„Karinthyval egyszer, még tizenöt-tizenhat éves koromban, összefutottam a Fórum mozi délelőtti üres előcsarnokában.” Ottlik Géza így emlékezett vissza az 1938. augusztus 28-án elhunyt Karinthy Frigyesre.
Karinthy Frigyes író, humorista, a XX. századi magyar irodalom egyik legeredetibb és legkiválóbb egyénisége 1887. június 25-én Budapesten született. 1908-tól a Nyugat munkatársa, barátai Kosztolányi Dezső, Csáth Géza voltak, utóbbi révén ismerkedett meg a freudizmussal. (A Nyugat című folyóirat 1908-ban indult, de Karinthynak csak 1910-ben jelent itt meg írása.) Freud, Strindberg és Weininger nyomán alakult ki nőszemlélete, a férfiakat kihasználó nő számos novellájának meghatározó eleme.
Az elsők között ítélte el a szélsőséges diktatúrákat, a fajmítoszt, az elembertelenedést, Mussolinit, Hitlert, Sztálint. Cirkusz című novellája a művész metaforája. 1930-ban jelent meg verseskötete: Nem mondhatom el senkinek, amely formai bravúrjai mellett mély gondolati, filozófiai tartalmaival tűnt ki. Prózai írásaiban a hagyományos formákat a groteszk, az abszurd, a fekete humor irányában, másrészt a pszichológia felé terjesztette ki.
Agytumorát a svéd professzor, Olivecrona operálta meg 1936-ban, erről írta Utazás a koponyám körül című regényét, s 1937-ben jelent meg túlvilági szatírája, a Mennyei riport. Üzenet a palackban című verseskönyve megjelenése előtt, 1938. augusztus 29-én Siófokon halt meg.
OTTLIK GÉZA: A NYUGATRÓL
(A Nyugatról c. tanulmány Ottlik Géza Próza c. könyvében jelent meg)
(részlet)
Karinthyval egyszer, még tizenöt-tizenhat éves koromban, összefutottam a Fórum mozi délelőtti üres előcsarnokában. Megismertem rögtön, a fényképeiről, és hirtelen merészen köszöntem neki. De nem fogadta. Igaz, hogy nem hallotta, mert hangtalan köszönés volt. Egyenruhát viseltem emberemlékezet óta, és nem tudtam másképp köszönni, mint némán, a jobb kezemet feszesen a sapkámhoz emelve. Rám nézett, aztán kutyafuttában a háta mögé, hogy vajon kinek szólt a tisztelgésem, s ahogy jött, sebbel-lobbal elrobogott. Senki rajtunk kívül nem volt az előcsarnokban. Leégtem, de mindegy, gondoltam. Nem látta senki. Majd egyszer elmondom neki. Meg voltam elégedve. Aztán mégsem mondtam el soha ezt a maflaságomat, pedig hét-nyolc év múlva, már felnőtt fiúként, barátságot kötöttem vele.
A barátságunk abból állt, hogy én imádtam szőröstül-bőröstül, ő pedig békésen megtűrt maga mellett, például a Centrál kávéházban sokszor, ebéd után, ha egyedül volt, és írt éppen valamit. Verset vagy cikket a Pesti Naplónak, novellát, azaz “tárcát”, krokit vagy levelet. Időnként megkérdezett valamit – hogy mondják azt angolul? “Nem tudok angolul” – feleltem szégyenkezve, huszadszor is. “Persze, persze, már mondtad” – szabadkozott, de láttam, hogy nem hiszi. Ő sem tudott angolul, de azért fesztelenül írt hosszú angol leveleket. Azt rögtön készségesen elfogadta, hogy én író vagyok. Évekig aggódtam, gyanakodtam, hogy hátha aztán csak egy fiúnak vesz mégis. Egyszer kiderült, hogy a nevemet is tudta. Őt is körülnyüzsögték, borotvaeszű mindentudók, nők, pumpolók, munkanélküli zsenik és szabályos őrültek. A Modern kávéházban az asztala sokszor percről percre nőtt. A Centrálban egy délután, kettesben ültünk szerencsésen, bejött hozzá egy esőkabátos férfi, és arra kérte, jöjjön át a Ferenciek udvarára, már a tűzoltók is megérkeztek, és mindjárt elkezdődik. “Jó, jó – mondta Karinthy -, megyek!” – írta tovább írnivalóját. “Mi kezdődik el?” – kérdeztem. “Á, semmi – legyintett. – A kísérlete. Feltalált egy tűzoltó szerkezetet…” Öt perc múlva, vagy tíz perc múlva, újra megkérdeztem: “Hát nem megyünk át?” – mert nyugodtan írdogált, mintha megfeledkezett volna a dologról. “Hová?” – Hát a Ferenciek udvarára. Ott várnak a tűzoltók. “Á, dehogy. Nincsenek tűzoltók. Nincs semmi.” Nem értettem. “De hát azt mondtad…?” – Összeráncolta a homlokát. “Lehet, hogy feltalált valamit. Mit tudom én. Kosztolányi hagyta rám. Sült bolond.” Persze saját bolondjai is voltak, jártak a nyakára önállóan. Úgy tisztelte az emberi méltóságot, hogy félig még az őrültek rögeszméit is elhitte, elfogadta. Ha nem nyaggatom a tűzoltókkal, szívesen annyiban maradt volna, hogy ott vannak az átjáróban. De a képzelet és valóság viszonyáról, a világ rejtett szövésmintájáról is többet tudott: például azt, hogy ezentúl már neki is, nekem is, talán annak is, aki ezt olvassa, egy kicsit örökre ott lesznek a tűzoltók a Ferenciek udvarán. Ezzel a türelemmel fogadta el az én rögeszmémet is, hogy író vagyok. S végül ennyiben is maradtunk, mintegy hitelben, mert a hírrel, hogy Frici, Frici! a Nyugat közli a novellámat: már nem tudtam lerohanni hozzá a Centrálba egy márciusi napon. Előző nyáron halt meg Siófokon. A szabályos, polgári gyászjelentést, amit kaptam, megőriztem; a címzése: Ottlik Géza úrnak, író. Az értesítés komikusan fölösleges volt. Augusztusban mentek le Arankával, és a hónap végén, az Eskü út és az Apponyi tér, a régi Kígyó tér sarkán, ahol meghallottam, a nyáresti alkonyatba, és a térnek még sok-sok eljövendő nyáresti alkonyatába, örökre belerajzolódott az esti lapok vagy különkiadások öklömnyi betűs címét kiabáló rikkancsok panaszszava: “Meghalt Karinthy! Nyolc-órai Újság! Új Nemzedék! Meghalt Karinthy!”
Ottlik Géza: Próza. A Nyugatról, Magvető Kiadó, 1980
