„Hát most a testükben-lelkükben, lélekszámukban halálosan megfogyatkozott szomorú kis maradvány törzsük talált magának egy fegyvert, és ezzel megint kalandozásra, győzedelmes gyarmatosításra indult.” Ottlik Géza halának 25. évfordulója alkalmából a Hajónapló c. kötetét ajánljuk.
„1946-47-ben Gödöllőn belekezdtem egy természettudományos kriminek szánt hangjátékba, A Valencia-rejtély címmel. A Rádió, vagyis Cserés Miklós elkérte tőlem olvasásra a még teljesen megíratlan első vázlatomat. Ijedelmemre elfogadta úgy, ahogy volt. Kigépeltette, szereposztással, súgópéldánnyal, mi-mindennel. Nekem 47 elején el kellet utaznom. Jó, majd kijavíthatom, ha visszajöttem. Csakhogy ezt nem kijavítani kellett, hanem átírni, sőt: megírni.” „Mire visszajöttem Rómából, már megkezdődtek, 47 októberében, az >ötvenes évek<. A természettudományos krimimet elnyelte (velem együtt) a történelem krimije. A tudományos szocialista krimi. Szőröstőlbőröstől. Megszűnt minden gondom, és soha nem is lesz, a Valencia-rejtéllyel. A Rádiónál minden kéziratomat eltüzeltek. Legfeljebb mint egy soha le nem leplezett bűncselekményem enyhe lelkifurdalását, hordoztam magamban a Valencia-rejtély bűntudatát. 20-30-40 évig, semmi gond. Akkor egyszerre, egy harcos ifjú rádiótörténész, az archívumokból, a föld alól napfényre hozza egy csomó ősrégi írásomat: Baj van. Megijedtem – még Cserés hagyatékából is előkerülhet -, ezt előadják, öregapám, ahogy van, és foroghatsz majd a sírodban, ha sürgősen át nem írod, hogy az édes szülőanyja se ismerjen rá.”
Ottlik Géza: Hajónapló *1
(Részlet)
Szerkesztette, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Hafner Zoltán
Dán novella Ivánnak
Kirketerp kapitány hazafiatlan s egyszersmind soviniszta ember volt. Most nagy önfegyelemmel harmadszor is végiggondolta az esélyeket. Szembe kell néznie józanul, hogy mire számíthat, mert már tudta jól, milyen eszetlenül szurkol honfitársai győzelméért. Az imént azon kapta magát, hogy ennek az Astrid leánynak a döntőbe jutását latolgatja. Hát ezt sürgősen el kell felejteni. Maradjunk annyiban, hogy egy kis szerencsés sorsolással az előfutamából továbbjuthat.
Kirketerp kapitány is gátfutó volt, régebben, hatvan évvel ezelőtt. A legjobb barátjával, Skjoldborggal egy darabig felváltva tartották a junior rekordot. De Harestrup jobb volt. Már ő sem él. Jens se, Sophus Moller se, akinek az országos dán csúcseredménye éppen annyi volt, mint amennyit ez az Astrid Andersen futott tavaly, és felkerült vele a női világranglista egyik tisztes helyére. Ha sikerül a startja, ezzel továbbjuthat az előfutamából. Jó, jó, gondolta Kirketerp kapitány, nyugalom, nyugalom. Hát ő már nem gátfutó, nem is kapitány tulajdonképpen, húsz éve nincs hajója. Dániának nem maradt kikötője, tengerpartja se, amióta előbb a svédek, áruló szövetségeseik, kiverték a vizigótokat és az angolokat, s megszállták az országot, aztán az oroszok kiverték a svédeket, őket pedig a Marquesas-harcosok győzték le, és újabb dán területeket csatoltak szomszédaikhoz. Schleswig-Holsteint és ősi tartományukat, Norvégiát még a svédek idején vesztették el, a polinéziaiak győzelme után pedig jóformán csak Jütland közepe és Aarhus maradt az övék. A megszállók is egyre rosszabbak lettek, Kirketerp szerint. Az angol protektorátus jobb volt a svédnél, s míg a cár alatt, görögkeleti hitre áttérve bár, de a kereszténységüket megtarthatták, és a dán királyi monarchiát is – (más néven ugyan és korlátlan teljhatalommal felruházva) –, most a Marquesas-uralom betiltott minden vallást, és eltörölte a királyságot is. Altörzsfőnökség lett, és más nevet kapott az ország. A demarkációs vonalakat változatlanul nem léphették át, csak a sportolóik. Ők, mint például ez az Astrid Andersen most Párizsban, használhatták – (zárójelben) – a Dánia megjelölést. Ezt elnézték, de aztán (zárójelbe téve) kötelező lett. Mutatni vele, hogy szabad és független országból jönnek. Nem így állt a helyzet. Ezért volt a fregattkapitány hazafiatlan és egyben soviniszta ember.
