Palásthy Ágnes: Téli mese

Szerző: Cultura / 2012. december 25. kedd / Kultúra, Irodalom

Mi történik a favágóval, ha egy hóban didergő, aranyló szőrű, vörös kismacska kerül az útjába? Palásthy Ágnes szeretettel teljes meséje több, mint igaz, és kevésbé csalfa, mint amilyen szép.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy favágó, úgy hívták, András. Takaros gerendaházban élt egy erdei tisztáson, szelíd dombok ölén.
András szerette az erdőt, és a fák között barangolva örömmel figyelte a változó évszakokat. Valamennyi kedves volt neki, de különösen a telet kedvelte. Ilyenkor nappal az erdőt járta, este meg begyújtott a cserépkályhába, és egy bögre gőzölgő csipkebogyó teával a számítógépe elé telepedve írta a könyvét a fák titokzatos életéről.
Egy fagyos téli reggelen András elindult az erdőbe fát vágni. Csikorgó hideg volt, de sütött a Nap, és a vastag hótakaró alatt mesébe illő volt a táj. Mély csend volt, csak a léptei alatt ropogott a hó, és néha roppant meg halkan egy – egy száraz gally a hó súlya alatt.
András odaért az odvas szilfához, amelyet korábban kiválasztott. Már lendítette is a fejszét, hogy odavágjon a tövéhez, amikor észrevette, hogy a fa alatt egy vörös kismacska kucorog dideregve. Csak a fülecskéje hegye állt ki a nagy hóból. Egészen összefagyott, alig volt már benne élet.

András megszánta az apró jószágot.
– Gyere, cica, még megvesz az Isten hidege — mondta neki.
Berakta a zsebébe, hazavitte, megetette, és egy puha párnával bélelt kosárban a kályha sutba rakta.
A vörös cica hamar magához tért a jó melegben. Peckesen körbejárt a szobában, majd felugrott András kedvenc karosszékébe, és kényeskedve mosdani kezdett.
– Ejha — mondta András —, olyan kényes vagy, mint egy királykisasszony.
Megszólalt erre a kismacska, és azt mondta:
– Az is vagyok, királykisasszony, csak elvarázsolt a Nyugati Hegyek boszorkánya. Ha segítesz nekem megtörni a varázst, gazdagon megjutalmazlak.
András hitte is, meg nem is, de azért megkérdezte:
– Aztán hogyan segíthetnék neked?
– Menj ki az erdőbe ahhoz a fához, ahol megtaláltál. A fa gyökerei között van egy aranyveretes rózsafa ládika elásva. Hozd el nekem azt a ládikát, a többit majd meglátod.
András másnap el is ment újra a szilfához, és a kismacska útmutatása szerint ásni kezdett. Jól kimelegedett, el is fáradt, mire a fagyos földből sikerült kiemelnie a ládikát, amit nagy örömmel vitt haza. Örült a cica is, csak úgy dagasztotta a karosszék párnáját. Igen ám, de hamar elillant a jókedvük. Kinyitni nem tudták a ládikát, mert egy parányi arany lakattal le volt zárva.
– Hát a kulcsa hol lehet?— kérdezte András.
– Menj ki a tóra — felelte a vörös cica —, vágj egy léket, és hívd az aranyhalat. Nála lesz a kulcs.
András kiment a tóhoz. Léket vágott a vastag jégen, és bekiabált:
– Hahó, aranyhal! Ott vagy? Beszédem van veled. Hahó!
Türelmesen várt, míg a lék vize fodrozódni nem kezdett. Aztán hirtelen előbukkant a vízből egy viharvert csuka, horog alakú piercinggel a szája sarkában.
András álla leesett a csodálkozástól. Zavartan kérdezte:
– Te volnál az aranyhal?
A csuka végigmérte.
– Szerinted?
Aztán hozzátette:
– Úgy nézek ki?
András bizonytalanul felelte:
– Nem kifejezetten.
– Na ugye. Én a csuka vagyok. Az aranyhal nincs itthon.
Aztán megkérdezte:
– Miért keresed?
András némi habozás után óvatosan azt felelte:
– Ha azt mondanám, hogy egy macskává varázsolt királykisasszony küldött, mit szólnál?
A csuka kicsit eltűnődött, aztán azt mondta:
– Azt felelném, különösebb dolgok is megestek már.
Legyintett.
– Látnod kéne, milyen fura alakok járnak ide az aranyhalhoz. Ööö… a jelenlévők mindig kivételek — tette hozzá sietve.
Egy darabig mindketten hallgattak. Végül a csuka megszólalt:
– Szóval macskává varázsolt királykisasszony.
– Az.
– Hm.
Megint hallgattak egy sort.
– És mit akar az aranyhaltól a cicus? — érdeklődött a csuka.
– Egy pici arany kulcs kellene. Egy kis rózsafa ládikához.
– Á, ebben tudok segíteni — vágta rá felvidulva a csuka. — Van ott lent egy törött amfora, abban tartja a kulcsokat az aranyhal. Egész gyűjteménye van belőle.
– Igazán? – csodálkozott András.
– Aha. Rengetegen jönnek hozzá mindenféle kulcsokért. Na, megyek, megnézem a tiédet.
A csuka eltűnt a lékben, majd kis idő múlva újra megjelent, a szájában tartva három apró kulcsot. Letette őket András elé a jégre.

