„A jó vers jól telepített taposó akna. / Benne betegségem minden megalázottsága, szégyene, mocska, kínja, rossz órája – egy állati lény nyíltságával kibeszélve.” Május 20-án lenne 85 éves Orbán Ottó Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító.
„Orbán Ottó (1936) a modern magyar költészeti hagyománynak azon a nyomvonalán indult el, amely az esztétikai hatásformák áttételesebb költészettanát állította az élménylírai vallomásosság helyébe. Mint általában azoknál a költőknél, akiknél az élmény minősége nem formálódik át lényegesen, nála is ott a legbeszédesebbek e líraeszmény egyedi sajátosságai, ahol az alakítás a legkevésbé hagyja rejtve az eredeti élményanyagot.” (A magyar irodalom története)
ORBÁN OTTÓ: AKNAMEZŐ
A jó vers jól telepített taposó akna.
Benne betegségem minden megalázottsága, szégyene, mocska, kínja, rossz órája – egy állati lény nyíltságával kibeszélve.
Olvasója, a szépség és az igazság esküdt híve, gyanútlanul belekezd, rálép a gyutacsra; látom, a megrendültség már-már szétrobbantja az arcát, nagyokat nyel, hüppög, zsebkendőt keres és belefújja az orrát, csak hogy szégyenszemre, felnőtt fejjel sírni ne kezdjen el itt!
Én viszont miért hullathatnék még könnyet? Az elviselhetetlen ott van a versben, előírás szerint lefojtva – meg is lep minden várakozást fölülmúló hatása…
Csak a tűzmester dől hátra bennem elégedetten:
– Meg van ez szerelve. De robban is!
(1994)
Orbán Ottó 1936. május 20-án Budapesten született. Gyermekként a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész alapította gyermekotthon, a Gaudiopolis lakója volt 1945 és 1950 között. A focizások közben csak kapufának beállított szótlan kisfiú korán eljegyezte magát a versírással, s a „gyerekállam” egyik lapját is ő szerkesztette.
ORBÁN OTTÓ: A VILÁG TEREMTÉSE ÉS EGYÉB BADARSÁGOK
(részlet)
ÁDÁM
Ez a paradicsom – hogy oda ne rohanjak!
ÉVA
Mondják, hogy máshol sokkal szebbek vannak,
mondják, hogy vannak más naprendszerek,
ahol sokkal jobban üdvözülnek az emberek.
De mihez fogna a kényelmes lélek ott,
aki ehhez az édenhez szokott? –
most kezdjen el egy új teremtésben bízni,
reggeltől estig gürizni?
Nem elég neki a maga baja? –
örül, hogy lukas a sejhaja!
1956-ban felvették az ELTE magyar-könyvtár szakára, de három szemeszter után idegösszeroppanást kapott, s már nem tért vissza az egyetemre. 1958-tól szabadfoglalkozású író volt, első verseskötete, a Fekete ünnep 1960-ban jelent meg. Ifjúkori költészetének fő jellemzője az érzelmi telítettség, az áradó képi gazdagság, verseinek fő motívumai a háború, az árvaság, az üldöztetés voltak.
1962-ben tagja lett a Magyar Írók Szövetségének, majd 1964-ben a PEN Clubnak is, ahol 1989-től alelnöki posztot is betöltött. 1968-ban Indiában járt tanulmányúton, élményeiről, tapasztalatairól az 1973-as Ablak a földre – Indiai útinapló című munkájában számolt be. A hetvenes évek elejétől mind nagyobb teret kaptak művészetében a műfordítások, főként angol-amerikai és spanyol nyelvű költőket fordított, Aranygyapjú címmel válogatott versfordításai is megjelentek, s új hang volt költészetében gyermekverseinek megjelenése a Kati-patika című kötetben.
„Egy vitánk alkalmával, hogy az irodalom, az mesterség-e vagy sem, [mostohaapám] azt találta mondani nekem: Petőfi legalább meghalt a segesvári csatában, de mit csináltál te?” (Kabdebó Lóránt – Orbán Ottó: Színpompás ostrom)
A hetvenes évek második felétől költészetének egyik alaphangja lett az irónia, a játékos komolytalanság, amely páratlan formafegyelemmel párosult. Szórakoztató olvasmány 1977-es kötete, A világ teremtése és egyéb badarságok, amelyben olvashatjuk az ember receptjét, a mennytanács döntését a sztriptíz feltalálásáról, a paradicsom teljes konszolidálását. Találhatunk még irodalmi-történelmi badarkákat, s számos paródiát kortársairól, így például (ahogy Orbán nevezte őket) Poóri Sándorról, Búsuló Juhász Ferencről, Heves Vagy Ágnesről.
ORBÁN OTTÓ: TÖREDÉK AZ ELMULÁSRÓL
Hiába, akárhány verssel rakva a padlás,
erőt vesz rajtam a szánalmas hanyatlás –
a költő addig él, ameddig ír!
És ha hónapok óta egy jó sort se bír?
Halott, ha mondom, két lábon járó halott,
holott tegnap még élt, holott
fél éve még…
Vakít a tündöklő közöny, az ég.
1976-ban egy íróprogram keretében az Egyesült Államokba utazott, ahol előadásokat tartott, s két egyetemen is tanított. 1981-től a Kortárs című folyóiratnál dolgozott. 1993-ban tagja lett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, 1998-tól az Élet és Irodalom munkatársa volt.
Szinte évente jelentek meg verseskötetei, Hatvan év alatt a föld körül címmel versfordításai is napvilágot láttak, s esszéistaként is jelentőset alkotott. Munkáját azonban 1989-től egyre inkább beárnyékolta a Parkinson-kórral folytatott küzdelme, amely a számtalan kórházi és gyógyszeres kezelés után műtéthez vezetett. Ez azonban csak rövid ideig hozott javulást a költő életében, s 2002. május 26-án meghalt.
Művészetéért 1973-ban és 1985-ben József Attila-, 1974-ben Graves-díjat kapott, 1986-ban Déry Tibor-jutalomban részesült, 1987-ben a Radnóti Miklós-díjat, 1990-ben a Weöres Sándor-díjat nyerte el. 1992-ben kimagasló költészeti tevékenysége elismeréseként Kossuth-díjt kapott, 1997-ben pedig több évtizedes alkotói tevékenységéért a MAOE (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete), valamint a Soros Alapítvány Életműdíjában részesült.