Astrid simán továbbjutott az előfutamából is és a középfutamból is, kétszer megjavítva az egyéni rekordját. Kirketerp kapitány, megint nagy önuralommal, nem számítgatta tovább az esélyeket. Mi lesz az elődöntőben? Lesz, ami lesz. Megtettük a magunkét, gondolta. Astrid jó második volt a futamaiban. De amikor – remekül sikerült rajtolással – az elődöntőjét Astrid egyenesen megnyerte, és a legjobb idővel került a döntőbe, vége volt a kapitány – egyébként megbízható – önuralmának. Astridet körülvették az újságírók, tv-riporterek, és ezt nyilatkozta boldogan: „Hű, de jól ment eddig!” Azt elhiszem, gondolta a kapitány. Ez bizony Hűha! Egy viking is ott van! Hát ez már sporttörténelem, mert ez az első ilyen világbajnokság, amit ezentúl kétévenként mindig megrendeznek. Az első három helyezettet mindenképp jegyzik, és ha a döntőben is így sikerülne Astrid rajtja… egy dán bronzérem is bekerülne a könyvekbe… (és persze, ami neki a fő, az ő Logbookjába reggel)… de lehet-e – akár újabb dán rekorddal is – harmadik? Térj észre, Harald, óvta magát a kapitány.
Hej, ha Sophus itt lenne, meg Skjoldborg, meg a régi fiúk… a „palánkosok”… Ők többet tudnának Astrid döntőbeli világnagyság ellenfeleiről… Hanem-hanem! A hűséges barátja, Ivo Maandygaard! Ivo mindent tud. Egy félórával Astrid döntője előtt fogta magát, és átszaladt Maandygaard tengernagyhoz, az Aulichgadéba.
– Ha minden jól megy – mondta a tengernagy –, Andersen kisasszony elcsípheti az ötödik, talán a negyedik helyet. – „De ehhez nem szabad túl jól rajtolnia – gondolta magában –, ahogy az elődöntőben hibásan tette.”
„De hiszen bevált!” – gondolta a kapitány értetlenül.
„Az véletlen volt. Puszta szerencse.”
„És – a tehetsége.”
„Amivel született? Még nagyobb véletlen és vakszerencse. Nyugodtan higgyél nekem, Harald. Majd meglátjuk, majd figyeld a döntőben!”
Kirketerp hitt neki. Maandygaard huszonhat évesen már altengernagy volt, míg ő csak a fregattkapitányságig vitte. Hiszen az is szép, és húsz éve az ő hajóraját éppúgy elvették, mint Ivo egész flottáját: és meg kell adni, gondolta a kapitány, hogy ezt a húsz évet szárazra vetve mind a ketten nagyon szépen viselték.
– Viselte ám a maga hülye feje, sorhajókapitány – mondta Maandygaard dühösen, és egy pillantást vetett a háta mögé. Mint látható, ő is ki tudta olvasni Kirketerp ki sem mondott gondolatait a fregattkapitány szeme fenekéből. És elő is léptette.
– Magának mindig igaza van, Ivo – mondta a sorhajókapitány, egy gépies pillantást vetve a háta mögé. Ugyanis szigorúan tilos volt a magázódás, és négyszemközt is Tai-nak kellett szólítaniuk egymást. Ez lázadás volt részükről, nyílt ellenállás, és azonnal jelentenie kellett annak, aki meghallja, hogy ő maga ne váljék szintén haza-, illetve törzsfőnökség-árulóvá. De nem volt senki a szobában.
