arcomat, sokszor gondoltam egy nagy végső leszámolásra, egy irgalmatlanul kegyetlen, véres letiprásra. Másnap azonban megláttam Aladár elaszott alakját, mosolyogtam az érzékenységemen s mély szánalommal, majdnem szeretettel nyujtottam a kezemet.
– Játszunk.
A lázas betegnek minden életereje a játékszenvedélyben ujult meg és oszolt fel.
Most már nem unatkoztunk, mindkettőnk arca tüzelt a nagy indulattól. Az övé a becsvágytól, az enyém a szégyentől.
Igy lassanként ennek a háznak rabszolgájává váltam. A sikos parketten és esetlenül hajladoztam a háziak előtt, kik hideg jóindulattal váltottak velem néhány szót. Hiába tisztitgatta és alakitgatta anyám a ruháimat, mindig otrombább és ügyetlenebb lettem. A nyakkendőm vagy nagyon vastag volt, vagy nagyon vékony. De sohasem állt jól. Az asztalnál vagy keveset ettem, vagy sokat. Sokszor a poharat is feldöntöttem.
Mikor hazamentem arcomra szoritottam a kezeimet és mérgesen vetettem magamat az ágyra. Azt hittem nem birom ki sokáig. Később csalatkoztam.
*
Ma is ugy emlékszem erre a házra, mint ahol minden elefántcsontból, ébenfából és ezüstből van. A gyöngyházkagylók sejtelmes zugását még mostan is hallom. A kapualja ablakai finom zöld, sárgás és halvány-lila fényt szürtek át s amint beléptem mindjárt két kő-óriás feje meredt elébem haragosan, morcosan. Minden, ami sejtelmes és nagyszerü volt, azt ebben a házban találtam föl.
Egyszer történetesen korábban érkeztem oda. A szobában ezüst ernyős lámpánál egy fiatal leány himezett, akit azelőtt sohasem láttam. Aladár nem volt otthon. Leültem az asztalhoz s hallgattam a csendet, bámultam a lámpát és a leányt, kinek halvány nyakát az ellenző fehér árnyékai csipkézték körül és ugy éreztem, hogy egy végtelenség óta ismerem azt az ismeretlent aki akkor tágra nyilt szemekkel nézett az én fájdalmas, szomoru arcomba.
Azóta mindennap találkoztunk és kóboroltunk a kertben, a tágas, kongó szobákban. Holdfényes estéken leült a zongorához s én fájó fejjel, sápadtan állottam a tündöklő, fekete szekrény mellett, melyből sirva fakadoztak fel a nagy germán koponyák, porladó szivek megelevenülő álmai.
Titkunkat nem tudta senki. Nagyon boldogok voltunk.
Egyébként minden a régiben maradt; én rendesen jártam Aladárhoz, sakkoztunk s mindig ő vitte el a győzelmet. Az iskolában megcsináltam a feladatát, mellette ültem, csaltam helyette is és talán el sem tudtam volna lenni nélküle.
Mikor igazán rabszolgája lettem e háznak, elfelejtettem, hogy az vagyok.
Rendesen késő este vetődtem haza. Az uton szaladtam, boldogan megvacsoráztam s kószáltam a nyári éjszakában. Aztán olvastam s gyakran három órakor is égett a lámpám.
Álmomból sokszor felriadtam. Felszakitottam az ablaktáblákat. Az éj fülledt volt; az ég téntafekete. Csak szögletében pislogott egy arany csillag, mint valami odatüzött drága ék. Körülötte halvány fényfoltok remegtek, mintha odalehelt aranyfüst nyomai lettek volna. Önkénytelenül is a titokzatos ház felé forditottam a fejemet.
Az udvar mélyén a fehér orgonák virágoztak.
*
És ezt az álom-népes, csendes boldogságot egy sötét őszi délutánon – egy pillanat alatt elvesztettem!
Eljátszottam.
Ha e napra gondolok, ujra oly izgatott és zavart leszek, mint akkor voltam és rendeznem kell a gondolataimat.
Aladár az utolsóban volt, az orvosok kimondották, hogy nem menthetik meg. Ő azonban még mindig a sakk szenvedélyén csüngött azzal a görcsös erővel, amelylyel a haldoklók utolsó pillanatukban paplanuk huzatába kapaszkodnak. Én természetesen továbbra is bohóca maradtam s türtem a szeszélyeit, a család hallgatag gúnyát, mint egy rabszolga. Csak otthon sirtam fel keservesen, a lelkem mélyéből. Mint egy megkorbácsolt rabszolga.
