A kivándorlás az elmúlt évek egyik legfőbb közéleti és pletykatémája. Legendák, mítoszok és tények olvadnak egymásba címlapsztorik, blogok, külföldről érkező kommentek formájában, válnak kesernyés kocsmai búsongás tárgyává.
A Diggerdrájver a volt Shure Stúdióban
“Amikor az ember elhagyja a hazáját, az olyan, mint amikor elválik attól a nőtől, akinek elrebegte a „boldogító igen”-t, aztán a válás után valahogy egy hülye kurva lett. Vannak jó válások, és örök-harag válások. Aztán ugye szeretjük magunkat a válás után kihasznált, átvert áldozatnak tekinteni és szeretjük ezt mindenkinek elmesélni… ”[1]
A kivándorlás az elmúlt évek egyik legfőbb közéleti és pletykatémája. Legendák, mítoszok és tények olvadnak egymásba címlapsztorik, blogok, külföldről érkező kommentek formájában, válnak kesernyés kocsmai búsongás tárgyává. Több millió ismerős vagy ismeretlen lett mindennapjaink része, akik az itthoni kilátástalanság elől nyugatra menekültek jobb élet, több pénz, tisztább jövőkép reményében. Az emigránsok száma rég elérte már azt a kritikus tömeget, mely komolyan érinti a magyar társadalom szerkezetét: nagyítóval találni olyan családot vagy baráti kört, ahonnan ne lépte volna át valaki a határt nagy tervekkel a fejében. S bár a Brexit ismét átrajzolhatja a nemrég megszokott képet, egyelőre ez a realitás, és nem tűnik úgy, hogy a közeljövőben megállítható lenne.
Az Angliába szakadt Diggerdriver a Határátkelő blog egyik törzskommentelője, saját blogot is szerkeszt. Bagossy László rendezőt régóta erősen foglalkoztatta az elvándorlás témája, és amikor anyaggyűjtés közben rábukkant a 2013-ban startoló, azóta sűrűvé dagadt netnaplóra, beleszeretett a nehézgépkezelőként dolgozó férfi stílusába, humorába és éleslátásába. Állítólag azonnal Epres Attila hangján hallotta a posztokat, így – miután az Örkény Színház színészét is megfertőzte a blog szeretetével – közösen fésülték-gyúrták át a tengernyi szöveget, melyből végül színházi előadás született.
A szokatlan emigránskarriert befutó Diggerdriver bejegyzéseiből készült darab látszólag egyszerű utat követ: egy közvetlenül érintett személy hosszú monológjában igyekszik a jelenséget megragadni és a közönség elé tárni. A szerény díszlet közepén háromtagú család foglal helyet: bárhol lehetnének a világban, a konkrét közeget vizuálisan csak néhány tárgy (londoni makettbusz, angol zászlós póló) jeleníti meg, helyezi el Európa térképén. A filozofikus nehézgépkezelő főhős mindvégig asztal mellett ül, és láthatatlan hallgatóságának mesél, az idő múlását pedig a szereplők által kezelt csengő jelzi. Digger szabadon ugrál előre-hátra időben és térben, Londonból visszaköltözik Magyarországra, középkorú férfiból kicsiny faluban szaladgáló mezítlábas kölyökké vedlik át, a véres disznóvágásokat gond nélkül az EU-kompatibilis világ dicsérete váltja fel.
A rendező Digger mellé komponált egy – majdnem – „néma” feleséget, aki főként mimikával, bólogatással, nagy ritkán egy-egy szóval kíséri a férfi beszámolóit. Jelenléte indokolt, kifejezetten hasznára vált az előadásnak, a néző szeme gyakran átsiklik az arcára, hogy lássa, hogyan reagál férje történeteire, hogyan érinti meg néhány gondoskodó mozdulattal közös gyermeküket. Ugyanis egy kisfiú is ücsörög a színpadon: ahogy a gyerekek általában, figyeli a szüleit, rajzolgat, játszik, később a mobilját nyomkodja. Nyomatékos dramaturgiai szerepe végig sejthető, s a végén át is veszi a szólamot: a kisfiú a jövő záloga, őrajta múlik, hogy a provinciális magyar közegből Londonba áttelepült család megőriz-e valamit magával cipelt identitásából, vagy végleg ott ereszt gyökeret, messzi idegenben.
Bagossy és Epres állítólag keveset változtatott a szöveg, a mondatok struktúráján – ha valakinek kedve szottyan, Digger blogját felkeresve mindez gond nélkül ellenőrizhető. Számomra azonban hiányzott az előadásból (vagy kevéssé hangsúlyosan volt jelen) az a szempont, hogy Londonban sem kolbászból fonják a kerítést. Bár Diggerdriver időnként megküzd a kiszolgáltatottsággal – mindig csak egynapos munkákra alkalmazzák, pedig itthon évtizedeket húzott le egy munkahelyen –, London az előadás interpretációjában csilivili, frankó hely, és szinte boldogan szorít helyet az újonnan érkezetteknek. Sorok írója rengeteg első kézből származó történetet hallott a külföldi, főként a kelet-európai munkaerő kizsákmányolásáról, a finnyás, szájhúzó lenézésről, sőt kirekesztésről – az ő szempontjukkal az előadás adós maradt, sőt kicsit tovább izmosította az elmaradt, leszakadó, idegengyűlölő Kelet – szárnyaló, fejlett, barátságos Nyugat szimplifikáló ellentétét.
Az előadás során lényegében végig Epres Attilán van minden szem, az ólomsúlyú teher az ő vállait nyomja. Egy és háromnegyed órát egy helyben ülni, és közben szinte szünet nélkül mesélni nemcsak szavakkal, de arccal, szemmel, szőrszálakkal, orrlyukkal – szellemileg és fizikailag is hihetetlenül megterhelő lehet. Nem minden percben hiszem el neki, hogy érettségizetlen markológépes – többek szerint ez pusztán sztereotipizáló előítélet, könnyen lehet -, az izgalmasan sűrített monológ mégis mindvégig fogva tart. A darab vége felé, három sör után erőtlenül bizonygatja, hogy neki aztán nincs honvágya – Digger sosem mondja ki, hogy hazavágyna, sőt eltagadja -, közben szeméből lassan kialszik a fény, fáradt lesz az arca, másodpercek alatt öregszik tíz évet. Ez az a mesterségbeli tudás, ami tanulni, kigyakorolni valószínűleg nem lehet, amit a tehetség vagy kiprésel magából, vagy be kell látnia, mégsem erre a szakmára született.
Apropó szakma: Diggerdriver öntudatos és szerencsés ember, a munkája a hobbija, él-hal azért, amiért pénzt kap. A (blog)írás az évek alatt szinte észrevétlenül vált második szakmájává, s ez a színházi előadás megszületésével végleg legitimálódott. Két haza, két nyelv, és most már két hivatás.
A cikk elején olvasható idézet részlet az előadásból.