– Hát nem, én sem viselem szépen, az az igazság – mondta Kirketerp. – Inkább rondán. Fogcsikorgatva járom még a kötelező – kedves és szép – rituális táncokat is. Túl sok. Még több a Tabu – vagy Tepu, szóval ami Szent és Tilos. A totemállatok szakadatlan ünneplése, az „áldozatok” nekik. Tabu a dán nyelv régi jelentése mind, tabu a könyvtár, ezt, egye fene, nem bánnánk (országok rongya csak), de tabu a hajózás, hajózni pedig szükséges, és hogy tabu a két lábon járás, ez főleg a fiataljainknak nehéz, megmondom, Ivo, ebből még baj lesz.
– Nézze, Harald, ezek ott békében, boldogságban éltek a Marquesas-szigeteiken, magas termetű, szép alkatú, rendkívül bátor és intelligens nép, ősi, nagyon fejlett civilizációjukban – számunkra megmagyarázhatatlan már a tengerészeti tudásuk is, hogy a kettős kenuikkal miként tudták bejárni, meghódítani, gyarmatosítani a Csendes-óceán végtelen távolságait, pláne nem érthető meg a mi európai felfuvalkodottságunkban, hogy hét-nyolcszáz évvel ezelőtt miért hagyták abba teljesen a hódításokat, kalandozásokat. Tény, hogy gondtalanul éltek a termékeny, gyönyörű, paradicsomi szigeteiken, amikor rájuk törtünk a mi civilizációnkkal, kereszténységünkkel, és nyomort, ragályokat, példátlanul gyors pusztulást hoztunk rájuk. Hát most a testükben-lelkükben, lélekszámukban halálosan megfogyatkozott szomorú kis maradvány törzsük talált magának egy fegyvert, és ezzel megint kalandozásra, győzedelmes gyarmatosításra indult.
Ezt Kirketerp is tudta nagyjából. A tengernagy, aki életében még nem beszélt ilyen sokat, mondhatta volna azt is, hogy „Schundtvig”, de most, hogy a képen a hosszadalmas rúdugrás folyt félt, hogy Astrid döntőjére várakozva barátja a feszültségben felizgatja magát a rosszullétig, és ki akarta zökkenteni a kapitányt sovinisztasága időleges felülkerekedéséből, és visszabillenteni természetes hazafiatlanságába. Előbb egy régi charlestonnal próbálkozott:
– Az én babám egy fekete nő! – de Kirketerp oda se figyelt. Aztán: „Jön-e velem, nagysád, simmit járni? Bizsereg a talpam, nem tud várni…” Erre csak legyintett. A Marquesas-szigetek történetével azonban mindig le tudta kötni Harald figyelmét, bevált most is. Így aztán mire Isten segítségével véget ért a rúdugrás, a sorhajókapitány eléggé benne volt a témában. Kikapcsolta a távolbalátót.
„Schundtvig – gondolta magában. – És horgonylánc, kecsketúró. Ivónak ez jár a fejében, látom.”
Együtt voltak hadapródok a Királyi Dán Tengerésztiszti Akadémián. Mint újoncok, kifogták a Schundtvig nevű kiképző altisztet, az Iskolahajó legfélelmetesebb vadállatát. Schundtvig fedélzetmester összetört bennük minden önérzetet, széttaposta emberi méltóságuknak még a nyomait is. Kirketerp egyszer takarodó előtt, alkonyattal, a szokásos mindennapi megalázások gyalázatai után, a megszokott mindennapos kétségbeesésben, a hajó tatjában a kisebbik horgony vékony sodronyláncát nézegette, próbálgatta, le lehet-e oldozni a tövénél. Sikerült, megemelte, aztán visszacsatolta. Nem vette észre, hogy az egyik újonctársa a háta mögé került, és figyeli őt, hogy mit csinál. Ivo Maandygaard volt.
Kirketerp tudta már a többiek nevét, de máskülönben csak azt, hogy egyikük sem érzett úgy, mint ő. Sokan sírtak, éjjel is, nappal is, álmukban is, de amikor – vigasztalásul, vagy együttérzést keresve – mondott nekik valamit Schundtvigról („Hisz ez egy állat”), csak kedvetlenül elfordultak.
Egyszer Maandygaard is, vállat vont, nem felelt. Most azonban, az alkonyodó tatfedélzeten, mögéje lépve, adott Kirketerp hadapródjelöltnek egy kecsketúrót. A térdével finoman ülepen billentette. Ahogy a testvérbátyja szokta az embernek. A másik hevesen visszafordult, és néztek egymás arcába, szótlanul.
Azóta ki tudják olvasni a másikuk kimondatlan gondolatát.
