Különösen szívmelengető érzés olyan interjút készíteni, amely túlnyomórészt a 19-20. századi magyar irodalom és történelem szereplőiről szól. A Szépmíves Könyvek kulisszatitkairól a kiadó főszerkesztőjével, Kovács Attila Zoltánnal Kibelbeck Mara beszélgetett.
A mai könyvpiaci és gazdasági helyzethez mérten milyennek látod a debütálást és a jövőbeni megjelenéseket?
Nagyon nagy érdeklődéssel indul a Szépmíves, némileg meglepő is, ami talán alátámasztja a kezdeti ötletet, hogy tudniillik hiány van egy ilyen profilra az amúgy igen sokszínű magyar könyvkiadói palettán. Vagy a kiadatlanokra való specializálódásnak van valami egészen különös vonzereje… Épp a debüt előtt vagyunk, vagyis múlt időben nem tudok beszélni erről, de tény: hívnak mindenfelé, tele vagyunk sajtóérdeklődéssel, rendezvényekkel, Vajdaságból, Erdélyből, Kassáról keresnek kéziratokkal, mások ötletekkel, nagyon komoly az érdeklődés az első tíz könyvre (én csak úgy hívom, hogy kezdőcsomag). És körülbelül húsz cím áll előkészületben jövőre, de amint lemegy a mostani nyomdai határidős játék, máris megyünk Marosvásárhelyre kéziratokért, másolatokért.
Miben lesz más a Szépmíves Könyvek kiadói arculata, megjelenése, világa a többi szépirodalmi kiadótól?
Az arculatnak van egységes pontja, például valamennyi könyv előzéke egy terülőmintával fut, engedve a színek változásának. Kevés, jól körülírt sorozattal megyünk, van hagyományos könyvtervezés például, ami kihaló műfaj, készíttetek belívtervet az egyes kötetekhez, legtöbb kiadvány képes valamilyen formában (melléklettel vagy szövegközivel), vannak formai sajátosságok a megjelenésben (csak a borító bal oldalán van a kiadói felirat) stb. Kortársakkal nem foglalkozom (mert megvannak a műhelyek rá), külföldiekkel nem foglalkozom (mert megvannak rájuk a műhelyek), a klasszikus szépirodalomból is elsősorban a kimaradt dolgok érdekelnek, vagy az ismert életművekből az elfeledett, netán kihagyott darabok, és azok, amelyek valamilyen oknál fogva cenzúrázva, hiányosan, torzón jelentek meg. Az ismeretterjesztésnél természetesen van kortársi szál, hiszen fiatal kutatók anyagai is szerepelnek a tervek között.
Hogyan különül el a Líra Csoporton belül a kiadó?
A Csoporton belül ez a nyolcadik műhely, és ugyanúgy működik technikailag, gazdaságilag, mint a többi.
A beharangozóból már tudható, hogy a kiadó elsősorban a kiadatlan vagy elfeledett kéziratok feltárását és kiadását tűzte ki célul. Ez nagy műhelymunkával, kutatással jár.
Valóban az, ráadásul időigényes és aprólékos munka. Próbálok egyensúlyozni a napi kiadói munka és e között, és hát nyilván adódik olyan helyzet, amikor az előbbi (jócskán) elnyomja az utóbbit. De azért mindez egy folyamat része, nem ad hoc tevékenység, sok az átfedés vagy kapcsolódási pont egyik-másik terület között (Andrássy-anyag közben megy a Batthyány-kéziratok ügye, Rejtőt ugyanott kell keresni, ahol Erdős Renée kiadatlanjait stb.), már ami a helyi kérdést illeti, ugyanakkor igaz az ellentéte is, amikor a kolozsvári levéltártól a marosvásárhelyi Teleki Tékáig visz az út – innen. Ilyenkor nincs kapcsolódás, viszont többszáz kilométer igen. Vagy bármelyik fióklevéltár országszerte. Meg hát természetesen nem egyedül dolgozom, és a kutatások sem most kezdődtek, van olyan téma, ami lassan másfél évtizedes. Az erdélyi irodalomszervezésről gyűjtött anyagom például négy fióknyi, egyszer össze kéne rakni ezt is (hajdani disszertációs anyagom), hogy 1888-tól 1945-ig hogyan alakult az irodalmi társaságok, egyesületek működése, főleg ha abból indulok ki, 1923-tól Erdélyben volt a legerősebb, egyben a legsikeresebb a kisebbségi irodalomszervezés. És hogy kinek mi is volt a pontos a szerepe (Bánffy, Kós, Makkai, Áprily, Kuncz stb.), ki kit árult el, vagy sem végül a(z újra) formálódó Romániában?
