„Érdekes módon a világ szóra nincs homlokránc, nincs méltatlankodva felfújt arc. Az, hogy a világ több mint a mi szaros marakodásunk, az, hogy egyáltalán van világ ezen a pöcegödrön kívül, nem érdekes.” Olvass bele Pék Zoltán disztópiájába, mely egy felismerhetetlenségig eltorzult Budapest mélyére invitálja az olvasót.
Corvinus élete olyan, mint a neve: kölcsönzött. A túlélésre játszik, és mint a többi shiftelő, dolgokat ad-vesz, radar alatt, a város alatt. Egy olyan Pesten él, amely a régi belvárost elhagyva egyre kijjebb és feljebb szorul, egy olyan Budával átellenben, amelyet egy szinte faji alapon működő egyház ural.
Corvinust ebben a kettéhasadt városban utoléri a saját múltja, és lehetősége adódik helyrehozni a dolgokat. Vagy, ha azt nem is, akkor legalább bosszút állni. Kimozdul a mindennapi életéből és teréből, hogy visszatérjen egy olyan világba, amely egyszer már kivetette magából.
Ebben a történetben a jövő itt van, és egyfolytában vége. Pék Zoltán disztópiája egy felismerhetetlenségig eltorzult Budapest mélyére invitálja az olvasót, és vezeti keresztül egy cselekménnyel teli, izgalmas történeten, melyben csak menekülés van, de menekvés nincs.
Pék Zoltán a tanulmányait előbb műszaki, majd humán irányban végezte. Dolgozott könyvesboltban és irodában, egy ideig jazz-zenészként is kereste a kenyerét. Noha publikált novellákat folyóiratokban és megjelent két kötete, elsősorban műfordítóként tevékenykedik. A Feljövök érted a város alól az első regénye.
Részlet a könyvből a címre kattintva:
Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól
Ahányszor csak bejövök a városba, olyan érzés, mintha külföldön lennék, egy idegen helyen, ahová a világon semmi nem köt, még az érdeklődés sem. Nem szeretem, mert hideg, mert mesterkélt, mert ideologizált. Pest az üveg és acél városa. Formatervezett élettér, mesterséges kaptár. A városban minden felület tükröz és ível, véletlenül sincs hivalkodó műemlék, régi épület. Pest a haladás, a jövő, a futurisztikus elképzelések megtestesülése.
Buda az elmaradott, elavult, ott benne maradtak a régiben. Mi nem, de nem ám. Nálunk itt a jövő, és sose lesz vége. Üveg, ami egyszerre tükröz és elnyel, visszaver és átenged; acél, a kiengesztelhetetlen tartósság, a rozsdamentes öröklét.
Szinte érzem a pénzt a kabátzsebemben, melegít, békét sugároz, erőt merítek belőle. Minden egyes lépés távolabb visz ettől a baromságtól, ettől az egésztől. Szívbajt hozni egy csoport turistára, ez aztán a karrier! Röhej.
De ha egyszer fizetnek érte, kinek ártok vele? Legfeljebb magamnak. Epét érzek a számban, köpök egy hegyeset. Valaki káromkodik, oda se nézek, ki nem szarja le.
