„Odabent a magukra maradt bútorok hideg közönye.” Mándy Iván mellett többek között Ady Endre, Déry Tibor, Nemes Nagy Ágnes, Kaffka Margit, Mészöly Miklós, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Szerb Antal és Tamás Áron magára maradt bútorai is megtekinthetők még a PIM-ben.
Mit árul el tulajdonosáról, használójáról egy bútordarab? Hogyan határozzák meg a mindennapokat a használati tárgyaink? Mit árul el egy íróról az otthona? A múzeum gyűjteménye számos irodalmi relikviát őriz, köztük írók környezetéből származó bútorokat is. A Petőfi Irodalmi Múzeum Relikviatára magyar írók és költők személyes tárgyait őrzi, köztük több mint háromszáz bútort. A gyűjteményezés a szerzői hagyatékok mellett kiterjed szerkesztőségek berendezési tárgyaira, esetenként az írók családtagjainak, múzsáinak bútoraira is.
A PIM 2020. március 1-ig még megtekinthető kiállításában a közönség számára jórészt ismeretlen berendezési tárgyakat mutat be, hozzájuk kötődő fotókkal, irodalmi szövegekkel, napló-, illetve levélrészletekkel együtt, miközben gyűjteményünk komplexitása és sokszínűsége is megmutatkozik.
A bútorok életrajzokat hívnak elő, kérdéseket vetnek fel, szövegeket mozgatnak, megidézik hajdani tulajdonosuk személyét. Minden egyes karcolás, sérülés, a használat nyoma emlékeket ébreszt, történeteket rajzol maga köré. A tárgy tovább él, és velük együtt minden egyes íróasztalon megőrzött tintafoltban, repedésben, a székek karfájának kopásán, a fotelek süppedéseiben ott vannak egykori használóik: maguk az írók is.
„A szoba várja őket. A háziakat és a vendégeket. Hiszen társaság érkezik. Egy olyan vidám kompánia.
A bútorok derűs várakozása. Az öreg falióra. Vidéki körorvos, aki úgy lóg a falon, és mindig késik, és mindig három percet. Az ebédlőasztal, a magas támlájú, lapos fenekű székek, a parányi puffok a sarkokban. A kissé homályos tükör abban a megbízható, barna keretben.” (Mándy Iván: A bútorok, 1980)
Egymás mellé kerül „a magukra maradt bútorok” megörökítőjének, Mándy Ivánnak széke és Kölcsey Ferenc majd kétszáz évvel korábbi, bőrborítású, füles karosszéke. Megtekinthetjük Petőfi Sándor és Móricz Zsigmond gondolkodószékeit; előbbit Orlai Petrich Soma Mezőberényben festett képéről, utóbbit pedig több, Leányfalun készített fotóról már jól ismerhetünk. Ady Endre két karosszékét is bemutatnak: az első még Érmindszentről származik, a másik pedig utolsó budapesti otthonából –, Csinszka nagyanyjától örökölt szalongarnitúrájának része volt.
Megismerhetjük Szentkuthy Miklós saját tervezésű karosszékét és Ottlik Géza számtalan bridzspartit látott kártyaasztalát vagy Kosztolányi Dezső könyvespolcát, melyet idővel örökösei – minthogy nem fért el náluk – kettéfűrészeltek.
Nem maradhatnak el a „legirodalmibb” bútordarabok sem: kiállították többek között Jókai Mór, Babits Mihály, Kaffka Margit, Kassák Lajos, Nemes Nagy Ágnes és Vas István – utóbb Várady Szabolcsnak ajándékozott – íróasztalát is.
„A szobába érve nagy meglepetés ért: egy pompás úri szobában voltam, a falak mennyezetig telve drága kötésű könyvekkel, bőrbútor, sezlon, sok párna, mindez meglepően szép volt, […]. – Tehát ilyen – gondoltam és csodálkoztam, mennyire más, mint ahogy a képe után képzeltem. Ez a fej […] fájdalmasan szelíd fej volt, gyerekesen ártatlan tekintetű szemekkel, nagy meleg jóság és kissé aszketikus komoly tisztaság áradt róla. Azt is mindjárt láttam, hogy nem sokat forgolódhatik nők körül, s egy jólnevelt vidéki kisfiú udvariasságával és zavarával küzd társaságukban. Mély és meghatott hódolatot éreztem iránta, kicsit azt is éreztem, hogy szent!” (Török Sophie, Naplóm 1921-ből)
„A lakásberendezés divatja, a lakáskultúra nagyon relatív dolog. Az a legfontosabb benne, hogy először is legyen lakás, továbbá a lakásnak legyen bizonyos kultúrája. Hogy milyen? édes istenem, valamilyen.” (Nemes Nagy Ágnes: Elvesztett otthonok, 1986)
A használati tárgy, amint kikerül eredeti környezetéből és a múzeum gyűjteményébe jut – legyen bár tömegcikk –, egyedivé, relikviává, vagyis műtárggyá válik. Elveszti eredeti funkcióját, korábban nem létező összefüggések rendszerébe illeszkedik, gyakran esztétizálódik, további jelentéstartalmat nyer. Az irodalmi múzeumban megőrzött tárgyak nyelv nélkül is képesek arra, hogy párbeszédet kezdeményezzenek a látogatóval: a tárgy művészi értéke és története, az író személye és műveinek világa egyszerre idéződik meg általa.
„Kopások az asztalon. Kopások a székeken. Barna vonalkák, foltok. Kiütések foltjai. Himlő? Vagy valami más? A szekrénytől kapták el? Ők adták tovább a szekrénynek? Fertőzés söpört végig a bútorok között.” (Mándy Iván: A bútorok, 1980)
A tárlat felhívja a figyelmet a restaurálás dilemmáira, a gyűjtemény teljességének lehetetlenségére, a megsemmisült, elkallódott, továbbörökített tárgyak hiányára, miközben polcok, asztalok, székek sokaságával kérdez rá az irodalmi kultusz mibenlétére is.
