„Hiszen erre a napra vártam évek óta – a napra, amelyen sor kerül életem legfontosabb meghallgatására. Most, hogy végre eljött, jó benyomást fogok kelteni, ebben egészen biztos vagyok. Tán még a szerepet is megkapom.” Lauren Graham nem kizárólag a Szívek szállodája színésznőjeként ismert, írni is nagyszerűen tud.
Lauren Graham, a Szívek szállodája és a Vásott szülők rajongott színésznője szellemes, elbűvölő, humorosan szívhez szóló bemutatkozó regényt írt egy kezdő színésznőről, aki New Yorkban igyekszik előrelépni a pályáján, miközben ép elméjét is szeretné megőrizni.
Az Egy nap talán reményekről és álmokról szól, arról, hogy milyen fiatalnak lenni a nagyvárosban, s valamire mélységesen, őrülten, elkeseredetten vágyakozni. Arról szól, hogyan talál rá egy fiatal színésznő a szerelemre, hogyan találja meg önmagát, s ami New Yorkban talán mindennél nehezebb: hogyan talál színészi munkát magának.
„Graham tehetséggel ragadja meg, hogy milyen ambiciózus, reménnyel teli fiatalnak lenni New Yorkban.” Candace Bushnell
„Lauren Graham stílusa annyira friss és mulatságos, a könyv annyira tele van remek szövegekkel, hogy ez azonnal megragadott, ám hogy éjszaka is fennmaradtam olvasni, az főleg rokonszenves szereplőinek (plusz a telefirkált filofax lapoknak), az ellenállhatatlan romantikus fordulatoknak és az izgalmas cselekménynek köszönhető.” Meg Gabot
Lauren Graham: Egy nap talán
(részlet a könyvből)
– Kezdheti, mihelyt készen áll – hallom a nézőtér hátsó feléből.
Ó, de mennyire hogy készen állok.
Hiszen erre a napra vártam évek óta – a napra, amelyen sor kerül életem legfontosabb meghallgatására. Most, hogy végre eljött, jó benyomást fogok kelteni, ebben egészen biztos vagyok. Tán még a szerepet is megkapom. Már a gondolattól mosoly ül ki az arcomra. Nagy levegőt veszek, kihúzom magam, minden porcikámmal koncentrálok, de azért nem vagyok feszült. Készen állok, annyi szent. Készen arra, hogy kimondjam első mondatomat.
– Éééééésssssaaahííííííhááááááá. – Vékony és magas hang szakad ki belőlem, valami sipító, ziháló nyüszítés, mint amilyet egy lassan leeresztő lufi, esetleg egy fuldokló, asztmás macska adna ki magából.
Nem számít. Nyugi, ne izgulj. Kezdd újra.
– Háááááuuuuurrrrböööff. – Ez meg most fojtottan és rekedtesen szól, akár egy kikötni készülő hajó kürtje, a végén valami fura, böfögésre emlékeztető hanggal. Háurböff? Ki van zárva, hogy ez lenne a szövegem. Szerintem ez még csak értelmes szónak sem tekinthető. Ó, édes istenem, remélem, nem hiszik azt, hogy tényleg böfögtem egyet. Inkább amolyan gurgulázásféle volt, mint toroköblítéskor, győzködöm magam, habár
nem igazán tudom, melyik lenne a rosszabb. Szinte hallom a meghallgatást követő telefonbeszélgetést: „Az a színésznő? Behívtuk, mire gyakorlatilag végigböfögte a dialógust. Ne mondd már, hogy jó lenne valamire! Bár, alaposabban belegondolva, talán hasznát veheted, amennyiben az adott szerep kifejezetten megkívánja a gyakori gargarizálást.” Kíméletlen röhögés, lecsapott telefonkagyló zaja, a 20×25-ös fotókból papírrepülőket
hajtogatnak, amelyek siklórepülésben megindulnak a papírkosarak felé. Karriernek ezennel annyi, itt a vége.
– Franny? – A reflektor vakító fényében nem látom, ki szólt hozzám, de annyit érzékelek, hogy az ott ülők kezdik elveszíteni a türelmüket. A szívem vadul kalapál, a tenyerem izzadni kezd.
