„Ő köztünk az egyetlen, aki sohasem írt egyetlen cikket sem a Nyugatba, és mégis ott van szelleme a Nyugat minden lapján. Neki nem egyes közlemények, kisebb vagy nagyobb száma az oeuvre-je, hanem maga a Nyugat.” Schöpflin Aladár jellemzése sokat elárul a 95 éve elhunyt Osvát Ernőről, a 20. század egyik legtekintélyesebb magyar irodalmi szerkesztőjéről, a Nyugat című folyóirat egyik alapítójáról.
„Linnéje volt magyar virágok flórájának, Érdeklődése határtalanul szabad és tárt. Minden feltünő talentumot a maga belső törvényei szerint vizsgált és értett meg. Ebből a szempontból tipikusan magyar kritikus, aki, mint a nagy úttörők, az írás szeretetében össze tudta fogni magában és maga körül a legkülönbözőbb, sőt legellentétesebb tüneményeket. Sem személyi, sem világnézeti tekintetek nem akadályozták abban, hogy minden távolságokon át meg ne lássa, ami érték vagy igazság. Személytelensége szinte fenséges volt.
Szelleme sohasem múlhat el a magyar irodalomból. És sohasem fogja elhagyni a Nyugat lapjait. Az írásnak az az erkölcse, amely életéből és művéből sugárzott, bennünk munkál. Éles szemüvege tovább is rávillog kéziratainkra, ítélete parancs marad, a hallgató vezért követi a sereg.” (Móricz Zsigmond: Ostvát Ernő, 1929)
1877. április 7-én született Osvát Ernő író, kritikus, a Nyugat szerkesztője. A nagykárolyi híres rabbi leánya Perls Fanny és Róth Mór terménykereskedő házasságából született Nagyváradon. Első irodalmi kísérleteit csak édesanyjának mutatta meg, s tőle kapta az első Goethe-verseskötetet is. Az irodalom iránti szenvedélyében mindvégig elkísérte az anyai szeretet emléke.
A budapesti Jogakadémiára jelentkezett, nevét magyarosította, igyekezett beolvadni a „jogásznemzedékbe”. Mivel többet forgatta Goethe, Lessing, Renan, Taine könyveit, mint a jogi kódexeket az év végi alapvizsgáját ismételnie kellett volna, de ő inkább átiratkozott a bölcsészkarra. Beöthy Zsolt szemináriumait látogatta és Arany János balladáiról készített „stílusgyakorlatot”. Ekkor ismerkedett meg Elek Artúrral, aki később meghitt barátja és folyóiratainak lelkes munkatársa lett. Szaporodó publikációi megérlelték benne a döntést, nem fejezi be az egyetemet. Egyetemi oklevelének elutasítása moralista kételyeinek és szkepszisének első megnyilvánulása volt. Hamarosan rátalált művész-eszményére is, Ambrus Zoltánra, akivel hajnalig tartó beszélgetéseket folytatott.
Bár az utókor Osvátot, mint a Nyugat szerkesztőjét őrizte meg emlékezetében, a fővárosi lapokban publikált első cikkei és a Nyugat megjelenése között tizenkét év telt, s ezalatt az idő alatt rengeteget írt különböző szerkesztőségek munkatársaként. Kezdő újságíróként írásai A Jövő, a Magyar Kritika, a Budapesti Hírlap, A Hét, a Budapesti Napló, a Magyar Hírlap hasábjain jelentek meg. 1898-ban Kiss József meghívta A Hét irodalmi rovatához. Ekkor láttak napvilágot híres tanulmányai és esszéi, színházi írásai, az Ibsen-tanulmány és a Herczeg Ferenc-kritikák is.
A Hetet azonban a lassú kifáradás jellemezte, és Osvát szűknek érezte hasábjait. Egyre világosabban látta, hogy elképzeléseit csak önálló folyóirat létrehozásával valósíthatja meg. 1902-ben egy váratlan örökség révén elegendő pénzhez jutott ahhoz, hogy átvegye a Magyar Géniuszt, mely a szépirodalmat közlő képes családi lapok egyike volt.
Széles baráti kört épített. Megismerkedett mások mellett Fenyő Miksával, Elek Artúrral, majd később Gellért Oszkár állt hozzá legközelebb. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy a Magyar Géniusz megújítása kudarcra ítélt kísérlet volt.