Hogy képzelje az olvasó a műhely működését? Egyszemélyben döntesz és kutatsz a szerzők, művészek művei után, vagy a műhelymunka a teljes Líra Csoportot is érinti?
Többnyire egyszemélyes, de ez korántsem jelenti azt, hogy ne lenne koprodukció; Csinszka önéletírását például a cégcsoporton belülről kaptam, ahogy az egyik Károlyi-naplót is, amivel eredetileg a Magvetőt keresték meg. Windischgratz Lajos önéletírása vagy a német nyelven írt naplója, bár a Károlyiakhoz vonatkoztatható, később került terítékre. Szerb Antal kiadatlan kisregényei, a teljes napló a Magvetőnél jön majd, Móricz, Illyés, Karinthy kiadatlanjai a Szépmívesnél. Ebben csak annyi a logika vagy a ráció, hogy a Szerb-életművet a Magvető gondozta, életszerű tehát az indok. Munkácsy naplótöredékei soha nem jelentek meg önállóan, ellenben érdekes polémiára derült fény, hogy ki mikor és hogyan használta e szövegeket, ki mit fordított-ferdített bennük (merthogy Munkácsy franciául írt). A megoldást aztán a Pesti Napló korabeli számai adták meg. Hosszas erdélyi keresgélés után szereztem meg az egyetlen 1848-as kézzel írt naplót Szeremley Samutól, mely több szempontból is páratlan a maga nemében, megy az ötletelés, hogy miként érdemes megjelentetni, mert a tartalom egészen különleges. De ugyanígy izgalmas Barabás Miklós vagy Rippl-Rónai önéletírása vagy Brunszvik Teréz kiadatlan teljes naplója, ahogy Bethlen Margit rövidke erdélyi emlékirata. Technikailag heti egy nap általában a kutakodásé, ez már évek óta így van, csak az a kérdés, hogy az adott téma hova visz (könyvtár, kézirattár, levéltár, mikrofilmolvasó).
Mi szerint dől el, melyik szerző, művész emlékirata, életrajza stb. jelenjen meg?
Alapvetően a személyes véleményemen, de természetesen sokakkal is beszélek, beszélgetek szakmabeliekkel, szakmán kívüliekkel, főleg ha kételyeim támadnak. Most éppen Ignotus útirajzain állok tétován, s bár hibátlan, amit ír, mégis parkolópályára tettem a kéziratot, mert nem érzem benne az eladhatóságot. Márpedig ez szempont nyilvánvalóan. Az öncélú vagy érdektelen írások kiesnek a tervből, de van olyan is, amelyik nyelvileg poros, kopottas, kérdés, hogy van-e ráció valamilyen elv alapján az újraszerkesztésre vagy csak kísérő anyagok beemelésére, vannak rettenetesen túlírt szövegek, ezekhez másképp kell hozzányúlni (vagy egyáltalán nem), általánosan igaz, hogy jegyzetek, utószók majd minden esetben kellenek egy-egy (újra)kiadásnál. A kéziratos kiadatlanok esetében döntés kérdése, mi lesz a szövegközlés alapja: eredeti és jegyzetelt, vagy eleve átdolgozott, sajtó alá rendezett, ha pedig magánkiadás vagy egyszeri példány, akkor reprint, esetleg befotózva és mellékelve a revideált szöveget bookletben vagy CD-n vagy e-formátumban. És van olyan eset is, amikor álneves a kézirat, de egyértelmű a filológiai igen a szerzőséget illetően, aztán nem biztos, hogy jogosítható, ami persze már abszolúte nem irodalmi kérdés.
