„Bizonyos helyeken és bizonyos időben mindig minden ismétlődik egészen az idők végezetéig.” 70 éves Patrick Modiano Nobel-díjas francia író, „napjaink Marcel Proustja”.
A magyar irodalmi élet sokáig nem foglalkozott vele, mígnem a Tarandus Kiadó fel nem karolta életművét, ráadásul 2014-ben a Svéd Akadémia neki ítélte az irodalmi Nobel-díjat. Így szerencsére az elmúlt időszakban egyre mélyebb és több ismeretünk lehet a „napjaink Marcel Proustjaként” is emlegetett Patrick Modiano francia íróról és munkásságáról.
A Párizs melletti Boulogne-Billancourt-ban született 1945. július 30-án. Anyja belgiumi flamand színésznő, olasz zsidó családból származó apja a második világháborúig kereskedőként dolgozott. A náci megszállás után nem volt hajlandó a sárga csillag viselésére, hamis személyazonosságot szerezve feketekereskedelemből tartotta fenn magát, állítólag a nácikkal kollaboráló franciákkal is üzletelt. Az apa nem nagyon vett részt a gyereknevelésben, az anya folyamatosan távol volt az otthontól, így Patrick és Rudy nevű öccse az anyai nagyszülőknél nőtt fel. A két fiú kapcsolata nagyon szoros volt, Patrickot nagyon megviselte, amikor a leukémiás Rudy tízéves korában meghalt, későbbi műveit öccsének ajánlotta.
Modiano a thones-i Szent József kollégiumban, majd a párizsi IV. Henrik gimnáziumban tanult, ahol a neves író, Raymond Queneau volt a geometriatanára. Az ő hatására kezdett irodalommal foglalkozni, Queneau vezette be az irodalmi berkekbe is. Patrick érettségi után döntötte el, hogy az irodalom lesz a hivatása.
Húszévesen iratkozott be a Sorbonne bölcsészkarára, de csak azért, hogy elkerülje a sorkatonai szolgálatot, az előadásokat nem látogatta. Egyetemi évei alatt sanzonszövegeket írt, majd 1968-ban megjelent első regénye La Place de l’Étoile címmel. A második világháborúban játszódó mű egy zsidó kollaboránsról szól, és Modiano apja, aki találva érezte magát, megpróbálta felvásárolni az összes példányt.
1972-ben megjelent Les Boulevards de ceinture című regényéért megkapta a Francia Akadémia nagydíját, neve egyre inkább bekerült az irodalmi köztudatba. A hetvenes évek elejétől kezdve forgatókönyvíróként is dolgozott, első munkája a Louis Malle rendezővel közös Lacombe Lucien című játékfilm volt Franciaország náci megszállásáról. 1978-ban jelent meg a Sötét boltok utcája című regénye, amelynek emlékezetét vesztett főhőse a hatvanas években megpróbálja felidézni a megszállt Franciaországban vele történteket.
A detektívregények izgalmait idéző műért elnyerte a legrangosabb francia irodalmi kitüntetést, a Goncourt-díjat. Az író későbbi műveinek is középponti témája maradt a holokauszt utáni nemzedék identitásválsága, az emlékezés lehetősége. Alapvető fontosságú számára a múlt felfejtése és az önazonosság kérdése. Írásaihoz családja történetéből és a német megszállás alatti eseményekből, valamint interjúkból, újságcikkekből is merít. Előfordul, hogy egy-egy szereplője több történetben is feltűnik, mint ahogy az is, hogy korábbi epizódokat jobban kibont későbbi műveiben, amelyeket Párizs és a történelem kapcsol össze.
Egy 1941-es újságcikk ihlette a Dora Bruder című regényét, amely hazájában valóságos kultuszműnek számít, olyannyira, hogy 2015-ben Párizsban felavatták a Dora Bruder sétányt. A fikció és dokumentumpróza határán egyensúlyozó mű nyelve klasszikusan veretes, ez a végtelenségig lecsupaszított, minden felesleges szótól megfosztott szöveg más műveit is jellemzi.
A Dora Bruderen kívül több regénye is megjelent magyarul, így például a Sötét boltok utcája, az Augusztusi vasárnapok, A Kis Bizsu és az Éjfű is. Írt gyerekkönyveket is, Catherine Certitude című kisregénye a 2015-ös Budapesti Könyvfesztiválra magyarul is megjelent. Regényei közül többet megfilmesítettek.
„A nő leült egy padra, távol a többiektől, akik a peron szélén tömörülve várták a szerelvényt. Nem volt szabad hely a padon, odébb mentem, és nekitámaszkodtam az ital- és csokoládéautomatának. Látszott a kabát szabásán az egykori elegancia, és az is, hogy milyen feltűnést kelthetett valaha ez a citromsárga szín. A kabát azóta kifakult, szinte megszürkült. A nő mintha nem is érzékelte volna a körülötte zajló eseményeket, úgy látszott, nem moccan az utolsó metróig. Profilból őneki is éppen olyan különleges, enyhén pisze orra volt, mint az anyámnak. Ugyanaz a világos szem. Ugyanaz a magas homlok. A haja rövidebb. Nem, nem változott sokat. A haja nem egészen szőke, de nem is tudom, hogy az anyám valóban szőke volt-e. A szája szélén lefelé görbedő ránc. Úgy éreztem, hogy ez a nő az anyám.” (Patrick Modiano: A Kis Bizsu)
Modianót 2012-ben az Európai Irodalom Osztrák Állami Díjával tüntették ki. 2014-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, az indoklás szerint az emlékezés művészetéért, amellyel megidézte a legfelfoghatatlanabb emberi sorsokat, és feltárta a náci megszállás mindennapjait. Ugyanebben az évben megkapta a francia Becsületrendet is.
1970-ben vette feleségül Dominique Zehrfuss könyvillusztrátort, akitől két lánya született: Zina rendező, Marie pedig énekes és író lett.