Muszáj visszanyernem a hangomat, különben kiküldenek. Vagy ami még rosszabb, egy olyan hatalmas kampóval vonszolnak majd le a színpadról, amilyet régi filmekben lehet látni. Az Erzsébet-kori színházban a közönség záptojással hajigálta meg a színészeket, ha nem tetszett az előadás. Azért ez már nem divat, ugye? Ez mégiscsak a Broadway lenne, vagy legalábbis azt hiszem. Tán csak nem dobálnának meg…
A paradicsom lepattan a lábamról, és a színpad deszkáin landol.
Placcs.
– Franny? Franny?
Félig kinyitom a szemem, kisandítok az ágyam fölötti ablakon: újabb szürke, nyirkos, januári nap köszöntött ránk. Mindezt azért láthatom, mert rögtön karácsony után leszedtem a függönyöket, hogy ezzel is elősegítsem egyik újévi fogadalmam betartását, miszerint ezentúl korán kelek. A sikeres színésznők fegyelmezett emberek, akik már pitymallatkor felserkennek, hogy mielőbb nekifoghassanak hivatásuk gyakorlásának, fejtegettem magamnak. Még azok a színésznők is, akik egyelőre pincérkedéssel keresik a kenyerüket, mint én. Szokásommá vált kirakni a vekkert a folyosóra Jane szobája és az enyém közé, mert így ténylegesen ki kell másznom az ágyból, hogy elhallgattassam, ahelyett, hogy a már bevált módon egyszerűen csak rácsapnék a szundi gombra. Azt is elhatároztam, hogy újra leszokom a dohányzásról, többé nem hagyom el a pénztárcámat, kistáskámat és esernyőmet, és soha többet nem eszem sajtos puffancsot, még rendkívüli alkalmakkor sem. Tegnap mégis elszívtam két szál cigarettát, ma pedig – bár felhők takarják a napot – eléggé biztos vagyok abban, hogy már rég elmúlt nyolc óra, a magam számára kijelölt új ébredési idő. Az új év eredményeit mindössze a bejáratnál letámasztott esernyő és három sajtospuffancs-mentes nap mutatja.
– Franny?
Csak félig vagyok magamnál, átfordulok, lesandítok az összekaristolt padlóra, s ekkor figyelmemet egy magas szárú, fekete bőr Reebok sportcipő ragadja meg, amely az oldalán hever az ágy mellett. Ez fura. A cipő az enyém – gyakran ebben pincérkedem –, de azt hittem, hogy kint hagytam a… Csatt! Elhúz mellettem a Reebok párja, s a porcicákat felrebbentve becsúszik valahová az ágy alá.
– Franny? Bocs, de nem válaszoltál a kopogásomra. – Szobám ajtaján fojtottan szűrődik át Dan aggódó hangja. – Ugye, nem trafáltalak telibe a cipőddel? Áh, ezek szerint nem paradicsom, hanem a sportcipőm vágódott a lábamnak. Micsoda megkönnyebbülés!
– Azt álmodtam, hogy paradicsom volt! – üvöltöm a résnyire nyíló ajtó felé.
– Szeretnéd, ha később jönnék vissza? – ordibál vissza nyugtalanul Dan.
– Gyere be! – Valószínűleg ki kellene másznom az ágyból, hogy megnyugtassam Dant, de annyira hideg van. Csak még egy percet hadd tölthessek a paplan alatt.
– Hogy micsoda? Ne haragudj, Franny, de nem hallak rendesen. Azt kérted, tegyek arról, hogy felébredj, emlékszel?
Valószínűleg tényleg így lehetett, de egyelőre túl kába vagyok ahhoz, hogy a részletekkel foglalkozzam. Általában a másik lakótársunkat, egyben a legjobb barátnőmet, Jane-t kérem meg az ilyesmire, de mostanában éjszaka dolgozik – asszisztens az új Russel Blakeley-film forgatásán. Dan csak néhány hónapja költözött be a földszinti szobába, s azóta nem sok vizet zavart, mindössze az tűnt fel, hogy milyen indokolatlanul magas, hogy mennyi időt tölt írással a számítógépénél, s hogy mintha rettegne attól, hogy véletlenül épp akkor nyit ránk, amikor nem vagyunk felöltözve.