Még most is látom azt a szobát, amint az októberi nap fakó sárgaságában tündöklik. A barna, nagy, polituros butorok vakitóan csillogtak, fönn a pohárszéken pedig nyugodtan szunyókáltak a szines edények. Aladár a vörösbársony toló-széken ült s égő szemeivel az őszi délutánra, a lugas pirosló leveleire bámult. Nagy fejében, melyet selyempuha szőkeség boritott, nyugtalanul forogtak a láztüzes szemgolyók. Vézna testét szörnyü, ugató köhögés rázta össze s ő maga szinte eltörpült ijesztő, értelmetlenül nagy feje mellett. Homlokán hideg izzadság-gyöngyök. Arcán biborosan égtek a tüdővész alkonyrózsái.
Aznap, emlékezem, korán sötétedett. Délután három órakor már félhomály volt a nagy teremben s én ugy éreztem, mintha a nehéz égbolt búcsúzó őszi fényével, komor fellegeivel a szobára feküdt volna: elvette látásunkat, felkorbácsolta vérünket s eltompitotta eszünket… Sokszor azt hittem, hogy már az anyanyelvemet sem értem, oly idegenszerüen és zavarosan hangzott minden szó, ami abban a csillogó teremben elhangzott. Aladár a rendesnél is idegesebb volt, fülhasitóan, sértően kacagott:
– Ne hagyd magad!
A szobában meleg volt; szédült a fejem. Egy gondolat villant meg előttem, de a másik pillanatban már kinyilt az ajtó s belépett Olga halványkék ruhában.
A játék tovább folyt. Aladár előtt egy csomó báb hevert. Összevissza huzogattam a figurákat, ugy hogy győzelme már biztos volt.
A végjátéknál tartottunk, amikor én kedvetlen szórakozottságomban egyik bábhoz kaptam. Aladár hirtelen felugrott s a kezemre ütött:
– Nem rajtad a sor!
Csend lett. Elsápadtam s az ajkaimba haraptam. Kóválygott velem a világ. Az egész ház, mint valami óriás hadihajó megindult s a vizen hánykolódó ember rémült bizonytalanságával az asztal párkányába kapaszkodtam. Egyszerre fekete lett előttem minden.
Aztán szédületes gyorsasággal gondolkozni kezdtem. A szemben levő tükörben láttam feldult arcomat, a győzelmére váró Aladárt s mellette az anyját. Kezem a sakkdeszkán járt, de nem tudtam, mit csinálok. Kábult és fáradt voltam s akkor ugy tetszett, mintha egy végtelenség óta ütött volna meg tanitványom, aki az én véremből, az én agyamból szivta életét, mindenét. S láttam magam is: ott ültem vele szemben, mint egy kitömött szalmabáb, mint az ő bohóca, cselédje, rabszolgája. S aztán sokáig néztem csontvázzá aszott, tüdőtelen testét, porcogós kezét, mely leigázott, porba nyomott, mint egy fejedelmi vas-marok.
A fülemben harangzugást hallottam. Kezem tologatta a bábokat előre, hátra, hol jól, hol rosszul. Egyszerre aztán kétségbeesett elhatározásom támadt. E hustalan csontkoponyáról utoljára letépem azt a hazug aureolát, melyet finom és fehér arisztokrata-kezek fontak köréje, hogy a földön marasszák…
Aladár kacagott. Anyja mosolyogva várta a győzelmet.
– Vigyázz! Sugta a fülébe.
S én akkor kiegyenesedtem. Görbedt gerincem merészen rázta le az alázatosság szolgajármát. Ebben a percben nem gondoltam semmire és senkire.
Végigsimitottam a homlokomat és lángoló szemekkel meredtem a sakkmező fekete-sárga tarkaságára. Agyamban haditervet kovácsoltam. Három lépés után már előnyben voltam. Szörnyü acélgyürüt vontam ellenfelem hadsora elé, mely a kombináció széditő merészségével s a logika vaskövetkezésével roppantotta szét egy vizenyős agy üres kapkodásait. A bástyák keményen állottak, a futók serényen vigyáztak, a lovak, mintha fülüket hegyezték volna: minden báb a diadalmas gondolkozás s a szikrázó ész egy-egy epopeája volt.
Felemeltem homlokomat s kezem ökölbe szorult.
– Sakk!
Szólt Aladár és anyja boldogan mosolygott.
Én egy kibuvó mozdulatot tettem. Az utolsó rabszolga-lépést.
Mikor aztán ujra rám került a sor, az agyamra ömlő vértől szinte vakon, az indulattól részegen, az öröm remegő kiáltásával szóltam:
– Sakkmatt!
S lassan előre toltam egy parasztot…
(1905)
Forrás: Kosztolányi Dezső: Aranyfonál. Sakk-matt, MEK.OSZK
