„Valóság és misztika édestestvérek. Sokan úgy vélik, hogy a tények végső állomást jelentenek a megismerésben. Pedig ez nem igaz.” A 41 éve elhunyt Pilinszky János gondolatai – kérdései és válaszai költői „kép”-től egészen a létezésig és a valóságig jutnak el.
„A visszatérő azonos kérdésekre gyakran eltérő válaszokat ad, máskor a különböző kérdésekre hasonló megfogalmazások születnek – írja Tüskés Tibor Pilinszky Jánosról. – Kedveli a parabolisztikus fogalmazást, ami magában rejti a félreértés, a félremagyarázás lehetőségét. Számára a vers megjelenése nyomtatásban – például – büntetés és ajándék egyszerre – mondja egy helyütt. A mindenáron egyértelműséget akaró szigor, a csak vagy-vagyokat ismerő értelmezés mit kezd az ilyen mondatokkal?”
Pilinszky János Kossuth- és József Attila-díjas költő, a 20. századi magyar költészet egyik legnagyobb alakja 1921. november 27-én született és 1981. május 27-én halt meg.
PILINSZKY JÁNOS: PUBLICISZTIKAI ÍRÁSOK
KÉPZELT INTERJÚ
Elalvás előtt, hajnalban fölriadva, vagy akár egy kávéházi asztalra könyökölve rendszeresen azon kapom magamat, hogy beszélgetek. De kivel? Könnyű lenne azt felelnem, hogy saját magammal. De ez nem olyan biztos. Valaki kérdez, és valaki felel. De hogy ki is az? – Pontos válasz helyett megpróbálok rögzíteni egy ilyenfajta „beszélgetést”.
Kérdés: Mi is az a költői „kép”?
Felelet: Tulajdonképpen definiálhatatlan, mivelhogy semmiben sem különbözik a világ többi „képétől”. Van Gogh sétája során rábukkan egy fára – és lefesti. Igazság szerint ez a fa semmivel se különb többi társánál. A találkozás ereje emelte, tette megragadóvá. De ez is mit jelent? Olyanféle jelenség ez, amit a vallás síkján kegyelemnek szoktunk nevezni. S épp oly nehéz beszélni róla. Mivel – titokzatos módon – Van Gogh fácskájában nemcsak a világ valamennyi fácskája van jelen, hanem maga a teljes mindenség, beleértve a festő teljes egzisztenciáját.
Kérdés: De mégis hogyan?
Felelet: A kérdésre lehetetlen elméleti választ adni. Egyedül gyakorlati válasz lehetséges. A költőnek még az ecsetnél is kisebb a lehetősége. A világ bármelyik fájának megnevezésére főnévként csak egyetlen főnév áll rendelkezésre. Az, hogy: fa. De – mondhatnánk – itt vannak a jelzők, a különböző formák, fordulatok sokszerű, kombinatív lehetősége, amivel körülveheti, leírhatja, betájolhatja és kellően „megvilágíthatja” tárgyát. De a gyakorlat homlokegyenest mást tanít. A kellően megragadott tárgy megteremtheti környezetét (és itt nyelvi környezetre gondolok), de semmi mesterkedés se képes egy fát a megnevezés erejével fölmutatni. Az ilyen vers minden igyekezete ellenére sápadt műfordításnak hathat legfeljebb. Az irodalom ugyanis nem leírás, még csak nem is kifejezés, hanem a dolgok megszólítása.
Kérdés: De hiszen ez csaknem misztikusnak hat!?
Felelet: Valóság és misztika édestestvérek. Sokan úgy vélik, hogy a tények végső állomást jelentenek a megismerésben. Pedig ez nem igaz. A tényeket el kell vezérelnünk a realitásig. Ugyanaz a tény más egy Dosztojevszkij és más esetleg egy sziesztázó újságolvasó szemében. De térjünk vissza az irodalomra. Ma divatos az irodalmi szövegeket önállósítani, s mint holmi bonyolult tárgyat, vizsgálat tárgyává tenni. Én ebben nem hiszek. Olyan mértékben nem, hogy szerintem ugyanaz a szöveg lehet csapnivaló és csodálatos. Példát is mondok rá. Krisztusnak az a mondata, hogy „boldogok, akik sírnak”, keveset, vagy alig valamit érne, ha Oscar Wilde-tól származna. Ebben az esetben csak kétes értékű paradoxon volna, inkább hamiskő, mint gyémánt.
Kérdés: De hát mi a valóság kritériuma?
Felelet: Nem ugyanaz, mint a tényeké. A valóság túl van a tényeken, és a tények innen vannak a valóságon. Egy rendőri nyomozó munkája fölmérhetetlenül irreálisabb, mint egy nagy íróé.
Kérdés: De ha egyszer befejezte művét, azon ott kell lennie a megtalált valóság elvéthetetlen lenyomatának.
Felelet: Ez igaz. De épp a valóság „definiálhatatlan”. Nem lehet ujjal rábökni. Azt mondanám: attól olyan erős, mert szabad és bekeríthetetlen. Mindent képes megnevezni, de maga definiálhatatlan. Testetlenebb a semminél, mivel a Semmit képzeletünk még úgy-ahogy képes tárgyiasítani. S mégis: a létezés csak létezik. De a valóság van.
*Első megjelenés: Vigilia, 1982. június, 463. (Közreadja Jelenits István.)
Kéziratához nem sikerült a kötet lezárásáig hozzájutnom.
A datálást nehezíti, hogy Pilinszky olyan kérdéseket érint a szövegben, amelyek régóta foglalkoztatták, s különösen a hetvenes évek közepétől összegezni is igyekezett a velük kapcsolatos nézeteit, tapasztalatait. Ez is ilyen kísérletnek tűnik, előlegezve a széppróza felé való nyitást. A dialogikus formát 1976-ban választja először a Beszélgetések Sheryl Suttonnal megírásakor, majd egyik utolsó írása, a Három etűd a bűnről [1980] első részében, amelynek egy rendőrnyomozó a főszereplője. – A Jézus és Oscar Wilde paradoxonjai közötti különbségről szintén egyik kései, 1980-ban készült interjúban beszél: „De milyen furcsa a nyelvi tökély is: Oscar Wilde és mások, annyian, ragyogó aforizmákat és paradoxonokat csináltak. Mi élvezzük, hogy milyen szellemesek… Jézus csak ennyit mond: Boldogok, akik sírnak – s ez kimeríthetetlen. Benne láttam meg, hogy más lényeg.” (In: P. J.: Beszélgetések. Századvég, Bp. 1994. 227.)
Pilinszky János: Publicisztikai írások. Képzelt interjú, DIA, PIM
