„A macska érzelmei teljesen őszinték; az emberi lények mindenféle okoknál fogva elrejthetik érzelmeiket, de a macska sohasem tesz így.” Raymond Chandler a kommunikációs képességükért, Hemingway az őszinteségükért szerette a macskákat, George Eliot is megszállott állatrajongó volt.
„Ha az embert keresztezhetnék a macskával, az ugyan javítana az emberen, de elrontaná a macskát.” (Mark Twain)
Raymond Chandler amerikai író leginkább detektív-regényeiről ismert, például a Hosszú álomról és a Kedvesem, isten veledről. Chandlernek volt egy Taki nevű fekete perzsa macskája, amely 1945-ben tizennégy éves volt. A macska eredeti neve Take volt, ami japánul bambuszt jelent, az két szótagként ejtik ki, de az író belefáradt ennek folytonos magyarázgatásába, ezért átnevezte Takinak. Annak ellenére, hogy egész életében imádta a macskákat – egyszer azt mondta, semmi kifogása a kutyák ellen, azonkívül, hogy állandóan szórakoztatni kell őket -, készséggel beismerte: soha nem lesz képes megérteni a macskák lelkivilágát. Chandler úgy beszélt Takiról, mint más a titkárnőjéről: amikor az író dolgozott, általában azokon a papírokon üldögélt, melyekre Chandlernek éppen szüksége volt, vagy olyan kéziratokon hevert, amelyeket az író éppen át akart nézni. Máskor a cicus hosszú percekig”beszélgetett” az íróval, vagy egyszerűen csak ült, „az íróasztal sarkán csöndesen bámulva ki az ablakon, mintha azt mondaná: ‘Csupán az időt pocsékolod ezzel a munkával, öregem.'”
Amikor Shakespeare ismert patrónusa, Southampton harmadik grófja, Henry Wriothesley a Towerben raboskodott, Trixie nevű macskája átvágott Londonon, majd egy kéményen keresztül beszökött gazdája cellájába, ahol két évet töltöttek el együtt. Szabadon bocsátása után a gróf festményt készíttetett, amelyen fekte-fehér kedvencével együtt látható a börtöncellában.
Csaknem háromszáz évvel később, 1963. október 18-án indult – első macskaként – a világűrbe a Franciaországban született Felix. Egy tesztsorozat elvégzése után esett rá a választás, tizenhárom társa közül tízet azért szelektáltak ki, mert túl sokat ettek. Felixet Algériából lőtték fel egy Veronique AG1-es típusú rakétával. Utazása közben a földi személyzet a macska agyába épített elektródákon keresztül figyelemmel követhette idegi impulzusait.
A négylábú űrhajós kortárs volt Towser, a felülmúlhatatlan egérfogó. Összesen 28899 egérrel végzett (emellett számos patkányt és nyulat is zsákmányul ejtett) a skóciai Glenturret szeszfőzdében, ahol szobrot állítottak emlékének. Arról nem szól a fáma, hogy a derék skótok hogyan vezettek ilyen pontos nyilvántartást az áldozatokról hosszú éveken át.
„Sötétben minden macska fekete”, írta Alexandre Dumas francia regény- és drámaíró A három testőrben. A nagyszerű könyvek szerzője számos háziállata mellett egy állítólag telepatikus képességgel megáldott macska, Mysouff gazdája is volt. Abban az időben, amikor Dumas az orléans-i herceg hivatalnokaként dolgozott, minden reggel pontosan fél tízkor indult útnak hazulról, s egy darabon elkísérte a macskája is. Amikor az író délután fél hatkor visszafelé jött, a macska pontosan ugyanott várta, ahol reggel elváltak. Ha a gazdi esetleg nem tudott időben elszabadulni a munkahelyéről, a macska megérezte, és nem várt rá. A telepatikus macska utódja a fehér II. Mysouff lett, amely már kevésbé volt megbízható. Egy szép napon a család három, egyébként irodalomkritikusokról elnevezett megszelídített házi majmának segítségével betört Dumas madárházába, és mind fölfalta gazdája ritka és értékes madárkáit. „Myouffot – enyhítő körülmények mellett – bűnösnek találtuk galambok és fürjek, nyaktekercsek, vidapintyek, indiai verebek és egyéb ritka madarak meggyilkolásában való bűnrészességben.”
A hűség szobrát viszont Ninjáról lehetne megmintázni. Körülbelül egy év alatt tette meg 1996-ban a Washington és Utah államok közti 1368 kilométeres utat, hogy egy költözés után visszataláljon régi otthonába.