Úgy tűnik, világos tematikával jelentkezik a Szépmíves. A Sorsok és életek, Képes emlékezet, és a Szőnyeg alá söpört történelem sorozatokban szereplő szerzők közül kik válhatnak a kiadó védjegyévé?
Jós nem vagyok, így nem igazán tudnám belőni például, hogy az olvasók között egy Jászai ismertebb-e, mint Blaha, de az mondjuk látszik-érződik, előzetes infók elárulják, hogy a Karádyra markánsabb a figyelem. Radnóti és Munkácsy között némileg az előbbire billen a mérleg, bár a Munkácsy-napló is első közlés. Falk Miksa Sisiről írt feljegyzései (ugyebár tanítója volt 1866 és 1868 között, nem mellesleg semmi köze Peter Falkhoz) különlegességénél fogva számíthat sikerre: téma, tartalom, páratlan képanyag. Erdős Renée biztos védjegy, évekkel ezelőtt Kosáryné Réz Lola, Gulácsy Irén vagy Berde Mária könyveinek kiadásánál láttam, hogy a női sors megíróira komoly érdeklődés van ma – ezt az irodalom felől mondom. De a Károlyi-, Andrássy-művek vagy Mindszenty-hagyaték kiadásra tervezett anyagai szintén védjegy kategóriák. Egyébként nem hinném, hogy feltétlenül a szerzők felől kéne boncolgatni a kérdést, inkább a sorozatok maguk a védjegyek, ahová elég erős szelekció után kerülnek be az egyes címek. Az első az önreflexiók okánál fogva enged be a (hetedik) ajtó mögé, a Képes emlékezet a különlegességekre utazik, a harmadik pedig az elhallgatott múlt „elbeszélése”, dedukcióban: feltárása. Mindez persze tetszőleges variációban is igaz… Hogy ezeken belül hol helyezkedik el egyik-másik szerző, csupán tematika kérdése.
Az biztos, hogy például a 2015-ben Déry Tibor-díjat elnyerő Bíró-Balogh Tamás „Könyvvel üzenek néked. Radnóti Miklós dedikációi” nemcsak hálás téma, de nagy meglepetés, és sikerre számíthat. Hogyan találtatok egymásra a szerzővel?
Meglehetően profán történet: Szegedről ismerjük egymást igen régóta, tudtam, beszéltünk is Radnótiról sokszor, aztán mostanra ért be a dolog igazán. Meg nálam Radnóti fiatalkori bevésődés, elementáris erővel zúzott le tizenévesen (ahogy Reményik Sándor vagy zenében Muszorgszkij és az Accept), a Bori notesz hasonmás kiadása a könyvespolcom állandó „fődísze”, de ez így volt már a gyerekszobámban is, Kolozsváron. (A Magyar Helikon egykori kiadását még apám csempészte be börtön-Romániába, hogy aztán évekkel később a teljes könyvtárunkat kicsempésszük Magyarországra, magunkkal együtt.) Káprázatos az anyag egy csodaszép kiadványban, meggyőződésem, hogy irodalomtörténetet ma így lehet eladni, és így lehet az olvasókat is megtartani (vagy visszaterelni) az irodalom mellett (az irodalomhoz). De vannak még ötletek Radnóti-fronton. És kötetnyi kiadatlan Reményik-vers is, ha már szóba hoztam.
Szintén jelentős visszhangot válthat ki Mindszenty József eddig kiadatlan, 1956-os írásait tartalmazó kötet is.