– Dan! Bújj be!
– Fel vagy öltözve?
Nos, annyi ruhában bújtam ágyba, hogy az messze meghaladja a felöltözöttség fogalmát, még Dan kissé prűd felfogása szerint is: vastag melegítőalsó van rajtam és a pufi mellény, amit akkor kaptam magamra, amikor éjjel a szobámban álló radiátor bugyborékoló hangot hallatott, forró vizet eregetett a padlóra, majd egy szánalmas szisszentés kíséretében kiadta a lelkét. Hát, ezt kapja az ember Brooklynban a Park Slope-on havi ötszáz dollárért.
Jane-nel eredetileg a roskadozó sorház két felső szintjén osztoztunk egy főiskolai barátnőnkkel, Bridgettel, egész addig a napig, míg Bridget fel nem pattant íróasztala tetejére annál a befektetési cégnél, ahol dolgozott, s ki nem jelentette, hogy már csöppet sem vágyik arra, hogy harmincéves korára milliomos legyen. – Legbelül mindenki halott ezen a helyen! – harsogta. Aztán összeesett, hívták a mentőket, és az anyukája iderepült Missoulából, hogy hazavigye a lányát. – New York – csóválta a fejét Bridget mamája, miközben összecsomagolta a holmiját. – Nem való fiatal lánynak ez a hely.
Jane bátyja a Princetonon ismerkedett meg Dannel, és biztosított bennünket afelől, hogy a barátja teljesen ártalmatlan: csöndes, felelősségteljes fiú, aki már el is jegyezte főiskolai barátnőjét, Everettet. – Annak idején az orvosi előkészítőjére járt, most viszont mintha forgatókönyvíró szeretne lenni – ismertette velünk a helyzetet Jane bátyja. Majd következett a lakótársi megfontolásból leghathatósabb ajánlás: – A családja elég jómódú.
Még sem Jane, sem én nem laktunk soha együtt fiúval.
– Szerintem ez kifejezetten modern felfogásra vallana tőlünk – jegyeztem meg.
– Modern? – forgatta a szemét válaszképpen Jane. – Ugyan már, 1995-öt írunk! Ez nem is annyira modern, hanem inkább retró gondolkodásmódra utalna. Tisztára mint a Hárman egy lakásban szereplői.
– Csak éppen nálunk két Janet szereplésével futna a sorozat – mutattam rá. Jane meg én sok mindenben különbözünk, de mindketten szorgalmasak voltunk az iskolában, mindkettőnknek barna a haja, és mind a ketten egynél többször is elolvastuk A vigasság házát, pusztán azért, mert tetszett.
– Hogy ez mennyire igaz – sóhajtotta.
– Franny? – hallom meg Dan hangját még mindig az ajtó mögülről. – Nem aludtál vissza, ugye? Mert megmondtad előre, hogy meg fogod próbálni, és nehogy bedőljek neked. Megígértem, hogy teszek arról…
Nagy levegőt veszek, és komoly rekeszizom munkával, shakespeare-i sorstragédiába illő hangon elbömbölöm magam: – Daaaaaaaaan! Gyere beeeeeeee!
Csodával határos módon az ajtó résében megjelenik Dan arcának bal fele, s mihelyt meggyőződött arról, hogy egyetlen porcikám sincs közszemlére téve, végre belép a szobába, és az átlagosnál nyúlánkabb testét kicsit esetlenül megtámasztja a sarokban álló könyvespolcnál. Csak ekkor nyilall belém a gondolat.
A hajam!
Nem táplálok romantikus érzelmeket Dan iránt, ugyanakkor azonban igen erős érzések fűznek rakoncátlan, képtelenül kunkorodó fürtjeimhez, amelyeket múlt éjjel, zuhanyozás után még valamennyire nedvesen, megpróbáltam egy zöld bársony hajgumival rögzíteni a fejem búbján – tapasztalataim szerint ez az eljárás gondoskodik arról, hogy alvás közben az átlagosnak mondható hajtincsek ijesztő, göndör sörénnyé alakuljanak át. Kísérletet teszek arra, hogy felmérjem, mennyire rossz a helyzet: hatalmas ásítást tettetek, de közben egyik kezemmel felnyúlok, hogy hanyagnak szánt mozdulatokkal elrendezzem a fejemen tornyosuló katasztrófát. Tapogatózásom eredményeképpen eláll a lélegzetem, és fuldoklás tör rám.