Ez akkor azért volt fontos, mert dán szavakkal, mérföldes szövegekbe foglalva, többkötetes regényekkel is csak hiányosan lehetne megközelíteni Maandygaard mondanivalóját. – „Schundtvig? Igen. Ez van.” – „Horgonylánc? Igen, leakasztható. Látom, te is megtaláltad, Kirketerp. Az ember nyakába, és be, horgonnyal együtt, a tengerbe. Jó tudni. Hasznos.” – „Ez van. Nem: ez is. Csak ez.” – „Ki fogod bírni, Harald. Elviseled.” – „Idő kell.” – „Ebből végül nagy nyereségünk lesz. Neked is nagy, Harald.” – (És még néhány kötetre való dán szó, amire később, negyven év múlva, hatvan év múlva találnak majd rá.)
„Istenem – gondolta Kirketerp sorhajókapitány –, ennek a szavak nélküli kecsketúrónak már csakugyan több is mint hatvan esztendeje, és még ma is milyen erőt ad az embernek, és milyen világos a tartalma. Mondja, Ivo, nem a Maoriknak vannak ilyen rejtélyes sűrűségű szavaik? Amilyen az a maga testvéri seggbe rúgása volt?”
– Nincs kizárva – mondta Maandygaard. – Majd erre is felelek, de azt hiszem, lassan kezdődik ott a döntő. Andersen kisasszony döntője. De hívhatjuk Tai-nak is, Astrid Tai-nak, nyugodt lélekkel. Ha érti, mit akarok mondani?
– Értem. Ezeknek a valaha magas kultúrájú, általunk elpusztított szigetlakóknak szomorú kis maradványai most mégis legyőztek – a saját barbár eszközeinkkel –, és ahelyett, hogy kiirtanának valamennyiünket, gyámolítani és segíteni próbálnak: ne sértsük hát meg őket azzal, hogy a fontos szavaikat nem akarjuk használni. (És akkor már én is inkább Tai-t mondok, mint a mi dán nyelvünkre lefordított „Astrid testvért” vagy „eszmetársat”… vagy „bajtársnőt”…)
– Kapcsolja be a Mihályson-telehoromat, ellentengernagy – mondta Ivo. Ő nem volt se soviniszta, se hazafiatlan, mint a barátja, de ez nem zavarta a tényt, hogy mindenben teljesen egyformán gondolkoztak és éreztek. – Tudja, azt a régi Mihályson-félét használom…
– Tudom – mondta Kirketerp. – Mindig. De ha ötpercenként előléptet, tíz perc múlva én leszek a rangidős, és felolvasom a versemet, bizistók! – Bekapcsolta a távolbalátót megint Párizsra.
Zsúfolt stadion, körös-körül a tribünök telis-teli, zászlók, főpáholyban miniszterek, a kép lemegy a pályára, a versenyzők bejáratánál rá az arcokra, persze a francia bajnoknőre sűrűbben, mint Astridra. Feszültség, izgalom a levegőben. No, most megint Astridon a kép. Amikor elsőként, jó idővel jutott a döntőbe, körülvették, nyilatkozzon. Ezt el kell mesélnie Ivonak: „Tudja, mit mondott nekik, boldogan vigyorogva?”
„Mit?”
„Hű, de jól ment eddig…”
Ezt a tengernagy is szereti. Láthatóan elteszi magának. Hű, de jól ment eddig.
„És mi lesz a döntőben?” Astrid vállat vont: „Ott minden megtörténhet.”
Hát persze. Ha utolsó lesz – a papírforma szerint –, akkor is feljutott a világ tetejére, a dán színekkel. Most már azért a tengernagy is latolgatja, hogy a nagy ellenfelek közül kit verhet meg, hányat, azért a bronzérmes (sporttörténelmi) helyért. Mert amikor kiírják, hogy a francia lány melletti középső pályát kapta, „Ez jó!”, bólint Kirketerp felé. Sőt, a másik oldalán is egy híres nagy futó, ezek majd húzzák Astrid Tai-t. „Csak a rajtot venné lazábban…”
Zúg, morajlik az egész stadion, a tribünök is lámpalázasak. Aztán hatalmas csönd lesz. Az első startot visszalövik. Jaj, Astrid? Ő is beleszállt… Nem! A francia lány kapja a piros zászlót. Annál jobb, most már óvatosabb biztonsági rajttal indulhat csak. Jaj. Egy fenét! Úgy elcsípi a lövést, hogy máris Astrid előtt van egy méterrel. Hát ez a francia, ez egy nagy klasszis. Astrid az, aki – egy kicsikét – benn ragadt. Az első gátnál még az egész mezőny előtte van, hajaj, gondolja az ellentengernagy. Nem úgy a barátja. Oldalba böki Kirketerpet. Figyeld. Ez az!