Ez egy nagylélegzetű munkafolyamat lenyomata, sokszáz oldal kézirat megszűrése, rendszerezése, tematizálása… az eredmény rendkívüli. És hát tegyük hozzá, sok a homály és tévhit mind Mindszenty József bíboros, mind pedig a forradalom kapcsán, azzal együtt, hogy számos tekintetben, mondjuk úgy, ma már tisztábban látunk ’56 kapcsán. De nem eléggé, kicsi vagy kevés még a történelmi perspektíva, ezért a szemtanúk, koronatanúk feljegyzései, naplói, jegyzetei, egyáltalán: írásai (amelyek nem is retrospektív anyagok, hanem beszámolók) felbecsülthetetlen értékkel bírnak. Ha pedig ez a személy történetesen a korábban letartóztatott bíboros, akkor főleg. De a nemzetközi politikai háttér is inkább koszos, semmint tiszta lap: a moszkvai levéltárak vonatkozó anyagait, vagy legalábbis egy részüket, például még ma sem lehet kutatni, ha jól tudom Kun Miklóstól.
Számíthatunk további Mindszenty-kötetekre is?
Igen, vannak tervek a szisztematikus kutatások mentén, az emigráción innen és túl, ha stílusosabban mondhatom: a követségen innen és túl.
Az is tudható már, hogy fő hangsúlyt kap a női emlékirat-irodalom, valamint többek között az Andrássy- és Károlyi-hagyaték feldolgozása.
Az elfeledett dolgok tárának részei… És csak az írásos hagyaték, tegyük hozzá rögtön. A csomag részei, fogalmazhatnék így is, vagy a teljesség darabjai. Mostanság Vörösmarty Ilona emlékiratát olvasom, már ha nem a készülő kiadványokkal bíbelődöm, meg Kaizler Annát (Ady sógornője) meg Mezei Mária leveleit (nem tiszta a víz itt sem a Máraihoz fűződő állítólagos szerelem kapcsán; eleve ’Valakinek’ nevezi Márait /?/) meg Eötvös József naplóját… a másik kezemben Erdős Renée kézírásos feljegyzései és gépelt önéletrajza meg Ignotus úti jegyzetei; egyik izgalmasabb, mint a másik. És még sok más. Nem csak Andrássyak, Károlyiak írásai, de Telekiek (Domokos), a Bánffy-család (Jozefa a bárói ágból, György a grófi ágból, Miklós kiadatlan írásai, levelezése, összes politikai esszéje stb.) anyagai, mostanság marosvécsi báró Kemény János-regény meg felesége, Augusta Paton életregénye stb., stb. Ugyanakkor nem osztom azokat a véleményeket, amelyek úgymond rangsorolják a férfi és női írókat, ez csacskaság, csőlátás. Az orosz és francia romantikusokon és realistákon (néhány férfin) túl csak a nők tudtak írni a női lélek rejtelmeiről, keresve sem találunk Berde vagy Erdős vagy Czóbel vagy Réz Lola szereplőinél nőibbeket, esetleg Teleki Sándorné Kende Júlia vagy a Wohl-lányok szereplőit említhetném.
Hogy tapasztalod, mennyire van igény a 19-20. századi szépirodalmi művekre, illetve az alkotók életének bemutatására?
