„Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.” Latinovits Zoltán, a magyar „színészkirály” 40 éve, 1976. június 4-én halt meg.
„Szomorú őszi, öreg gyereknek születtem, én nem tudtam úgy örülni, mint a többiek. Most kezdek lassan fiatalodni, érzem az őszben a ficánkoló tavaszt, a napsugár utolsó fölényes magasságait, ahogy átugrálja az ősz buckáit. Mindenütt könyörgő füstoszlopok kapaszkodnak az ég felé, a tűz, a víz könyörög a hosszú napsugárért.”
„Az élet azért jó, mert újra lehet kezdeni. Tetszés szerint többször is” – írja Ködszurkáló című kötetében a fiatalon, alig 45 évesen, 1976. június 4-én meghalt Latinovits Zoltán posztumusz Kossuth-díjas színész. 1931. szeptember 9-én született Budapesten, apja, Latinovits Oszkár délvidéki földbirtokos, fia születése után egy nappal elhagyta a családot, a Gundel famíliából származó anyja később Frenreisz István belgyógyászhoz ment férjhez, ebből a házasságból született Bujtor István színész és Frenreisz Károly zenész. Latinovits érettségi után asztalos tanonc, hídépítő munkás volt, majd a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán tanult. Magas szinten kosárlabdázott is, szenvedélye volt a vitorlázás.
A színészkirály és a színészkirálynő
1956-ban építészmérnöki diplomával szerződött a debreceni Csokonai Színházhoz, egy év múlva Miskolcra került, és a társulat vezető színésze lett. 1960-ban Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájában partnere a vendégszereplésre meghívott Ruttkai Éva volt, életre szóló szerelem szövődött köztük.
Latinovits a Tóték őrnagya, az Utazás a koponyám körül kettős énje, Ady, József Attila és Illyés Gyula verseinek szuggesztív előadója a legendás szerelembe bonyolódott a fiatal színésznővel, aki minden műfajt hitelesen szólaltatott meg: a tragikumot és a bohóctréfa komikumát, a Molnár-hősnők pesti pikantériáját. A Latinovits-Ruttkai-féle Rómeó és Júlia-előadás, a számtalan közös film, színházi szerep és előadóest két zseniális művész és két szerelmes halhatatlan színészkirályságává nőtt. Ruttkai Éva később, 1985-ben így emlékezett vissza szerelmük kezdetére:
„Az embernek örökké lányszíve marad. Az élet tud olyan lenni, mint a mese. De annak ára van. Nem lehetsz latolgató, meg fukar. Fél hétkor néztünk a miskolci tükörbe, s attól kezdve minden premier napján fél hétkor virágcsokrot kaptam tőle olyan gyönyörűséges sorok kíséretében, amelyektől megemelkedik, aki kapja. Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő.”
1962-től a Vígszínház, 1966-tól két évig a Thália Színház, majd 1969 és 1971 között ismét a Vígszínház tagja volt. Ezután a fővárosban gyakorlatilag bojkottra ítélték, ezért a veszprémi Petőfi Színháznál dolgozott, ahol rendezőként is bemutatkozhatott. Utoljára az Operettszínházban Békeffi István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játékában lépett színpadra. Számtalan színpadi szerepe közül talán a legemlékezetesebb Rómeó, Cipolla (Thomas Mann: Mario és a varázsló), a festő (Arthur Miller: Közjáték Vichyben), az őrnagy (Örkény István: Tóték) és Ványa bácsi Csehov drámájában.
Az Örkény-dráma filmváltozatában (Isten hozta, őrnagy úr) is ő játszotta a címszerepet, ötvennél több filmszerep közül kiemelkedik még Bükky százados a Hideg napokban, az Ötödik pecsét Civilruhása, továbbá a Karinthy művéből készült Utazás a koponyám körül című filmben az író és másik énje. Ezért az alakításáért a San Sebastián Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfiszínésznek járó díját vihette haza. Emlékezetes a 141 perc a befejezetlen mondatból Wavra professzora, valamint természetesen a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád, a magyar filmtörténet egyik legnagyobb sikere, a szerep, amely összefonódott Latinovits nevével.
