„Többen is vannak az orosz hadseregben, a kik ép oly jól beszélnek magyarul, mint én és körülbelül valamennyi ezzel a módszerrel tanulta meg az önök nyelvét.” Molnár Ferenc író haditudósítóként nem csak a harcokról számolt be…
„Emlékek: – nem napló, nem a háború története – egyesztendei haditudósítói vergődés emlékei. Utazások, tapasztalatok, tudósítások, képek, hallomások, beszélgetések vezérekkel és közkatonákkal, tanúvallomások egészen kicsiny és igen nagy eseményekről. Valakinek a siető sorai, aki újságot írni ment a harctérre – nem mindig mehetett oda, ahová indult, csak sodródott ide-oda a fronton és a front mögött a többivel együtt –, sok csodálkozással, sok fehéren maradt lappal a jegyzőkönyvében, öregedő szívében az egyre szótlanabb érzelmek végtelenségével. Valakinek a töredékes feljegyzései, aki az írott betű háborús szerepei közül azt választotta, hogy a magyar katona emberi dicsőségének történetéhez anyagot segítsen összehordani, négy ország földjéről és földje alól. Eljövendő, szabadabb és szebb szavak anyagát.”
1878. január 12-én született Molnár Ferenc, aki novella-, és regényíróként remekelt, de színpadi szerzőként lett világhírű, és máig sem múlta felül senki remekművét, amit a pesti grundok diákjairól írt. Molnár az első világháború előtti években olyan helyzetben volt, hogy rendkívüli tehetségével versenyre kelhetett volna a század világirodalmának legnagyobbjaival. A hiba ott volt, hogy csekélyebb volt az igénye. Elszédítette a siker: tetszeni akart, tapsot akart. Így lett mesteri kiszolgálója a csak mulatságot kívánó igényeknek.
Korai prózájában még közel állt a haladó eszmékhez. Az első világháború lényegét már nem értette. Mint haditudósító nagyon érdekes, nemegyszer szép, mindig részvétteljes képet festett a háborúban szenvedő emberekről. De őt a háború nem forradalmasította a kapitalizmus ellen, s így értetlenül állt a forradalmak előtt – írja Hegedüs Géza. S valóban Molnár egy-egy semmitmondó visszaemlékezése, anekdotája lebilincselő és tragikus képet fed fel emberi sorsokról, a háború feleslegességéről.
Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei
Grybow, január.
A Gorlicze körül folyó kisebb harczokban a minap Ropa falu környékén több orosz tisztet fogtak el s valamennyit beszállították ide Grybowba, a bol a mieink gondoskodtak az ellátásukról, szokás szerint. Az élelmezésüket Szikora Miklós hadnagyra bízták, a ki ebédjüknél megjelent és egy korsó vörösborral kínálta meg őket. Az egyikük, egy főhadnagy, legnagyobb meglepetésre tiszta, jóízű magyarsággal mondta:
— Köszönöm a jóságát, de nem iszom bort.
A mi hadnagyunk nagyot és megkérdezte tőle:
— Főhadnagy úr, hol tanult meg magyarul?
— Konstantinápolyban voltam két évig, — felelt az orosz tiszt — ott sokat forogtam magyarok közt, azután nekiadtam magamat a magyar nyelvtan tanulmányozásának és még ott, a török fővárosban tökéletesen megtanultam magyarul írni és olvasni.
A hadnagynak arra a megjegyzésére, hogy a kiejtése is meglepően magyaros, ezt felelte mosolyogva:
— Igen, aztán egy egész évet töltöttem Magyarország egy színmagyar városában.
— Mint aktiv orosz katonatiszt?
Ismét mosolygott:
— Igen, mint aktiv orosz katonatiszt.
És hozzátette:
— Többen is vannak az orosz hadseregben, a kik ép oly jól beszélnek magyarul, mint én és körülbelül valamennyi ezzel a módszerrel tanulta meg az önök nyelvét.
A hadnagy még megkérdezte tőle, hogy csupán a magyar nyelv megtanulása végett töltött-e egy évet nálunk, de erre már nem felelt.
Elmentem, hogy fölkeressem ezt a furcsa orosz tisztet, de mire a foglyokig jutottam, ezt a csoportot már elszállították valahova Ausztriába.
Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei, MEK.OSZK
A részletet az eredeti helyesírással közöltük.
