„Az ember csak a többi emberrel való kapcsolatában nyeri el meghatározott jellegzetességeinek teljességét” – vallotta a 180 éve született Pierre-Auguste Renoir. A francia impresszionizmus kiemelkedő mestere hosszú, gazdag életet élt.
„Akinek egy a vérük, könnyen megértik egymást. Amit most felvetek, nem kevesebb, mint a művészi alkotások hatóerejének a kérdése. Csak az vehet részt a párbeszédben, aki a művész nívójára emelkedik. Bizonyos, hogy ilyen kevés van. Dehát akkor mi értelme a múzeumok kapuit sarkig tárni a tudatlan tömegnek? Erre a kérdésemre Renoir azt felelte, hogy idegen nyelvet is úgy tanulhatunk a legkönnyebben, ha abban az országban élünk, és halljuk, amint beszélik. A festészet megértéséhez csak egy út vezet: képeket kell nézni. „És ha millió között csak egy is akad, akinek jelent valamit, hogy ott van, akkor van értelme a múzeumnak.”” (Jean Renoir: Apám, Renoir)
Pierre-Auguste Renoir 1841. február 25-én született Limoges-ban, Léonard Renoir és Marguerite Merlet hatodik gyermekeként. A szabóként dolgozó családfő mindent megtett azért, hogy eltartsa hét gyermekét, a jobb életkörülmények miatt 1844-ben Párizsba költöztek. A szülők hamar kivették Renoirt az iskolából, és már tizenhárom éves korában dolgozni kezdett egy porcelánfestő műhelyben, ahol gyorsan haladt előre: inaskodásának néhány hónapja után már olyan darabok festését bízták rá, amilyeneket általában szakképzett mesterekre osztottak. Emiatt az ugratások állandó céltáblája lett. Elnevezték Monsieur Rubensnek. Azonban nemcsak társai, felügyelői is felfigyeltek kézügyességére, és a legelegánsabb darabok festését bízták rá. A gyár egyik munkása szabad idejében olajképeket festett. Megengedte az inasnak, hogy használjon a vásznaiból és festékeiből. Ennek a nagylelkűségnek köszönhetően született meg a jövendő impresszionista első festménye, melyet Renoirék ünnepélyes keretek közt mutattak meg otthonukban Laporte-nak.
„Ha arra gondolok, hogy értelmiségi családba is születhettem volna! Évekre lett volna szükség ahhoz, hogy megszabaduljak a tőlük kapott eszméktől, és olyannak lássam a dolgokat, amilyenek a valóságban, akkor pedig biztos, hogy nem tettem volna szert ekkora kézügyességre” – írja később Renoir.
A gépesítés miatt azonban a manufaktúra bezárt, ezután alkalmi munkákból élt, misszionáriusok számára festett képeket, legyezőket dekorált. 1862-ben kezdte meg művészeti tanulmányait, ekkoriban találkozott és barátkozott össze Alfred Sisley-vel, Frédéric Bazille-jal és Claude Monet-val. Sokszor még festékre sem volt pénze, hiába állított ki a Szalonon, vevőt nem talált képeire, hosszú évekig csak küszködött, még állandó lakcíme sem volt.
„Renoir olykor étkezés közben néhány szelet kenyeret dug a zsebébe és elviszi Monet-nak. „Szinte folyton Monet-nál vagyok – írja Bazille-nak –, aki, mint zárójelben megjegyezhetem, meglehetősen megöregedett. Nem tudjuk minden nap megtömni a hasunkat.” (Henri Perruchot: Renoir élete)
Az 1870-es francia-porosz háború idején önkéntesként vonult be a lovassághoz, de vérhast kapott, leszerelték. Az összeomlás után, a párizsi kommün idején kémnek nézték a Szajna-parton festegető Renoir-t, életét csak az mentette meg, hogy a kommünárok vezetője felismerte. 1874-ben elvesztette legjobb barátját és támogatóját, így lakóhelyet kellett változtatnia.
A kommün bukása után újra felvette a kapcsolatot barátaival, Monet-val és Sisley-vel. Velük, valamint Paul Cézanne-nal, Édouard Manet-val és Camille Pisarróval együtt festett nyaranta a fontainebleau-i erdőben. Ebből az időből származik egy ismert képe, amely a Monet családot ábrázolja argenteuil-i házuk kertjében. A témát Manet-val párhuzamosan, egymás mellett dolgozva festették meg egy-egy vásznon.
Barátaival új irányzat kidolgozásán fáradoztak, első közös kiállításukat 1874-ben szemlélhette meg a közönség. A csoportot egy kritika nyomán nevezték el impresszionistáknak, mely szerint alkotásaik inkább benyomások, mintsem befejezett képek.