„Nem tudod? Ugyan, hogy is tudhatnád. A férfiak sohase tudják, mikor van a padló felsúrolva, s mikor nyalta tisztára a macska. De majd megtudod, ha odakozmál a zabkásád, mint ahogyan majd biztos megtörténik, ha egyszer nem én fogom készíteni. Akkor tudni fogod, mégiscsak jó volt az anyád valamire.” Az emancipáció egyik előfutára, George Eliot, eredeti neve szerint Mary Ann Evans megszállott állatrajongó volt. Egyszer azt mondta: „Az állatok olyan szeretetre méltó barátok – sohasem kérdeznek semmit, és nem bírálnak semmit.”
Dorseti, Dorchester közelében lévő házában, Max Gate-ben Thomas Hardy szép számmal tartott macskát. Amikor 1900-ban egy délutáni teázáskor egyik vendége rákérdezett, hogy az összes macska az övé-e, így válaszolt: „Ó, kedvesem, nem. Néhányuk az enyém, a többiek csak teázni jönnek át rendszeresen. Aztán vannak olyanok is, amelyeket nem is hívtunk meg, mégis átjönnek; úgy látszik, megérzik, hogy a nap mely szakában teázunk.”
„Nem szabadság az, ha az ember nem takarítja el a saját piszkát. Egyetlen állatnak sincs több szabadsága, mint a macskának, s az is eltakarítja a szemetet. A macska a legjobb anarchista.” Kubában, Finca Vigia nevű birtokán Hemingway hozzávetőlegesen tíz kutyát tartott és annyi macskája volt, hogy külön épületet „Macskaházat” épített a számukra. Az író többször is kijelentette, hogy a „teljes őszinteségükért” szereti a macskákat, és egyszer egy kártyából vett hasonlattal megjegyezte: „a kutyák az adu, ám a macskák a hívott szín, amelyet megtartunk”.
„Egyszer kimentettem egy kolibrit egy macska szájából. A tenyeremben tartottam az apró madarat, egyik kezemmel befedve a másikat. Nem éreztem a madár súlyát, és nem is tudtam volna, hogy ott van, ha nem éreztem volna a szívdobogását. Így van ez egy jó történettel vagy verssel is. A szívverést kell érezni, nem az olvasmány súlyát.”
A macskákért rajongó Charles Dickens sosem mulasztotta el írásaiban s megörökíteni kedvenceit – az Örökösök című regényében például hárman is szerepelnek, egyikük a kegyetlen Lady Jane, amely általában Krooks (az ellenszenves háziúr – a szerk.) vállán trónolt. Az író is sok macskát tartott Gad’s Hill-i háza táján, bár hosszú ideig nem engedte be őket, mert madarakat is tartott. Amint azt Dickens lánya, Mamie felidézi, az író egyik éjjel egymagában olvasgatott a szalonban egy kisasztalnál, amelyen égő gyertya állt:
„Hirtelen elaludt a gyertya. Apám aki teljesen belefeledkezett a könyvébe, újra meggyújtotta; észrevéve, hogy a macska elbűvölten nézi őt, megsimogatta, majd folytatta az olvasást. Néhány perccel később, amikor a fény ismét tompulni kezdett, épp időben pillantott föl, hogy meglássa, amint a cica szándékosan akarja eloltani mancsával a gyertyát, majd könyörgőn gazdájára néz. E második félreérthetetlen célzást nem lehetett figyelmen kívül hagyni: a cicus megkapta a cirógatást, amelyre úgy vágyott. Másnap a reggelinél, amikor mindannyian együtt voltunk, apám lelkesen számolt be a történtekről.”
„A macska és a hazugság között az a legfőbb különbség, hogy a macskának csak kilenc élete van.” Mark Twain nem csak „bogaras” szokásairól ismert, neki is számos macskája volt, melyek közül négynek szándékosan bonyolult nevet adott, hogy gyermekeinek megtanítsa a szokatlan szavak kiejtését is. E macskák neve Apollinaris, Beelzebub, Blatherskite és Zoroaster volt. A lánya, Suzy egyszer azt mondta a szüleiről, hogy „Anya és Apa között az a különbség, hogy Anya a jó erkölcsöt szereti, Apa pedig a macskákat.”
Felhasznált irodalom:
David Taylor: Arany macskakönyv
Mark Bryant:Casanova papagája
