„Mi, akik közelében lehettünk, azért szerettük társaságát, mert általa emberibbek, elnézőbbek, igazságosabbak lettünk másokkal szemben s magunk iránt a legnagyobb követelményeket igyekeztük támasztani.” 140 éve született Osvát Ernő író, kritikus, a Nyugat szerkesztője.
„Ő köztünk az egyetlen, aki sohasem írt egyetlen cikket sem a Nyugatba, és mégis ott van szelleme a Nyugat minden lapján. Neki nem egyes közlemények, kisebb vagy nagyobb száma az oeuvre-je, hanem maga a Nyugat.” (Schöpflin Aladár)
A nagykárolyi híres rabbi leánya Perls Fanny és Róth Mór terménykereskedő házasságából született Nagyváradon. Osvát direkt sehol nem adta meg pontos születési dátumát, Reichard Piroskának így írt róla egyik levelében: „Felejtse el, én senkinek se szoktam megmondani, mikor születtem. A lexikonokban mindenütt két évvel fiatalabb vagyok.” Lackó Miklós történész feljegyzései szerint azonban bizonyos lehet, hogy Osvát Ernő 1876. április 7-én látta meg a napvilágot. (Egyes források szerint 1877. április 7-én.) Első irodalmi kísérleteit csak édesanyjának mutatta meg, s tőle kapta az első Goethe-verseskötetet is. Az irodalom iránti szenvedélyében mindvégig elkísérte az anyai szeretet emléke.
A budapesti Jogakadémiára jelentkezett, nevét magyarosította, igyekezett beolvadni a „jogásznemzedékbe”. Mivel többet forgatta Goethe, Lessing, Renan, Taine könyveit, mint a jogi kódexeket az év végi alapvizsgáját ismételnie kellett volna, de ő inkább átiratkozott a bölcsészkarra. Beöthy Zsolt szemináriumait látogatta és Arany János balladáiról készített „stílusgyakorlatot”. Ekkor ismerkedett meg Elek Artúrral, aki később meghitt barátja és folyóiratainak lelkes munkatársa lett. Szaporodó publikációi megérlelték benne a döntést, nem fejezi be az egyetemet. Egyetemi oklevelének elutasítása moralista kételyeinek és szkepszisének első megnyilvánulása volt. Hamarosan rátalált művész-eszményére is, Ambrus Zoltánra, akivel hajnalig tartó beszélgetéseket folytatott.
Bár az utókor Osvátot, mint a Nyugat szerkesztőjét őrizte meg emlékezetében, a fővárosi lapokban publikált első cikkei és a Nyugat megjelenése között tizenkét év telt, s ezalatt az idő alatt rengeteget írt különböző szerkesztőségek munkatársaként. Kezdő újságíróként írásai A Jövő, a Magyar Kritika, a Budapesti Hírlap, A Hét, a Budapesti Napló, a Magyar Hírlap hasábjain jelentek meg. 1898-ban Kiss József meghívta A Hét irodalmi rovatához. Ekkor láttak napvilágot híres tanulmányai és esszéi, színházi írásai, az Ibsen-tanulmány és a Herczeg Ferenc-kritikák is.
A Hetet azonban a lassú kifáradás jellemezte, és Osvát szűknek érezte hasábjait. Egyre világosabban látta, hogy elképzeléseit csak önálló folyóirat létrehozásával valósíthatja meg. 1902-ben egy váratlan örökség révén elegendő pénzhez jutott ahhoz, hogy átvegye a Magyar Géniuszt, mely a szépirodalmat közlő képes családi lapok egyike volt. Széles baráti kört épített. Megismerkedett mások mellett Fenyő Miksával, Elek Artúrral, majd később Gellért Oszkár állt hozzá legközelebb. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy a Magyar Géniusz megújítása kudarcra ítélt kísérlet volt.
Csát Géza levele Kosztolányi Dezsőnek, 1905-ben:
„Kedves Öreg barátom!… Nem tudom ismered-e a Figyelő c. folyóiratot, a legmagasabb nívón áll az irodalmi folyóiratok között, egészen a magyar géniusz szellemében szerkesztve. Szerk: Osvát Ernő: Sajó u. 8/a. Jó lenne, ha ezzel próbálkoznál. Addig is, hogy ne unold magad küldök neked egy számot belőle…
Írj már fiam, mert én abbahagyom.
Ölellek József”
1905-ben új folyóiratot indított, a Figyelőt. Írógárdáját a Magyar Géniusztól elpártolt írók adták, de itt jelent meg Ady Endre, Kaffka Margit számos verse és Kosztolányi írásai is. Osvátnak anyagi gondjai támadtak, s a lap tizenegy szám után, részben esztétikai-irodalmi okok és viták miatt, megszűnt.
1908. január 1-jén indította meg a Nyugatot, melynek névadója Osvát mellett Fenyő Miksa volt. Az alapítók hosszú éjszakai sétákon, kávéházi beszélgetéseken tanácskoztak az új folyóiratról. A születésnél Osvát mellett bábáskodott még Elek Artúr, Ignotus, Hatvany Lajos, Gellért Oszkár, valamint a Nyugat első nemzedékének nagyjai, Csáth Géza, Balázs Béla, Juhász Gyula, Szép Ernő, Nagy Lajos, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Füst Milán, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes, Tersánszky Józsi Jenő.