A Montmartre-on töltött hetvenes évek voltak Renoir alkotó életének talán a legboldogabb évei. A Rue Cortot-n lévő műterem (ezt 1875-től bérelte a festő) elhanyagolt kertecskéje volt az ihlető forrása e korszak legszebb plein-air kompozícióinak. Maga a kert – ahol mindig ott tanyázott valamelyik barátja – sugallta többek közt a Kert a montmartre-i Rue Cortot-n, a Nyári lak és A hinta témáját, és itt készült az egyik legfontosabb képe: a Bál a Moulin de la Galette-ben.
A többiek inkább tájképeket festettek, Renoirt az ember érdekelte és patrónusai, a gazdag Charpentier család révén számos megrendelést kapott. Apró, sokszínű ecsetvonásaival érzékeltette a levegő remegését, a lombokon áttörő fényt, az emberi bőr ragyogását (Az evezősök reggelije, Mme Charpentier és gyermekei, A páholy).
Anyagi gondjai megszűntek, kedvére utazgathatott is – járt Algériában, Spanyolországban és Itáliában, Nápolyban negyven perc alatt festette meg Richard Wagner zeneszerző portréját.
Az 1880-as évek elején túllépett az impresszionizmuson, felfedezte Raffaello és Ingres művészetét, a rajz és a vonal szerepét, a fegyelmezett klasszicizmus felé fordult – e korszakának terméke a Nagy fürdőzők. 1890-ben megnősült, három fia született, közülük Jean ismert filmrendező lett. Egyre többször festette meg a családi élet bensőséges pillanatait, és visszatért a színek hangsúlyozásához.
Renoir impresszionista kísérletei azonban nem vesztek kárba, mert megmaradt a világító paletta. Ennek ellenére az ekkor festett művein (Az esernyők, 1881-188; a Fürdőzők sorozat) Renoir a formát, a kontúrokat és a vonalakat hangsúlyozta, nem pedig a színt és az ecsetvonást. 1881-1882-ben Renoir többször költözködött, amiről főleg számos tájképe tanúskodik. Továbbra is festegetett a Szajnán.
.jpg)
1892 után súlyos ízületi gyulladás támadta meg, amely végül kínszenvedéssé változtatta számára a festést. egyre több időt töltött Dél-Franciaországban, ahol az éghajlat kedvezőbb volt az egészségére. 1899 körül a Földközi-tenger melletti Cagnes-sur-merben keresett menedéket; 1907-ben végleg ott telepedett le, de állapota tovább súlyosbodott.
1910-ben már nem tudott járni, és bár tolókocsiba kényszerült, élete végéig dolgozott, sőt szobrokat is készített utasításai alapján előmunkált agyagból. Híressé vált az a felvetés, hogy mikor az ujjai már nem engedelmeskedtek, az ecsetet a kezéhez szíjazva dolgozott tovább. Azonban az új teóriák szerint Renoir keze azért volt bekötve, hogy ne irritálja bőrét a festék, és nem az ízületi fájdalmak miatt.
Egyre súlyosbodó fájdalmai ellenére Renoir festményei ebben az időszakban még mindig vidáman tükrözték az életet. Témái személyesebbé és meghittebbé váltak, a felesége, a gyermekei és a szobalány, Gabrielle, akit gyakran aktfestményeken örökít meg. Csendéleteit saját kertjének virágaiból és gyümölcseiből állították össze, a tájak pedig körülvették. Ezt az általános derűt tükrözik a többször is megörökíti a számára fontos embereket, családtagjait megörökített festményei (pl. A művész családja, 1896), valamint az aktjai (pl. Az alvó lány, 1897).
1914-ben mindkét idősebb fiát behívták katonának és mindketten meg is sebesülnek, egy évvel később 1915-ben elvesztette szeretett társát, Aline-t. Még megélte, hogy egyik művét megvegye a Louvre, 1919. december 3-án halt meg Cagnes-sur-Merben.
Renoir kedves témája volt a női test szépségének ábrázolása, szívesen festett pezsgő társadalmi eseményeket is. Képeiről életöröm, derű, szépség árad, fürdőző női éppúgy ragyognak, mint virágcsokrai. Örömből festett, képei is ezt tükrözik, talán ezért is kedvelik műveit világszerte, alkotásai az aukciókon csillagászati árakon találnak gazdára.
Felhasznált irodalom: Renoir, Kossuth Kiadó; Impresszionizmus, Corvina Kiadó