Rendkívüli tehetségű szavaló volt, kiválóan adta elő Ady Endre, Kosztolányi Dezső József Attila, Illyés Gyula verseit.
„Versről, a legkedvesebbekről kellene beszélnem, de lehet-e a csillagos égi mezőről a legkedvesebb csillagot kiválasztani, a tengerben a legszebb vízcseppről, a legszebb hullámról beszélni. Lehet-e választani a megfoghatatlanból, amit csak érzékeinkkel érzünk, rá lehet-e tapintani belső érzéseink közt a legszebbre, a legkedvesebbre. Kosztolányi mondja, hogy a legszebb tíz magyar szó: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vár, szív, sír. És íme, ebben a tíz szóban, egész életünk, a bölcsőtől a koporsóig, egész életünk szépsége, fájdalma, harca, öröme, gyönyöre, gyásza. És minden szó körül mennyi legszemélyesebb kifejezése a vers.” (Latinovits Zoltán: Legkedvesebb verseim – rádióműsor)
Színpadi alakításait őszinte indulatok, belső tűz, az érzelmek és az értelem harmóniájából fakadó ábrázolás, egész munkásságát a megszállottság és a kérlelhetetlen igényesség jellemezte. Ő maga mondta: „Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.”
Latinovits írja egyhelyütt: „A színész halála után csak emlékek maradnak. Játékemlékek. Kellékek.”
Harcait, igazságkeresését írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című (1973) önéletrajzi kötetében. Latinovits Zoltán legendákat provokáló-teremtő egyéniség volt, színpadi alakításai, filmszerepei, versmondása, egyáltalán minden megnyilvánulása mindig is közügy volt, s aszerint mérlegeltetett, barát vagy ellenség ítélte meg. Sokat viaskodott a hatalom képviselőivel és színházi feletteseivel, de soha nem hozhatta létre az általa elképzelt színházat a hozzá hasonló szemléletű színészek és színházi emberek közreműködésével. Idegei felőrlődtek, egymást érték a kórházi kezelések, állapota egyre rosszabbodott.
„Lefekszem a csillagok alá a pilleágyra, és ámulva bámulom az égi eget. A Göncöl is itt van még. Gyerekkorom óta félek, hogy lebocsájtják a Földre, és autót csinálnak belőle, vagy buszt. A diszpozíció másként szól, a helyén ragyog, melenget. Fekszem a pilleágyon, körüldalolnak az éjszaka hangjai.” (Latinovits Zoltán: Emlékszem a röpülés boldogságára)
A mai napig vitatott, hogy 1976. június 4-én öngyilkossági szándékkal lépett-e a vonat elé a balatonszemesi vasúti átjáróban, vagy baleset történt. A helyi temetőben nyugszik, Szemesen működik 1984 óta a Latinovits Zoltán Emlékmúzeum.
„Az ember folyton arra kénytelen gondolni, milyen lett volna Hamletként, és a férfi-repertoár többi nagy szerepében, amelyet mind el kellett volna játszania. Milyen lett volna, ha darabokat írnak neki, ha nagy rendezői feladatokat old meg, ha díszleteket tervez és taníthat a főiskolán. Bizonyos, hogy a színészmesterséget ő elragadó egyénisége sugárzásával, de általánosított szinten tudta volna tanítani – volna, ha nem lett volna beteg. Az egész gondolatsor ugyanolyan tragikus képtelenség, mint valószínűleg az az ideális színház is, amelyet elképzelt magának.
Beteg volt, és azért a Latinovits Zoltánért, akit mi is ismertünk és csodáltunk, neki, Latinovits Zoltánnak kellett fizetnie.” (Vajda Miklós: Aki az életével játszott, Élet és Irodalom, 1976 július 10.)
1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat, 1975-ben érdemes művészi címet kapott. A Kossuth-díjjal 1990-ben posztumusz tüntették ki, összegyűjtött írásai 1985-ben jelentek meg. A Gundel Étterem kávézója felvette nevét, ugyanis a színész a ház első emeletén jött a világra. 2002-ben kisbolygót eveztek el róla.
