A 80 éve, 1941. augusztus 7-én halt meg Rabindranath Tagore Nobel-díjas bengáli nyelvű indiai író, költő hatalmas életművet hagyott hátra, mintegy 50 verseskötetet, 19 regényt, 40 drámát, több száz elbeszélést, kétezer dalt. Egyik verse, a Dzsana-gana-mana, amelynek zenéjét is ő szerezte, India himnusza lett.
RABINDRANATH TAGORE: Vers A KERTÉSZ című kötetből
(részlet)
Senki sem él örökké, testvér, és semmi sem tart sokáig. Tartsd ezt eszedben és örülj.
Életünk nem az egyetlen régi teher, ösvényünk nem az egyetlen hosszú utazás.
Egyetlenegy költőnek sem kell énekelnie egyetlen régi dalt.
A virág elhervad és meghal; de annak, aki hordja a virágot, nem kell érette örökre gyászolnia.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Jönnie kell egy teljes szünetnek, hogy tökéletességet szőjön a muzsikába.
Az élet napestje felé hanyatlik, hogy belefúljon az arany árnyékokba.
A szerelmet el kell hívni játékától, hogy bút igyék s felemelkedjék a könnyek egébe.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
(Fordította: Áprily Lajos)
Gazdag és befolyásos brahman családban született 1861. május 7-én Kalkuttában. Nagyapja egyik alapítója, apja, Debendranath Tagore pedig vezetője volt a nyugati és indiai vallásrendszerek összehangolására törekvő Bráhmo Szamádzs vallási és társadalmi reformtársaságnak. Családja életét, a gyerekek neveltetését is e kettősség jellemezte, naponta olvasták a régi szanszkrit vallásfilozófiai műveket, az Upanisadokat, de a Bibliát is jól ismerték. Ez a szellemi sokszínűség nagy hatással volt Tagore későbbi művészi munkásságára is. Első verseit nyolcéves korában írta, 17 évesen pedig megjelent versgyűjteménye, amelyet barátai állítottak össze meglepetésként.
RABINDRANATH TAGORE: ZARÁNDOKUT
Valami azt sugja nékem kora hajnalszürkületben,
Hogy csónakba üljünk titkon, csak Te meg én, csak mi ketten,
S melynek partja nincs sehol és melynek végét be nem látom,
E zarándokutunkról ne tudjon senki a világon.
És a tenger végtelenjén a mosolygó, néma csendben,
Mint a méhe, zsong a dallam minden szóbilincstől menten.
Nincs-e ennek még idője? Visszatart-e még a munkánk?
Nézd, a parton nő az árnyék s tünő napnak fénye hull ránk
És a növekvő homályban, melynek árnyát este adja,
Fészkük felé vonul lomhán vizimadarak csapatja.
Láncunk mikor szakad már el, csónakunkat elbocsátva,
Mint mikor a tünő napfény belevész az éjszakába?
Iskoláit több helyen végezte, a Bengáli Főiskolán történelmet és művészeteket tanult, majd Londonban jogot hallgatott, de mivel nem bírta a számára zord éghajlatot, visszatért hazájába. Ekkor írta meg első, mitológiai témájú zenedrámáit, az európai és az indiai tradicionális zene ötvözeteit.
1883-ban megnősült, feleségétől két fia és három lánya született. 1890-ben Kelet-Bengáliába (a mai Bangladesbe) utazott, ahol néprajzi gyűjtéssel foglalkozott, majd a családi birtokokat igazgatta, s megismerkedett az ott dolgozó parasztok nyomorúságos mindennapi életével, szokásaival, nyelvével.
Az 1893 és 1900 közötti időszak művészi pályájának legtermékenyebb korszaka. Versei, a misztikus-szimbolikus líra páratlan zeneiségű remekei több kötetben is megjelentek, köztük legismertebb a Szónár tari (Aranyladik), Csitrá (Tarka), Csaitáli (Kései aratás), Ksaniká (Pillanatok). Elbeszéléseiben a parasztok sorsával, a nők helyzetével foglalkozott, és ő volt az első az indiai irodalomban, akinek prózai műveiben a szereplők cselekedeteinek pszichológiai magyarázata is megjelent.
1901-ben birtokán létrehozta a Visva-Bharat iskolát, ahol az indiai és a nyugati oktatási elvek ötvözésén munkálkodott. Az iskola 1921-től egyetemként működik, jelenleg az író emlékét megörökítő múzeum is található benne.
Az 1900-as évek elején családjában több tragédia is történt, menedékként a politikai életbe vetette magát. Kapcsolatba került Gandhival is, mivel azonban Tagore csak az erkölcsi-szellemi függetlenséget kívánta elérni, egy idő után a háttérbe szorult.
1912-ben ismét Angliába utazott, ahol lefordította angol nyelvre a három évvel azelőtt írott Gítándzsali (Áldozati énekek) című versciklusát. Az isteni és az emberi szeretetről, annak megnyilvánulásáról szóló művet prózába ültette át, emiatt sokat veszített szépségéből, de még így is nagy sikert aratott. Yeats és Ezra Pound is lelkesen nyilatkozott róla, és 1913-ban megkapta érte az irodalmi Nobel-díjat. (A művet magyarul Szentirmay Gizella tolmácsolásában olvashatjuk.) 1915-ben V. György brit király lovagi címmel tüntette ki, erről azonban a költő az 1919. évi amritszári tüntetés vérbe fojtása miatt lemondott.
RABINDRANATH TAGORE: Vers A KERTÉSZ című kötetből
(részlet)
Ki vagy, olvasó, aki verseimet száz esztendő múlva olvasod?
Nem küldhetek neked egyetlen virágot sem a tavasznak ebből a gazdagságából, egyetlen aranysávot sem az amott lebegő felhőkből.
Nyisd ki ajtóidat és tekints szét.
Virágoskertedből szakítsd le egy száz év előtti kor eltűnt virágainak illatos emlékeit.
Szíved örömében érezd meg egy tavaszi reggel dalának eleven örömét, mely vidám hangját száz esztendő távolából küldi feléd.
(Fordította: Áprily Lajos)
Számos külföldi meghívást kapott, 1916 és 1934 között járt Japánban, Kínában, Jáva szigetén, Iránban, a Szovjetunióban, az Egyesült Államokban. Magyarországra 1926-ban szívbetegségét gyógyíttatni jött, a balatonfüredi szanatóriumban töltött hosszabb időt, a városban hangulatos sétány őrzi a nevét.
Az írás és a zeneszerzés (több verséhez is maga komponált zenét) mellett hetvenéves korában a festészet mesterfogásait is elsajátította, halála után számos festménye és tusrajza került elő. Élete utolsó éveit visszavonultan töltötte, több írásában is felemelte szavát a háború és a fasizmus embertelensége ellen. Kalkuttai otthonában halt meg 1941. augusztus 7-én. Hatalmas életművet hagyott hátra, mintegy 50 verseskötetet, 19 regényt, 40 drámát, több száz elbeszélést, kétezer dalt.
Egyik verse, a Dzsana-gana-mana, amelynek zenéjét is ő szerezte, India himnusza lett, amelyet a függetlenné válás után, 1950-ben fogadtak el hivatalosan. Amar Szonar Bangla, azaz Arany Bengáliám című verse nyomán pedig a bangladesi himnusz született meg, ezt az ország függetlenné válása után, 1971-ben fogadták el.
