„Akárhogy irom, mindegy, az irás módja lényegtelen, de mégis talán legjobb, ha ugy irok, ahogy beszélgetni szoktam” – írja emlékezéseiben a 88 éve elhunyt Rippl-Rónai József festőművész.
Párizsban a nabik, Bonnard, Utrillo, Derain tiszta festőiségének, dekorativitásának, színvilágának hatására alakult ki Rippl-Rónai József (1861–1927) festőművész és iparművész életműve. Sikeres festő Párizsban, ahol közös műteremben dolgozik Aristide Maillollal, a jelentős szobrásszal, mégis hazajön. Egyik alapítója a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének (MIÉNK), Ady Endre barátja (a háború után festi nagy erejű portréit a Nyugat íróiról, költőiről). Ady így írt róla: „Büszke és irigy vagyok egy szép és nagyszerű úrra, akit Rippl-Rónai Józsefnek hínak az emberek idelenn, s az angyalok odafenn.”
Legismertebbek ún. „kukoricás korszakának” (az elnevezés tőle származik) foltos felrakásokkal festett képei (Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett, 1907, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria). 1906-ban a Könyves Kálmán cégnél rendezett gyűjteményes kiállítása nagy hatással volt a fiatal magyar művészekre
Rippl-Rónai hosszasan írt emlékirataiban műveiről, a a Kuglizók című képérő például ígyl: „a szürke vászonra szénnel rajzolt »vázlat« már olyan közel áll a természetnek ehhez a hangulatához, hogy az itt-ott néhány kabátnak vagy fának kissé elütő színét jelző vékony festékfolt már kiadja az egész hangulatot minden karakterisztikumával. Most csak igen vékony festékkel kell kötni a rajzot a vászonra, nem baj, sőt úgy hat természetesnek, ha maga a rajz is mindenütt kilátszik alóla.” A művész többször említette, hogy számára az „egyszerre festés” központi technikai probléma volt.
Miért irok?
Azért irok, mert beleugrattak. Néhány iróművész ugratott bele. Meglátták egy művészi dolgokról szóló tárcacikkemet s buzditottak, irjam össze emlékeimet. Akárhogy irom, mindegy, az irás módja lényegtelen, de mégis talán legjobb, ha ugy irok, ahogy beszélgetni szoktam.
Jó, de aztán magukra vessenek.
Hiszen nem is tudhatom, mi az, ami életem folyásában s annak művészeti vonatkozásaiban a művészettel amugy is kis számban foglalkozó embertársaimat érdekelheti. Sőt azt se tudom, van-e jogom emlékezéseket irni: nem vagyok se hadvezér, se vezetőpolitikus, se primadonna. És irni általában nem is szoktam, csak nagy ritkán kéredzkedik ki belőlem egy-egy ujságcikk: az is aggaszt tehát, megüti-e irásom az olvashatóság nivóját. Hisz’ amint nincs értelme és létjogosultsága az olyan pikturának, amelyben jót vagy szépet senki sem talál: minek az olyan irás is, mely pemzlinyéllel irva, festőkről, művészetről ujat, jellemzőt, ismertetőt nem ad? Pedig én bizony éppenséggel nem ellenőriztem, hogy ismeretlen-e még mindaz, amit itt összejegyeztem. Ugy irok le mindent, ahogy épp eszembe jut. Nem szivesen, hisz’ jobb festeni, mint irni. Magam sem szerettem soha az iró-festőket, s Vasari is bizonynyal okosabban cselekedett volna annak idején, ha végképp leteszi ecsetjét s festés helyett még több irásos adatot halmoz össze a régi olasz művészet jelentősebb képviselőiről: többet érnek az irásai, mint a képei. Nem állitom, hogy ecset és toll ugyanegy kézbe egyszerre nem fogható, de festő eddig csak olyankor szokott tollhoz nyulni, ha gyenge pikturáját kellett vele erősitgetnie. Helytelenül, mert gyenge művészet nem érdemel irodalmi protekciót, aminthogy erős művészet nem szorul irott reklámra. Festő irjon a pemzlijével!