– Már… – (hosszan tartó köhögés) – …már nagyon késő van? – préselem ki magamból a kérdést.
– Hát, a csemegeboltból jövök, úgyhogy nem tudom, milyen régóta berreg a vekkered – feleli Dan. – De Frank már vagy két órája fent van.
A francba! El vagyok késve. Frank az egyik szomszédunk, akinek a lakásába a házunk hátsó ablakaiból be lehet látni. Rejtélyes remeteéletet él, s különféle tevékenységeihez akár órát lehetne igazítani. Nyolckor kel, kilenctől egyig a számítógép előtt ül, ekkor elmegy, hogy vegyen magának egy szendvicset ebédre, kettőtől fél hétig újra a számítógép előtt látható, fél hét és nyolc között nincs a látómezőnkben, aztán nyolctól tizenegyig tévét néz, majd azonnal indul lefeküdni. A napirendje sosem változik. Soha nem jön hozzá senki látogatóba. Nagyjából annyira aggódunk Frank miatt, amennyire a New York-iak olyan idegenekért szoktak, akiknek a lakásába bekukucskálhatnak. Vagyis: elkereszteltük, kialakítottuk elméleteinket korábbi életéről, és minden bizonnyal tárcsáznánk a 911-et, ha kukkolás közben bármi ijesztőt tapasztalnánk, ugyanakkor azonban biztos, hogy elfordítanám a tekintetemet, ha a metróban találkoznánk.
– Hallod-e, itt elég hideg van – jelenti ki Dan, és a szemébe lógó, hosszú, barna fürtök alól körülnéz a szobámban. Danre mintha mindig ráférne egy hajvágás.
– Dan – fordulok hozzá, miközben felülök és a fülemig felhúzom a takarót –, ezt nem tarthatom magamban… Van ez a hihetetlen tehetséged ahhoz, hogy megállapítsd a teljesen nyilvánvalót. No meg a sasszemű pontosság, amivel cipőket hajigálsz. Szerintem jelentkezz a Plaza Hotel recepcióján, és indíts be egy személyre szabott ébresztő szolgáltatást. A New York-iaknak szüksége van rád. Nem tréfálok.
Dan egy másodpercre összevonja a szemöldökét, mintha egy csöppet aggasztaná, hogy esetleg tényleg felszólítják, mutassa már be a munkakör elvégzésére feljogosító képesítését, de aztán megcsillan valami a szemében.
– Ahá – jelenti ki, s mutató- és hüvelykujját pisztolyt utánozva rám szegezi. – Te viccelsz.
– Ööö… igen – felelem, kihúzom az egyik kezemet a takaró menedékéből, és én is felé emelem a mutatóujjamat. – Viccelek.
– Tudtad-e, Franny – szólal meg Dan kedélyes, tanáros hangon, én pedig megacélozott lélekkel készülök az azonnal bekövetkező megúszhatatlan és unalmas ismeretterjesztésre –, hogy a Plaza előtt álló szobor Pomonát ábrázolja, aki a gyümölcsöskertek istene volt a római mitológiában? Úgy tudom, a műalkotás a „Bőség” címet kapta. – Roppant elégedettnek tűnik kéretlen művészettörténeti kiselőadásával, enyhén hunyorogva hintázik a sarkán.
Elfojtok egy ásítást.
– Nem mondod! „Bőség”? Így hívják a szökőkút tetején álló, félmeztelen, bronzba öntött asszonyságot?
– Bizony. „Bőség”. Ebben egészen biztos vagyok. Amikor a Princetonra jártunk, Everett írt egy tanulmányt Manhattan történetileg fontos, meztelen alakokat ábrázoló szobrairól. Ami azt illeti – Dan itt cinkosan lehalkítja a hangját –, az esszéjét kifejezetten merésznek ítélték meg. – Fel-le rángatja a szemöldökét, kezdek attól tartani, hogy mindjárt kitör belőle: „sirály, ugye?”