Figyeli. Második gát, harmadik gát: Astrid befogta az egész mezőnyt, a franciát kivéve. Már egy vonalban velük, innen úgy fest. Maandygaard izgatottan megint nagyot bök Harald oldalába. Astrid vajsimasággal és halálpontosan – és nagy erővel – veszi a gátakat: már a három első közt van… Aztán… mi ez? elmegy tőlük… Úristen… A célban a levegőbe dobja a két karját…
„Megnyerte!” – mondja Ivo döbbenten.
No nem. Nem igaz.
Célfotóra nincs szükség: a kép alján megjelenik, ilyen esetben rögtön, a győztes neve. Megjelenik ASTRID A. ANDERSEN, Vandal (Danemark). Már fut körül a pályán, tiszteletkört, a tribünök megtapsolják.
Nem igaz, gondolja Kirketerp. Dán világbajnok. Ilyen nincs: vágyálom. Nincs, ezt tudja egy élet tapasztalatából. A rossz rajtjával…
– Frászt – mondja Ivo. – Soha rosszabb ne legyen. Azzal tudott ilyen fantasztikusan felgyorsulni.
Harald is tudja, hogy a pontos technika és az erőkifejtés ellentétesek. A rajtnál ilyen egymásba ütköző dolgokat kell egy időben csinálni: a lehető legnagyobb lazaságot a lehető legnagyobb koncentrációval összekapcsolni. Hát ezt tudta a tengernagy. Előre megmondta. Meg kell adni. Nohát, várjuk meg a díjkiosztást.
Astrid győzelme nagyon kapóra jött Kirketerpnek. Megvan a Log-book mindig nehezen kitölthető „Megjegyzések” rovatának az anyaga holnapra. Épp jókor, gondolta.
A kapitány ugyanis vezette tovább a régi hajónaplót – (nem maradt meg neki a hajózásból szinte semmi egyéb, mint néhány nagy tömb kitöltetlen üres Log-füzet) –, vezette tovább rendesen, naponta. Ez, először is, kötelessége volt. És megszokta: minden reggel beírni a keltezést az új oldalra, kitölteni a rovatokat, akár megkapja az első tiszttől a fedélzeti Log-adatokat, akár nem, vérévé vált. Sebesség. Haladás iránya. Ez most nem kellett úgysem. 0,00 csomó – ditto, ditto, ditto. A pontos helyzete reggel 8-kor, hosszúsági és szélességi fok, perc, másodperc. Ez is ditto, ditto, ditto, minden új nap reggelén. A szél iránya: erőssége, természete. Beírta lelkiismeretesen mindennap: É-ÉK; 6-7 Beaufort; erős briz, erősödő jelleggel, (B. A.) – vagy: Antipasszát; 4 Beaufort; gyenge briz, (B. A.) – amilyen volt aznap. – Időjárás: ezt is persze: (B. A.) – Becslés Alapján. De a Megjegyzések rovat keserves gondot okozott neki. Ebbe tartoztak a tulajdonképpeni fontos dolgok, események, a legénység foglalkoztatása és „morál”-ja: uralkodó hangulata, fegyelme, önbizalma, jó vagy rossz közszelleme. Ezt nem hagyhatta kitöltetlenül.
Úgyhogy amikor öt és fél évvel ezelőtt egyedül maradt az édesanyja Bartokbelastraede 15/B alatti lakásában – bátyja már nem élt, a felesége halála csak néhány hónappal előzte meg az édesanyjáét, senki szárazföldi hozzátartozója nem maradt –, kénytelen volt a Megjegyzések rovatot a saját aznapi elfoglaltságával és „morál”-jával: saját fegyelme és önbizalma uralkodó hangulatával kitölteni.