Elmondhat azzal minden mondanivalót. Néhány krétavonással az élet legujjongóbb örömeit is lerajzolhatja kartonjára, néhány festékszinfolttal az élet legkeservesebb gyötrelmeit is felrakhatja vásznára, néhány szélesen kent konturral s akár csak lokális szinnel sikba rögzitheti és tetszése szerint stilizálhatja azt, ami lelkét bármely irányban érdekelte. Csak legyen meg munkájában az előadás módjának az a kvintesszenciája, amit művészetnek nevezünk.
Ha mégis szót fogadok hát az ugratásnak, az bizonnyal nem magamért van, noha vezető fonálként a magam művészi küzdései vonulnak végig ez iráson. Mert meg kell vallanom, hogy mint minden szellemi foglalkozásu embert, engem is izgat az a szándék, hogy működésünk terén a közvélemény tisztázásához hozzájáruljunk. Ez az egyik ok. Okos ember még nem akadt, aki művésztől és szép asszonytól tárgyilagosságot, vagy azt kivánta volna, hogy magáról ne beszéljen. Ez a másik oka, helyesebben magyarázata annak, hogy tollat fogtam. S ha lehetőleg minden elmélettől tartózkodom is az alábbiakban, aminthogy az elméleteket sohse becsültem nagyra, mégis hiszem, hogy a magam művészi pályafutásáról szólva, hozzájárulhatok mások művészi mivoltáról alkotott vagy alakulóban levő vélemények megállapitásához s általán ujabb művészeti kérdések tisztázásához, a köz javára, de legalább azok számára, kik a modern festészet ujabb alakulásai iránt érdeklődnek. Művészek életviszonyainak ismeretéből sokszor helyes következtetések vonhatók a művészet lényegére.
Képzőművészekről, főképp festőkről és legfőképp franciákról lesz itt szó aszerint, amint a magam élete során előmutatkoznak. És a sorok között nyilván alkalom kinálkozik majd egyszer-másszor egy kissé elkalandozni más tájakra is.
Ne tessék félni, nem mondok el mindent, amire emlékszem. Nem tekintem lezártnak pályámat s csak tartózkodva irhatok magamról. És ments isten önéletrajzot irni. Művészpályám kezdeteinek indulópontjairól sem szólok, mert azok nagyon hasonlók sok más szellemi foglalkozásu ember pályájának elejéhez, akik nem találták meg mindjárt azt a talajt, melybe gyümölcsözőleg vethetik el tehetségök magvait. Talán elég, ha rámutatok arra, hogy tanitó volt az édesapám, olyan tanitó, aki igen sokszor hangoztatta, hogy ha tizszer születnék is a világra, mindig tanitó kivánna lenni. A foglalkozás szeretetének átöröklés utján való inkarnációját látom magamban, mert én is festő lennék mind a tizszer, ha tizszer születném a világra.
A kezdő évek tapogatódzó viszontagságai helyett elbeszélem tehát inkább párisi életem folyását, illetőleg annak egyik-másik érdekesnek látszó eseményét, művészekkel, művészeti viszonyokkal való vonatkozásait, attól az időtől számitva, amikor négy évi müncheni tanulmányaim után, ezelőtt huszonhárom évvel, a Herterich-iskolából a képzőművészetek továbbfejlesztésének akkori centrumába, Párisba kerültem.
Ha irántam senki sem érdeklődnék is, e sorok olvasói találnak itt néhány immár világhirű művészről, egy Munkácsy-ról, Puvis de Chavannes-ról, Cézanne-ról, vagy velem egyidejű kutatókról, Gauguin-ról, Maillol-ról és más gyakran emlegetett nevű emberekről dolgokat, amelyek érdekessége vagy ismeretlen voltukban, vagy abban van, hogy jellemzők a két évtized előtti vagy ujabb művészeti viszonyok alakulására és hozzájárulnak azok megértéséhez.