Indulásakor a Nyugat volt az egyetlen korszerű irodalmi lap. Előtte és körülötte más kísérletek sorra elbuktak. A lap hihetetlen sikerében Osvátnak kiemelkedő szerepe volt. A következetes szerkesztést vallotta programjának. Igazi tehetségek és szépreményű kezdők nála egyaránt szóhoz jutottak. Kiváló érzékkel tudta megállapítani, ki tehetséges és ki nem. Soha nem szólt bele abba, hogy ki „mit” írjon, csak a „hogyan” érdekelte. Számára alapvető követelmény volt, hogy az író egyéniségének meg kell jelennie az alkotásban. Rendszeresen visszajelzett a szerzőknek, eközben nemcsak az írást nézte, hanem figyelt a szerzőre is, nagy lélektani érzékenységgel. Fő esztétikai szempontjai voltak: a harmónia megvalósulása, az eredetiség, s minden esetben a gazdag nyelvi kifejezés igénye. Az íróvá avatást a Nyugat hasábjai jelentették. Osvát Ernő nevelő volt, írók nevelője.
Esztéta életérzésétől idegen volt minden direkt politizálás. A Nyugat szerkesztői rajongva ünnepelték Ady költői forradalmát, de annak emberi, társadalmi alapjaival nem sokat törődtek. Inkább megpróbált folytonosságot teremteni, s közben a változást tartotta az életben a „legszellemesebb” dolognak. Többek között például Németh Lászlót is Osvát Ernő vette a „szárnyai alá”, és biztosította arról, hogy minden írása érdekli, és a legjobbakat a Nyugatban fogja közölni. Az élete értelmét kereső ifjú úgy érezte, hogy megtalálta a hivatását. Attól kezdve minden törekvése arra irányult, hogy mielőbb (mai kifejezéssel élve) „főállású” író lehessen.
Elvei és a mélyben feszülő ellentétek azonban, válságba sodorták a Nyugatot. Országos vita robbant ki Hatvany Lajos és Osvát között, bár Hatvany visszaemlékezései szerint ízlés- és stílusigénybeli különbségük mellett, személyes tényezők is befolyásolták az események alakulását, hiszen az elhagyott Kaffka Margit Osvát iránt érzett, ekkor már viszonzatlan szerelme miatt valóságos „bosszúhadjáratot” indított Osvát ellen Hatvanynál.
Osvát és Hatvany kapcsolata elmérgesedett. 1911-ben elváltak útjaik, Hatvany szakított a Nyugattal és Berlinbe költözött. A mélyen megbántott Osvát elzárkózott a közvetlen szerepléstől és az esztétikumban keresett menedéket.
A következő időszakban Babitscsal is megromlott a viszonya, anyagi nehézségei adódtak és labilis lelkiállapotba került. 1919 januárjában Osvát megvált a Nyugattól. A zaklatott politikai időkben a Magyarország munkatársa lett. A Tanácsköztársaság bukása után azonban, 1920-ban visszavette a Nyugat irányítását, azonban nem telt el hosszabb idő, és magánéleti és egészségügyi gondok miatt ismét távozni kényszerült. Azonban a Nyugat, amelyet Osvát 1929-ben végleg otthagyott, már nem volt a régi, az 1908-as, a Hatvany-csatában győző, vagy a húszas évek elején új fénykorát élő folyóirat. Az bizonyos, hogy személyes részvétele a Nyugat ügyeiben mindinkább megritkult és még láthatatlanabb lett.
„Őbenne is ellentétek lakoztak. Kemény volt? Puha volt. Komor volt? Derüs volt. Értelmi volt? Érzelmi volt, ábrándos, mint egy diák, gavalléros, mint egy lovag. Közvetlen volt? Nagyon közvetlen, de senkise kedvelte nála inkább a barátság kedves szertartásosságát s a komolyság meghitt, férfias ceremóniáját.
Mindenesetre «beállították» őt is, mint mindenkit s ekkor szükségszerűleg tévedtek. Akit «valamivé tesznek», azt meghamisítják. Egy adoma kerengett róla. A fiatal írónak megjelent a könyve, nem bírta elérni, hogy ő elolvassa, erre cselhez folyamodott, lemásolta a nyomtatott szöveget a kezeírásával, átnyújtotta neki, mint kéziratot és ő erre tényleg elolvasta. Hogy ez az élclapi beállítás «jellemző» rá, az tagadhatatlan, de csak annyira, mint amennyire minden jellemzés «jellemző». Valóban az írást tartotta legtöbbre a földön, mint az élet tömény-kivonatát, illat-párlatát. Ebből azonban azt következtetni, hogy valaha hátat fordított egy ragyogó délutánnak holmi kézirat kedvéért, oktondiság. Minden kéziratban az életet kereste. Ezer mérföldnyire állott ő a kákabélű esztétától és a csörgő papiros-embertől.
Mi, akik közelében lehettünk, azért szerettük társaságát, mert általa emberibbek, elnézőbbek, igazságosabbak lettünk másokkal szemben s magunk iránt a legnagyobb követelményeket igyekeztük támasztani. Erkölcsileg nevelt mindenkit. Az igazságról azt írta, hogy «Isten kicsinyessége», – majd bűnbánóan visszaszíva megállapítását: – hogy «isteni kicsinyesség». Kételkedett ebben is, ráébredt viszonylagos voltára, de azért sohase tett le.” (Kosztolányi Dezső: Osvát Ernő, 1930, Nyugat)
Osvát életébe drámai módon avatkozott bele a betegség. Először spanyolnáthát kapott, majd többször végeztek rajta veseoperációt. Lánya reménytelenül küzdött a tüdőbajjal. Felesége Osvát életvitele, szeretői, pazarló kicsapongásai és leánya örökös betegsége miatt öngyilkos lett. Felesége és leánya halála után tudatosan készült a halálra. 1929. október 28-án öngyilkosságot követett el. 1930. március 16-án a francia kormány a Becsületrend lovagjává avatta.
