A hivatásos közíró- és szerkesztőnők első nemzedékének megjelenésével egy időben teljesedett ki az első nagy női irodalmi karrier is. A „magas irodalom” (alkotói) meghódítása egyéni siker, ahogy a kudarcot általában minden nő íróra rávetítik.
Az utóbbi időben egyre több tollforgató kopogtat az irodalmi nyilvánosság ajtaján a szebbik nem képviselőjeként. Korábban évszázadok teltek el a magyar literatúrában két rangos írónő, mondjuk: Petrőczi Kata Szidónia és Kaffka Margit felbukkanása között. Manapság mind gyakrabban olvasható női név egy-egy sikeres regény, verseskötet borítóján.
A szépirodalom művelése valódi alkotói munkának tekinthető, míg a közönséggel közvetlenebb és szorosabb kapcsolatot tartó írói, újságírói, szerkesztői munkásság a nők számára a férfiakéval egyenrangú élethivatást, egyszersmind kenyérkeresetet kínál? Női vagy nőies irodalomról beszélhetünk? A nők-írta irodalomról vagy a nőnemű írók kiteljesedéséről?
Pár évvel azelőtt, hogy az Állítsátok meg Terézanyut című könyv írónőjét szárnyára kapta a divat, s hogy az Esőváros című kötetével az irodalmi életbe berobbant Bánki Éva Aranyhímzés című történelmi regénye megjelent, íróküldöttség látogatott hazánkba. A delegáció egyik tagja „megkérdezte a felolvasóesten, hogy itt nincsenek női írók? Mire a jónevű magyar írók sajnálkozva tárták szét a karjukat. Nemes Nagy Ágnes, akkor már a magyar irodalom klasszikusa, ott ült a teremben. Nem tudom, nem ekkor ment-e ki.”
Van-e az irodalomnak neme?
Az anekdotát Balla Zsófia ismertette „Nőirodalom – mi az?” című dolgozatában (Magyar Lettre Internationale, 1998. okt.). Címbeli kérdésére az írást közlő folyóiratszám másik szerzője, Anna Mitgutsch ekképp kezdte válaszát. „A női irodalom fogalma, legalábbis abban az értelemben, ahogy – talán már nem is olyan reflektálatlanul, mint tizenöt évvel ezelőtt – ma használják, egyszerre jelent meg a hetvenes években nekilódult feminista elméletalkotással.” Nemrégiben a Mindentudás Egyeteme is szentelt egy előadást annak a kérdésnek, hogy van-e női irodalom (Bán Zsófia: Van-e az irodalomnak neme?). A szokásos válasz erre, hogy csak rossz vagy jó mű van, ebből a szempontból mindegy, hogy a szerző milyen nemű.
Már Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője is kellemetlen szónak tekintette a nőirodalmat, de az írónőért mint bájos jelenségért őszintén lelkesedett. Előtte, 1872-ben még Arany János szemében is gyanúsnak számított, ha valaki nő létére verseket ír. Az Arany nagyságát felismerő Gyulai Pál, a hazai kritikatörténet mindmáig kimagasló alakja szerint a művészetben a nők nem találnak új pályákat. Gyulai 1909-ben halt meg, nem ismerhette tehát Kaffka Margit 1911-re elkészülő legnagyobb művét, a Színek és éveket, egy hajdani dzsentrilány emlékezésének foglalatát. Ady Endre viszont már „nagyon-nagy író-asszony”-nak nevezte Kaffkát, akit Móricz is egyenrangú írótársnak ismert el.
Ez volt az áttörés, hiszen nemsokára jelentkezik – Török Sophie néven – Babits felesége, aztán az újrafelfedezésre érdemes Tormay Cécile, a múzsaként és költőként-íróként egyaránt ismertté vált Erdős Renée, a sikert sikere halmozó Gulácsy Irén – a sorban könnyed lektűrszerzők is, mint Bródy Lili, Hatvany Lili -, nemkülönben a méltatlanul elfeledett, de ma újraolvasható Kosáryné Réz Lola, aztán Szentmihályiné Szabó Mária, Bozzay Margit, Lesznai Anna, Lányi Sarolta, Dénes Zsófia. És mégis, a Nyugat 25. születésnapját ünnepelve, a híres zongorás fényképen Kaffka Margit és a fényképen véletlenül szereplő Török Sophie képviseli egyedül a női nemet.
E sorok írója, hogy elkerülje a további névsorolvasás unalmát, könyvespolcaira pillant. A röpke szemrevételezés eredménye, hogy a házi tékában több női szerző képviseli a honi literatúrát, mint a világirodalmat. Galgóczi Erzsébet, Gergely Ágnes, Janikovszky Éva, Jókai Anna, Károlyi Amy, Ladik Katalin, Palotai Boris, Nemes Nagy Ágnes, Rakovszky Zsuzsa, Szabó Magda, Takács Zsuzsa és Vathy Zsuzsa nevének említése legföljebb arra volna jó, hogy megnehezteljen Imre Flóra, Karafiáth Orsolya, Polcz Alaine, Rapai Ágnes, Tóth Krisztina és a többi kihagyott.
Nőirodalom – mi az?
Csakhogy a látszat – ez esetben a látható irodalom – csal. Digitalizálódó világunkban egyre többen olvasnak és írnak a számítógépes világhálón, ahol kortársak és klasszikusok alkotásai egyaránt hozzáférhetők. Lesznai Anna versei éppúgy letölthetők, mint Falcsik Mária költeményei. A megfelelő lelőhelyek felderítése, persze, önmagában is kalandos felfedezőút, hiszen például a Digitális Irodalmi Akadémia internetes tárában szereplő 63 szerző közül mindössze 5 a nő. Az India Gyógyszállóval a minap debütált Vincze Zita eleve blogként (internetes napló) kezdte el írni művét, amelyet számosan olvashattak, mielőtt nyomdafestéket látott volna. Kritikusa „izgalmas női regénynek, irodalomnak” tartja.
Hogy kell-e a „női” jelző? Jókai Anna az író nemét csupán színezőelemnek tartja, éppúgy, mint azt, hogy valaki vidéki, városi, fiatal vagy idős: Rakovszky Zsuzsa sem esztétikai, hanem csupán szociológiai szempontból tartja megkülönböztethetőnek a nemeket az irodalmon belül.
Nőíróktól és írónőktől búcsút véve idézzük Nádas Péter megközelítését, aki szerint minden férfiban van nő (és viszont). Meggyőzően bizonyította ezt a női álnéven is író Weöres Sándor, Esterházy Péter vagy Parti Nagy Lajos.
Legvégül pedig ne hallgassuk el azt sem, hogy az írónők között író nők is vannak. A kedvtelésből firkálgató sztárfeleség, a tornászlányból lett tévébemondó és társaik ismertebb tevékenységét – engedelmükkel vagy anélkül – nem tekintjük irodalmi munkásságuk részének. Okkal tarthatnánk a Bronte: nővérek, Jane Austen, Selma Lagerlöf, Virginia Woolf és a csalóka nevű George Sand haragjától.
Juhani Nagy János