Ehhez naponta dán szavakat kellett keresgélnie. Édesanyja halálára, 93 éves kora miatt, lehetett számítani. Mégis a dolog váratlansága volt az első, legélesebb benyomása. Beírta: „Váratlanság.” Gyász? Nem jó szó. „Letaglózottság.” Mehet. Szomorúság? Önsajnálat: teljesen magára maradt a lakásban. Nem. Inkább: „Kíváncsiság. Érdekes új helyzet.” Aztán másnap. Harmadnap. Uralkodó hangulat: hideg, ezt beírta: „Hideg.” Harcikedv, a lakás közszelleme: hétről hétre, sőt napról napra változott. A „Hideg” után szívesen írt volna ditto-dittókat még hónapokig, (B. A.)-val (és igazsággal), de ez felületesség lett volna mégis.
A Hidegség valóban uralkodóvá vált, akár mint „Morál”, küzdőszellem, akár mint állapot és aznapi elfoglaltság, de egyszer a kapitányt a napi Hidegség kellős közepén olyan dühroham fogta el, hogy törni-zúzni kezdett maga körül. Világos lett előtte, hogy most már nem jönnek vissza az övéi. Nem mintha egy pillanatig is erre számított volna: de attól, hogy ez világossá vált, olyan esztelen dühöngés tört rá, hogy csak a kivételes nagy önuralmával tudta lefékezni a tombolását. Noha a Hidegség változatlanul fennállt körülötte, egy lelkiismeretesen vezetett hajónaplóba ez kevés lett volna ezúttal. A megfelelő kifejezésen hosszú ideig tűnődve, Kirketerp végül hozzáfűzte: „Értelmetlen felháborodás a déli órákban.” De ahogy tovább tanakodott magában, megbánta a jelzőt, amit beírt. Nem értelmetlent kellett volna írnia, hanem Jogos-t. Be is szúrta. Így hangzott: „Hidegség. Jogos Értelmetlen felháborodás a déli órákban.”
Ettől fogva előre kigondolta mindig, amit bejegyzésre szánt, hogy ne csúnyítsa el többé ilyen betoldásokkal a rovatot, vagyis leírta magának előbb egy cédulára mind a szavakat, amiket talált, és rá-rápróbálgatott az aznap uralkodó helyzetre. Szaporodtak a cédulák, teleíródtak a papírjai, régi számlák, borítékok, újságszéle, ami a keze ügyébe akadt, hogy sietve lefirkantson még egy szót, ami eszébe jutott a mai Log-book rovathoz. Ez túl sok, ez túl kevés, ez nem a megfelelő, ez igen, de el ne felejtse valahogy. Kirketerp felelősségtudó és kicsinyesen precíz tengerész volt, az őszinte igazságot és teljes igazságot akarta dán szavakba foglalni. Sosem képzelte volna, hogy ez mennyi időt és bajlódást emészt.
Már előző este, előző délután kezdte gyűjtögetni a szavakat, mondatokat, éjjel, ha felébredt, reggel kávéfőzéskor, reggeli után: ez lett az elfoglaltsága. Igaz, hogy nem volt más. Tény, hogy mint korvettkapitánynak az ő kötelessége volt mindenekelőtt ennek a rovatnak a kitöltése. De másképp képzelte a tengerész életét. Felfedezések, új Észak-Nyugat-átjáró, Sarkkör, a Log-bookba egy szép nap belekerül majd a hosszúsági-szélességi foka valamilyen dél-tengeri csodás korallzátonynak, ahol még ember soha nem hajózott őelőtte. Vagy megtalálja az örökre elveszett Franklin-expedíciót. Hát másképp esett. Jó, csinálta tovább a szavak keresgélését. Tegnap reggel mégis feladta.
Először adja fel öt és fél éve.
Ehhez jött ma a segítségére Astrid győzelme. Mint ajándék anyag a holnapi hajónaplórovathoz.
– Tehát ez történt – összegezte Maandygaard. – Tegnap reggel, öt és fél éve először, feladta.
– Nem. Nem ez történt – rázta a fejét Kirketerp. – Előbb én is ezt a mondatot írtam fel. Mert úgy döntöttem, hogy ezt az egyet még bejegyzem a rovatba, a feladást. Amivel abbahagyom, nem vezetem tovább a hajónaplót. Ahogy így leírtam ezt a maga mondatát, látom, hogy nem ez történt. Ki kellett igazítanom. Ez történt:
Tegnap reggel feladtam.
Először adom fel öt és fél éve.
