Mi a csúf és mi a szép? Ki mondja a szépről, hogy csúf, a csúfról, hogy szép? Mit lehet mondani egy gyermeknek, ha kijelenti: „Csúnya vagyok, érted? Mindenki utál.” Palásthy Ágnes kedvesen gyönyörű meséjéből meríthet kicsi és nagy egyaránt, hiszen bőgni mindenki tud. Nem sírni sokkal izgalmasabb.
Palásthy Ágnes: A csúf béka
Zsombor, a vén teknős derűsen süttette a páncélját a napon. Kicsit jobban előre nyújtotta a fejét, hogy ráncos nyakát is érjék a melengető sugarak. A közelben szaladó kis patak csobogása elringatta, a tisztás hangjai pedig valami álmosító zsongássá folytak össze a fülében. Már éppen elbóbiskolt volna, amikor hirtelen meghallotta a sírást.
– Mi a csuda ez? – suttogta.
Körülnézett, de csak egy kupac elszáradt falevelet látott, amit még ősszel fújhatott a patak partjára a szél.
– Úgy látszik, képzelődtem.
Azzal újra behunyta a szemét. Ám ekkor ismét meghallotta a sírást.
– Brühühü – hallatszott, méghozzá egyenesen a kupac falevél felől.
– Na, ezt már megnézem – mondta Zsombor. Komótosan odacammogott, aztán kíváncsian előre nyújtotta a nyakát. És pont összenézett egy kicsi barna békával. Egy barna kis béka volt az, amit ő egy halom száraz falevélnek hitt.
– Jaj! – kiáltott a béka, és hátraszökkent. Annyira megijedt, hogy egy pillanatra még a sírást is abbahagyta.
A teknős nem szökdécselt ugyan, de nagyot füttyentett meglepetésében.
– Hát te meg ki vagy? – kérdezte.
– Rudi vagyok. Csókolom – felelt a kis béka illedelmesen.
– És miért sírtál, Rudi fiam?
A béka már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán megint csak sírva fakadt.
– Brühühü – mondta.
Aztán még egyszer.
– Brühühü.
Zsombor tanácstalanul megvakarta a feje búbját. Ennek már a fele sem tréfa, gondolta.
– Hello, haver, miért bőgsz? – szólalt meg ekkor mögöttük egy hang.
Mindketten odanéztek. A patak szélén egy vízbe lógó fűzfaágra két zöld béka kapaszkodott, és nagy kerek szemével érdeklődve bámult rájuk. A nagyobbik szólította meg Rudit.
Rudi nyelt egy nagyot.
– Azért sírok, mert olyan rút vagyok – mondta alig hallhatóan.
– Mi van? – kérdezte a kecskebéka. Meglepetésében elengedte az ágat, és nagyot csobbant a vízben. Aztán kimászott a partra, és odament Rudihoz. Az széles mozdulatokkal magyarázni kezdte:
– Csúnya vagyok, érted? Mindenki utál. Nem barátkozik velem senki.
– Várj csak, fiacskám – szólt közbe a vén teknős. – Nem addig van az! Te próbáltál-e barátkozni valakivel?
– Nem – rázta meg a fejét Rudi –, dehogy.
– Aztán miért nem?
– Féltem – susogta a kis varangy.
– Féltél? Hát mitől? – csodálkozott az öreg.
– Attól féltem, hogy kinevetnek. Mert olyan csúnya vagyok – felelte Rudi, és lehorgasztotta a fejét.
– Hát, nem igazán értem, miről beszélsz – szólalt meg hirtelen a nagyobbik kecskebéka. – Te egy varangyos béka vagy, igaz? És pontosan úgy nézel ki, ahogy egy varangyos békának kell. Nahát.
A társa a faágat markolva helyeslően bólogatott.
– Jól mondod, Zozó.
– Akkor talán mi is bőgjünk, hogy brühühü, pont olyanok vagyunk, mint egy kecskebéka? Vagy Zsombor bácsi sírjon, hogy ráncos a nyaka? Reszpekt, Zsombor bácsi – tette hozzá.
Az öreg legyintett.
– Na, mindegy – folytatta Zozó –, bőgjél csak nyugodtan, ha akarsz. De ha esetleg ráérnél, nekünk éppen kéne egy versenybíró. Dugó barátommal itt el akarjuk dönteni, ki a gyorsabb. Beúszunk addig a homokpadig ott a patak közepén, látod? Leszel bíró?
– Leszek – felelte fülig érő szájjal Rudi.
Aztán körülnézett.
– Van itt esetleg valaki, aki fütyülne, amikor kezdődhet a verseny? – kérdezte, és ránevetett az öreg teknősre.
VÉGE
Palásthy Ágnes
Ágnes mesél