– Ezek voltak a legkisebbek — mondta. — Válassz.
András figyelmesen megszemlélte a kulcsokat.
– Ez túl vastag — mutatott egy szép cirádásra. —- Egész pici az a lakat, amihez kell.
– Hm. Na és ez? Ó, várj csak, ez nem is arany. Nézd csak, itt lekopott róla az aranyozás. Bocs, ezt viszem vissza.
Már csak egy karcsú kis arany kulcsocska hevert a lék mellett. András meg a csuka némán vizsgálgatták. Aztán tétován megszólalt András.
– Azt hiszem, ez lesz az. Mit gondolsz?
– Próba szerencse. Vidd csak el.
– Köszönöm. Egyébként az aranyhal hol van?
– A lányát látogatja — felelte a csuka, és elvigyorodott. — Kishalai születtek.
– Nahát. Öööö… nem is gondoltam volna — nyögte ki András. — Hát akkor én megyek is. Köszönöm a segítséget.
– Spongyát rá — mondta a csuka. — Sok szerencsét a kulccsal.
András óvatosan zsebre tette az aprócska arany kulcsot, és vitte boldogan a kismacskának.
Az izgatottan várta.
– Na, nyisd ki gyorsan — mondta Andrásnak.
András beletette a kulcsot a parányi lakatba, de elfordítani nem tudta.
– Nem jó a kulcs — sóhajtotta pár percnyi próbálkozás után.
– Ó — sóhajtott csalódottan a királykisasszony is. – Hát akkor most mi lesz?
– Tudom már – élénkült fel hirtelen. – Egy hajtű kellene.
András rámeredt.
– Hajtű.
– Az, tudod, amivel a kontyot…
Egymásra néztek.
– Pontosan – szólalt meg végül András. – Hajtűm nincsen.
Szomorúan hallgattak.
– Á, tudom már! – kiáltott fel András hirtelen. – A pipaszurkálóm!
– Pipa? – prüszkölt kényeskedve a cica – Az olyan büdös.
– Márpedig, cicuskám, ez a büdös dolog fogja most kinyitni a ládikádat.
Addig irgette-forgatta a pipaszurkálót a zárban, míg az apró lakat halk kattanással kinyílt.
A cica szinte bukfencezett örömében, ahogy izgatottan toporgott a ládika mellett.
– Nyisd már, András – sürgette a legényt.
András felemelte rózsafa ládika tetejét, és belekukkantott. Egy aranykeretes varázstükör hevert benne.
– Most aztán mi legyen?– kérdezte András.
– Megvárjuk, míg délben legmagasabban áll a Nap. Akkor a Nap sugarát irányítsd rám a varázstükörrel, és ezzel megtörik a varázs.
Lassan telt az idő, lassan kúszott a Nap egyre feljebb az égen. Amikor aztán a legmagasabbra ért, András fogta a varázstükröt, és a Nap fényét a kismacskára irányította. Aztán csak ámult és bámult, mert a kis vörös cica eltűnt, és ott állt a szoba közepén egy szépséges királykisasszony.
De nem ám olyan zörgő csontú vézna kis teremtés, akit még a szél is elfúj! Szép gömbölyű volt a királylány, kék szemű, aranyhajú. Nevetett a szeme, nevetett a szája. Úgy hívták, Zsuzsi.
– Mit nézel – kérdezte nevetve a legénytől –, mondtam, hogy királylány vagyok.
Tetszett Andrásnak nagyon a lány, ezért amikor Zsuzsi megkérdezte tőle:
– Mit kérsz cserébe András? Aranyat? Palotát?
András azt válaszolta:
– Nem kell nekem se arany, se palota, csak te legyél a párom.
Kacagott Zsuzsi királylány, és a kezét nyújtotta Andrásnak.
– Jó ember vagy András, te az enyém, én a tiéd. Éljünk együtt boldogan.
Úgy is lett. Egybekeltek, és boldogan éltek. És Zsuzsi királylány hozott a palotából egy vörös kiscicát, akit mindketten nagyon elkényeztettek. András pedig visszavitte a kis arany kulcsot a csukának, hátha másnak még szüksége lesz rá.