Van rá igény is, szükség is. Igény, mert elfeledték, szükség, mert elfeledték… A memoár és társai (értsd műfaji) körül ott a Titok, jobban, mint egy regényben, novellában, versben. Ezek a pillanat vagy ihlet vagy sztori titkát hordozzák, de az előbbi az alkotónak valami másféle kitárulkozása, ami más, mint a műveiben megmutatkozó arc vagy álarc. Érdekes módon amúgy a 20. század elejének (ismert–nem ismert–kiadatlan tengelyen vizsgált) műveire talán nagyobb az érdeklődés, mint a korábbi időszak írásaira, de ennek politikai okai, értsd átpolitizált okai lehetnek. Az utóbbi száz évet politikailag rém egyszerűen tagolták: királyság, kormányzóság, szocializmus, demokrácia, persze vannak finomhangolások is, de alapjaiban ez skatulyázta az irodalomfelfogást, elfogadást, kánont, miegyebet. No meg a mindenkori cenzúra. Az egymást követő rendszerek-időszakok többnyire negligálták az előttük lévőt, amiből aztán feltorlódott a (tagadásból, érteni nem akarásból fakadó) nemtudás. A sok nemtudás meg szemellenzőként működött, holott minden időszaknak megvolt a maga művelődéstörténeti vagy kultúrtörténeti „magossága”, ahogy Tamási mondaná. Csak legfeljebb az utókor volt-lett hálátlan, s a felülről vezéreltek diktálták, mi a trend(i). És az utóbbi emberöltőben megcsontosodtak az ideológiák, megy a szekértáborozás meg az előítéletesség, ha ehhez hozzáveszem korunk verhetetlen párosát (a műveletlenséget az internettel), akkor főleg előáll az igény a Hagyományra. Mert az előbbiek miatt ezt már egyre nehezebb körülírni, ezért bele kell állni, ahogy Gadamer fejtegette volt. Nos, röviden: ami a nemtudás mögött van, az az izgalmas!
Hogy látod, mi számíthat már kiadói, illetve személyes szakmai sikernek a mai irodalmi, gazdasági viszonyokat tekintve?
Személyes siker egy „nagyágyú” ismeretlen anyagának felfedése, valamilyen módon publikálása, kiadóilag meg eladható, rentábilis, profittermelő terméket kell létrehozni. Lejárt már a mecenatúrák ideje, a kultúra is az eladhatóság függvénye bizonyos értelemben, még akkor is, ha ennél elviekben létezhet jobb konstrukció.
Az életrajzok és emlékiratok, illetve maga a 19-20. századi szépirodalom valamennyire beskatulyázza az olvasókört. Kiknek szólnak a Szépmíves kiadványok?
Nem hinném, hogy szűkíteni kell az olvasókört, a klasszikus szépirodalom, általánosan véve a művelődéstörténet iránt érdeklődők ugyanúgy olvasói e kiadványoknak, mint aki az önreflexiók olvasója. A (közel)múlt iránti általános érdeklődés pedig lebontja a skatulyát, de ebben sokat segít a multikulti és átpolitizált életünk: rendesen bélyegezzük ám a korokat és a személyeket, mindegy, hogy az alkotmányos királyságról vagy Horthy-rendszerről van szó, Széll Kálmánról beszélünk-e vagy az 1926-os frankhamisításról, ami ismert sztori, megy az ítélelkezés ide-oda, mindenki megmondja a tuttit, mert lám, a wikipédia is megírja… én meg azt mondom, hogy Vörösmarty Ilona naplója (Széll Kálmánné) vagy Windischgratz Lajos emlékirata (a puccskísérlet kiagyalója) primér anyag bárkinek, aki kicsit is érdeklődő, vagy valóban kíváncsi a múltra, és nem a média agysíkolásában hisz, amelyik szabályosan ellopja a szimbólumainkat az öncélú látszatvalóság felrajzolásához. De ezek csak kiragadott példák nyilván.
Milyen meglepetésekre számíthatnak még a közeljövőben az olvasók? Számíthatnak további nagy durranásra?
Feltétlenül, legalábbis reményeim szerint. Címeket nem mondanék óvatosságból, de nem csak emlékiratok frontján vannak érdekességek, de a munkásőrség története vagy Recsk titkai vagy Észak-Korea diktátorának mindennapjai egy svájci magyar hölgy történetén keresztül, aki évekig titkolt gyógymasszőre volt a népvezérnek… azt hiszem, máris túl sokat árultam el.
Kibelbeck Mara
