„Nem akartam botrányt.” Mary Quant, a miniszoknya feltalálója nem akart provokálni, inkább csak jól akarta érezni magát. Nagyobb szabadság a lábaknak és a fejnek, ez volt az, amire a nők vágytak.
Hosszúra nyúló a kurta forradalom
Bár a divat folyton változik, úgy tűnik, van néhány dolog, amin nem fog az idő. Ahogy évtizedek múltán is változatlanul élvezzük a Beatles zenéjét, és nincs ember, akinek hiányozna a ruhatárából a farmer – évszaktól és időjárástól függetlenül – a miniszoknyát is nyugodtan besorolhatjuk az időtálló divatjelenségek közé.
Eljött a kor, amikor a fiatal, tehetséges emberek, társadalmi rangtól és háttértől függetlenül, forradalmi változtatásokra szánták el maguk, és tetteik elismerését követelték. Mindent megörökítettek – és örökítenek azóta is -; az új fotósok a fényképészeti stílust a hivatalos stúdióportból energikus utcai „valóssággá” változtatták. A női ruha – Coco Chanel 1930-as lezser dzsörzékollekcióját leszámítva – a történelem során most először vált kényelmes, könnyű viseletté. Az 1950-es 1960-as évek legtöbb divattervezője az egyszerűség istenét imádta.
A városi utcaképet jelentősen feljavító pimasz kis ruhadarab története az 1950-es évekre nyúlik vissza, (egyik?) feltalálója a méltán világhírű brit Mary Quant, aki kétségtelenül a youthquake mozgalom korai élharcosa volt. (A párizsi André Curreges és a londoni Mary Quant egyaránt jogot formálnak a miniszoknya felfedezésére. – a szerk.) Goldsmithnél tanult rajzot, mielőtt 1955-ben apró boltot nyitott akkori barátjával és üzleti partnerével. Neki köszönhetjük a nagyon egyszerű, egyenes A vonalú ingruhákon alapuló darabokat, amelyek a korábbi évtizedekben központi jelentőségű derekat figyelmen kívül hagyva lazán térd fölé hullottak.
A vonzó, térdig érő tunikaruhától nem állt messze az egyenes, szögletes szabású miniszoknya. A legenda szerint a még kezdő tervezőnő egy alkalommal véletlenül túl sokat vágott le egy szoknyának szánt anyagból, viszont, mivel kidobni sajnálta volna, megvarrta a világ legelső miniszoknyáját.
A falatnyi ruhadarab pillanatok alatt elkelt a London művésznegyedében működtetett Bazaar nevű butikjában, és a hely így a divattörténet egyik legnagyobb forradalmának kiindulópontja lett.
A kurta szoknyácska a korszak szimbólumává állt: ugyanaz a szabadságvágy lett textilbe varrva, mint ami a beatkorszak dalaiból is kihallható. A mini fizikailag is szabadságot adott, hiszen a lendületes, vad beatzenére a lányok könnyebben tudtak mozogni, táncolni.
Mary Quant újítása volt az is, hogy a mind nagyobb felületen kivillanó női lábakat feltűnő, színes harisnyanadrágokba bújtatta, amitől az új viselet még izgalmasabb lett.
A szoknyaaljak 1965 végére 15 centiméterrel emelkedtek a térd fölé. Az évtized végére a mini alig volt nagyobb egy széles, csípőn viselt övnél, amely mikrominiként vált ismertté. Innentől már csak lefelé lehetett haladni. 1969-re megszokottá váltak a hosszú, bokáig érő, maxi kabátos lányok apró forrónadrágokban és mikrominikben, mintás harisnyanadrágokban, valamint kopogós, szögletes sarkú lakkcipőkben. Nemcsak a fiatal és jó lábú lányok viselete lett, a nők azóta is világszerte elfogadják.
