Hunyadi Mátyás, azaz I. Mátyás királyunk kiemelkedik uralkodóink sorából. Tettei, politikai és gazdasági intézkedései, de főként a kultúránk felemelése példaértékű ma is mindenki számára. Mivel ünnepelhetnénk másképp Hunyadi Mátyás születésének 570. évfordulóját, mint egy róla szóló mondával?
Hunyadi Mátyás (Corvinus Mátyás), I. Mátyás király néven lett a magyar történelem egyik legkedveltebb uralkodójává. Az 555 éve, 1458. január 24-én a Duna jegén királlyá kikiáltott Mátyást, akit a hagyomány az igazságos Mátyásnak is nevez, 1443. február 23-án született Kolozsváron.
Ha Mátyás király neve felmerül szinte azonnal dicsőítésbe kezdünk. Janus Pannoniusnak, Heltai Gáspárnak vagy Antonio Bonfininek köszönhetően fennmaradt históriákat, anekdotákat emlegetünk és mesélünk. Heltainak köszönhető az „igazságos Mátyás” mítosza, annak változatosságát már maguk a Mátyás király kultuszát tisztelő emberek írták tovább. Számtalan mesét és mondát ismerünk, ahogy a király alattvalói között igazságot tesz, ajándékoz, büntet és rendreutasít, megleckéztet és megszégyenít. Ezeknek a mondáknak a lényege, hogy a nép között elvegyülő király nem volt rest megismerni országát és a benne élőket, nem tartott attól, hogy a szegénynek, hatalom nélkülinek adjon igazat a gazdaggal, uradalmat birtokló nemessel szemben vagy akárcsak a nagyképűvel szemben.
Mivel több „konkrét”, „megtörtént” esetről szólnak a mondák, így feltételezhető, hogy valóban volt valamilyen alapja ezeknek a hátramaradt és ma már mesébe illő történeteknek, melyek szinte mindegyike beugratáson alapszik. Nemhiába tudjuk úgy, hogy Mátyás, ha keményen is uralkodott és magának való ember volt, kiváló humorral rendelkezett.
Az igazságos Mátyás alakja a reneszánsz uralkodó képével összhangban van, hiszen Bonfini tudósításai szerint szegények, koldusok is elébe járulhattak, és a király szívességekből, bőkezűségből soha ki nem fogyott. Kríza Ildikó Mesék és mondák Mátyás királyról című kötetében úgy írja, hogy a szájhagyomány szerint a király nem megközelíthetetlen távolságban él, hanem az egyszerű ember számára is elérhető találkozási közelségben. Az anekdoták hőse egyébként sem misztifikált, mindig a hallgatóság által jól ismert (vagy annak vélt) ember lehet, valós eseményeket, párbeszédeket az évszázadok során kissé átírva, szépítve örökítenek meg. A soproni anekdotás könyv elsők között örökítette ránk a segítségért a királyhoz siető ember esetét.
Mátyás király a cinkotai kántorral a kocsmában
A cinkotai kántor a kocsmában ivogált, mikor Mátyás király bement, s a kántor mellé telepedett. Azt mondta a kántornak, hogy ő a Mátyás király íródeákja. Parancsolt is mindjárt tíz icce bort. A kocsmárosné akart is, nem is hozni, gondba esett, hogy a fiatal deák ki bírja-e fizetni, mert a deákoknak nem szokott pénzök lenni. Azt mondta Mátyás király:
– Csak hozzon, van sárga csikó.
Alig hozta be a kocsmárosné a bort, odavetődött két szál cigány. Ittak mindnyájan, jókedvük lett, Mátyás király elhúzta a szép kocsmárosnét táncolni. Tánc közben megmondta a kocsmárosnénak, hogy ha majd fizetni kell, azt mondja, hogy elveszett a sárga csikó (= arany), de ezt csak képlag mondja. A tánc után csakugyan, mikor fizetni akar Mátyás király íródeákja, keresi a sárga csikót, nincs sehol, azt mondja: tánc közben elvesztette. Hozzáfognak keresni, mindenki kereste, a kántor négykézláb is, nem találták sehol.
A kocsmárosné azt mondta, hogy itt marad az íródeák zálogban, de a kántor – szerette a kocsmárosnét, féltette, azt mondta, hogy ő nem hagyja a deákot, hazamegy pénzért, kiváltja. A cigányok, mikor fizetésről volt szó, kereket oldtak, s mikor a kántor ment hazafelé, akkor már a földön feküdtek, be voltak rúgva, s a kántor felbukott bennök a nagy setétségben. Mikor a kántor nagy nehezen feltápászkodott, végighúzott a botjával a két cigányon, hogy a cigányok elkezdtek jajgatni s kijózanodni. A kántornak otthon pénze nem volt, az apja mentéjét zálogosította el, úgy fizette ki a szép kocsmárosnét: öt húszast kellett fizetni.
Mátyás király látta a kántor jószívűségét, azt mondta neki: jöjjön fel Budára Mátyás király palotájába a feleségével; őt szereti Mátyás király legjobban, ő az íródeákja. A kántor azután nemsokára készült Budára, mondta a feleségének, hogy ő is jöjjön fel Budára, mert Mátyás király íródeákja azt mondta, hogy őt is felvigye. A kántorné szidta a kántort, hogy nem volt elég, hogy azért az íródeákért az apja mentéjét elzálogosította, most meg azt a pár krajcárt, amit azóta szerzett, akarja elkölteni! De a kántor nem engedett, a kantornénak is fel kellett menni Mátyás király íródeákjához Budára.
– Nagy ember az – mondta a kántor -, őt szereti Mátyás király legjobban.
Felmentek azután Budára Mátyás király palotájába, a katona már várta őket, bevezette Mátyás király szobájába. Mátyás király a kántor apja mentéjét vette magára, amelyiket elzálogosított; a kántor és a kántorné csak néztek: hogy került a mente Budára? A katona azután egy másik szobába vezette őket, itt már Mátyás királyon a király mentéje volt: tele arannyal, drágagyöngyökkel. Mátyás király ott ült a trónusán, a bárók meg a hercegek ott álltak körülötte.
Akkor már tudta a kántorné is, hogy Mátyás királyhoz jöttek. Mátyás király akkor felállt, elmondta az uraknak, hogy ez a jószívű ember még az apja mentéjét is elzálogosította, csak hogy őt kiváltsa, s az ő drága mentéjét akasztotta a kántor nyakába, és azt mondta a kántornak, hogy kérjen, amit akar. A felesége egyre súgta, hogy aranyat, gyöngyöt kérjen, de a kántor csak azt kérte, hogy Cinkotán kétszer akkora legyen az icce, mint máshol! Mátyás király meg is adta még azt is, hogy a kántor, mert olyan jószívű volt, ingyen ihat, azután megvendégelte, s útnak bocsájtotta őket. A kántorné, mikor kijöttek is duruzsolt, hogy miért nem kért a kántor aranyat, ezüstöt! Csak mikor kikutatta a mentét, hallgatott el, mert tele volt minden zsebje arannyal.
Gyopárosi szőlők (Vajdaság)