1905-ben új folyóiratot indított, a Figyelőt. Írógárdáját a Magyar Géniusztól elpártolt írók adták, de itt jelent meg Ady Endre, Kaffka Margit számos verse és Kosztolányi írásai is. Osvátnak anyagi gondjai támadtak, s a lap tizenegy szám után, részben esztétikai-irodalmi okok és viták miatt, megszűnt.
1908. január 1-jén indította meg a Nyugatot, melynek névadója Osvát mellett Fenyő Miksa volt. Az alapítók hosszú éjszakai sétákon, kávéházi beszélgetéseken tanácskoztak az új folyóiratról. A születésnél Osvát mellett bábáskodott még Elek Artúr, Ignotus, Hatvany Lajos, Gellért Oszkár, valamint a Nyugat első nemzedékének nagyjai, Csáth Géza, Balázs Béla, Juhász Gyula, Szép Ernő, Nagy Lajos, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Füst Milán, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes, Tersánszky Józsi Jenő.
Indulásakor a Nyugat volt az egyetlen korszerű irodalmi lap. Előtte és körülötte más kísérletek sorra elbuktak. A lap hihetetlen sikerében Osvátnak kiemelkedő szerepe volt. A következetes szerkesztést vallotta programjának. Igazi tehetségek és szépreményű kezdők nála egyaránt szóhoz jutottak.
Kiváló érzékkel tudta megállapítani, ki tehetséges és ki nem.
Soha nem szólt bele abba, hogy ki „mit” írjon, csak a „hogyan” érdekelte. Számára alapvető követelmény volt, hogy az író egyéniségének meg kell jelennie az alkotásban. Rendszeresen visszajelzett a szerzőknek, eközben nemcsak az írást nézte, hanem figyelt a szerzőre is, nagy lélektani érzékenységgel. Fő esztétikai szempontjai voltak: a harmónia megvalósulása, az eredetiség, s minden esetben a gazdag nyelvi kifejezés igénye. Az íróvá avatást a Nyugat hasábjai jelentették. Osvát Ernő nevelő volt, írók nevelője.
Esztéta életérzésétől idegen volt minden direkt politizálás. A Nyugat szerkesztői rajongva ünnepelték Ady költői forradalmát, de annak emberi, társadalmi alapjaival nem sokat törődtek. Inkább megpróbált folytonosságot teremteni, s közben a változást tartotta az életben a „legszellemesebb” dolognak.
Elvei és a mélyben feszülő ellentétek azonban, válságba sodorták a Nyugatot. Országos vita robbant ki Hatvany Lajos és Osvát között, bár Hatvany visszaemlékezései szerint ízlés- és stílusigénybeli különbségük mellett, személyes tényezők is befolyásolták az események alakulását, hiszen az elhagyott Kaffka Margit Osvát iránt érzett, ekkor már viszonzatlan szerelme miatt valóságos „bosszúhadjáratot” indított Osvát ellen Hatvanynál.
Osvát és Hatvany kapcsolata elmérgesedett. 1911-ben elváltak útjaik, Hatvany szakított a Nyugattal és Berlinbe költözött. A mélyen megbántott Osvát elzárkózott a közvetlen szerepléstől és az esztétikumban keresett menedéket.
A következő időszakban Babitscsal is megromlott a viszonya, anyagi nehézségei adódtak és labilis lelkiállapotba került. 1919 januárjában Osvát megvált a Nyugattól. A zaklatott politikai időkben a Magyarország munkatársa lett. A Tanácsköztársaság bukása után azonban, 1920-ban visszavette a Nyugat irányítását, de életébe drámai módon avatkozott bele a betegség.
Először spanyolnáthát kapott, majd többször végeztek rajta veseoperációt. Lánya reménytelenül küzdött a tüdőbajjal. Felesége Osvát életvitele, szeretői, pazarló kicsapongásai és leánya örökös betegsége miatt öngyilkos lett. Felesége és leánya halála után tudatosan készült a halálra. 1929. október 28-án öngyilkosságot követett el. 1930. március 16-án a francia kormány a Becsületrend lovagjává avatta.
