„Az uralom és birtoklás minden fajtája, amely valaha is hatalmában tartotta az embereket, köztársaság vagy egyeduralom volt.” A középkori Itália egyik jelentős alakja, az újkori politikatudomány megteremetője, Niccoló Machiavelli 550 éve, 1469. május 3-án született.
„Kimondta a titkokat, tudatossá tette a sejtelmet, és evvel elérte azt, aminél többet nem remélhet író, része lett annak a fejlődésnek, melyet emberi történelemnek nevezünk.” (Kardos Tibor)
Tekintélyes, de elszegényedett firenzei családból származott, ügyvéd apja mégis gondoskodott humanista neveltetéséről. 1498-ban a második kancellária titkárává nevezték ki, majd a tízek tanácsának titkári címét is megkapta – talán mert sem a Mediciekhez, sem az őket elűző Savonarolához nem fűzték szoros szálak. (A városállamban az első kancellária foglalkozott a külügyekkel, a második a bel- és hadügyekkel, a tízek tanácsának a követek fogadása és a külföldi vezetőkkel folytatott levelezés volt a feladata.) Másfél évtizedes hivatali ideje alatt követként megfordult a pápai udvarban, a francia uralkodónál, a Német-Római Császárságban, 1502-ben találkozott Cesare Borgiával, aki meghatározó hatást gyakorolt rá.
1512-ben a Mediciek visszatérését követően börtönbe zárták, de vádat nem tudtak emelni ellene, ezért szabadon bocsátották. Meghurcoltatását követően a városhoz közeli Sant’Andreába költözött, ebben az időszakban születtek korszakalkotó művei, az idő előrehaladtával politikai tekintélyét is sikerült helyreállítania. Szépirodalmi műveket is írt, A mandragóra az itáliai reneszánsz egyik legszellemesebb vígjátéka.
A legjelentősebb, A fejedelem című államtudományi munkáját 1532-ben, halála után öt évvel adták ki. A 26 részes könyvben az uralkodók helyes és helytelen cselekedeteit, az államvezetés gondjait elemezte. A görög politikai filozófiával ellentétben abból indult ki, „hogyan élünk, és nem abból, hogyan kellene élnünk”. Az általa kidolgozott elmélet arra törekedett, hogy előmozdítson egy „teljesen új (politikai) rendet”, kormányozni nála annyit jelent, mint az embert megjavítani, kiemelve önnön gonoszságából.
„S mert a fejedelemnek jól kell használnia az állati természetét, a rókát és az oroszlánt kell követnie; az oroszlán tehetetlen a hurokkal szemben, a róka a farkasok elől nem tud elmenekülni. Ezért hurkot ismerő rókának kell lennie, és farkast rémítő oroszlánnak. Aki egyedül az oroszlán természetét utánozza, semmire nem megy vele. A bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik, s ha az okok, melyek miatt ígéretet tett, megszűntek. Ha az emberek jók lennének, ez az elv kárt okozna; de mert gonosz indulatúak, nem tartanák meg adott szavukat veled szemben; így hát neked sem kell megtartanod velük szemben.” (A fejedelem XVII. (1513), ford.: Lutter Éva)
Művében csak az egyeduralommal foglalkozott, mert a 16. századi politikai helyzetet, az itáliai állapotokat, az emberek romlottságát figyelembe véve arra a következtetésre jutott, hogy egy erőskezű fejedelemre van szükség. Az egyeduralom két fajtáját különböztette meg, az örökletest és az új keletűt, s emellett különbséget tett az arisztokrácia, illetve a népre támaszkodó hatalom között, végkövetkeztetése szerint becsületesebb a nép által létrehozott egyeduralmat szolgálni.
A keleti despotizmust az európai állami berendezkedéssel összehasonlítva megállapította, hogy a különbség a politikai értelemben vett szabadság mértékében van: ahol nagyobb a szabadság, az uralkodó hatalma kisebb, könnyebb hatalomra kerülni, de nehezebb megtartani. Ezzel szemben ott, ahol alig van szabadság, a rendszer jól kiépített, nehéz hatalomra jutni, de könnyebb megtartani.
„És a fejedelem mindenekfölött azt hitesse el minden cselekedetével, hogy nagy és kiváló személyiség.
Becsülik még az uralkodót, ha igazi barát vagy igazi ellenség, vagyis, ha minden elővigyázat nélkül száll síkra valaki mellett vagy valaki ellen. Az olyan cselekedet mindig hasznosabb, mint semlegesnek maradni, mert amikor két hatalmas szomszédod egymás ellen támad, vagy olyanok, hogy bármelyikük győzzön is, a győztestől félned kell, vagy nem olyanok: mindkét esetben hasznosabb, ha felfeded magad, és becsülettel vállalod a harcot. Mert az első esetben, ha magadat fel nem feded, mindig a győztes kezében leszel, örömére és megelégedésére annak, aki vesztett. Semmi érved vagy eszközöd sem lesz, ami megvédjen és melletted szóljon; mert a győztes nem kíván kétes barátokat, akik a nehéz időkben nem álltak mellé; a vesztes pedig nem fogad be soha, hiszen nem akartad fegyvert ragadva pártját fogni.” (A fejedelem, ford.: Lutter Éva)
A kormányzás művészetéhez szükséges képességeket sorra véve Machiavelli azt a következtetést vonta le, hogy az erkölcsi követelmények érvényre juttatása a politikai cselekvésben durva hiba, a fejedelemnek egyedül a politika törvényszerűségeit kell követnie. Egyedüli mércéje a politikai hasznosság, s bár szó szerint nem vetette papírra, azt sugallta, hogy a cél szentesíti az eszközt.
„Tudvalevő, hogy az emberek megbosszulják az apróbb sérelmeket, mivel a súlyosakat nem tudják; ezért vagy dédelgetni kell, vagy elpusztítani őket: az embereknek úgy kell ártani, hogy ne lehessen félni a bosszútól.” (Niccolò Machiavelli: A fejedelem)
Másik nagy jelentőségű művében (Beszélgetések Titus Livius első 10 könyvéről) a köztársaság felsőbbrendűsége mellett érvel. A Discorsi címen is ismert műben felvázolta az államformák változásának körforgását: a választott uralom az örökletessé válással züllésnek indul, a nép legjobbjai megdöntik a fejedelem uralmát, a hatalom egy csoport kezébe kerül, ám ez oligarchiává torzul. Végül a nép maga veszi kezébe a kormányzást, ami végül zűrzavarba, romlottságba fordul, ezért mindenképpen szükség van egy erőskezű fejedelemre.
