„Mindig adódik egy pillanat az emberek életében, amikor rájönnek, hogy imádnak engem” – vallotta mérhetetlen önimádattal a 25 éve elhunyt, mind a mai napig lenyűgöző hatású Salvador Dalí katalán festő, az Elrejtett arcok című regény szerzője.
„Dalí egy rendkívül ellentmondásos figura. Technikai szempontból zseniális, mint kompozíciókban, mint színvilágban. Pszichológiai és emberi szempontból viszont egy igazi kretén. Borzasztóan visszataszítóvá teszi pénzhajhász életmódja és exhibicionizmusa. Legjobban Garcia Lorca szavaival lehet jellemezni: „Önnön röptödön elmerengő gombostűre szúrt pillangó te”. Szadizmusával és nárcista hajlamaival köteteket lehetne teletölteni. Géniuszával kapcsolatban annyit, hogy bár zseniális volt, egy idő után kifulladt, és ugyanazokat a motívumokat ismételte egész életén át. Huszonegy éves koromig istenítettem. Annyira szerettem, amennyire most utálom.” (Nagy László festő)
Salvador Dalí (Salvador Domingo Felipe Jacinto Dalí i Domènech) katalán festő huszonöt éve, 1989. január 23-án halt meg.
Elrejtett arcok útján
1904. május 11-én született Figuerasban (katalánul Figueres). Már kora gyermekkorában ügyesen rajzolt és rengeteget olvasott, kedvére bújhatta jogász végzettségű apja hatalmas könyvtárának köteteit. Egy nyári szünidőben a Pichot család tulajdonában lévő malomban ismerkedett meg az impresszionisták műveivel. Az élmény meghatározta egész életét. Tizenkét éves volt, amikor beiratkozott szülővárosa művészeti akadémiájára.
„Minden reggel úgy ébredek, hogy a legnagyobb élvezettel veszem tudomásul, hogy én magam vagyok Salvador Dalí.” Először 1919-ben a városi színházban (ma Dalí Múzeum) tekinthették meg az érdeklődők néhány képét, ekkoriban már az írással is próbálkozott, a barátaival közösen szerkesztett időszaki kiadványban jelentek meg cikkei. 1920-tól a madridi San Fernando Szépművészeti Akadémia hallgatója volt, nem csak rendkívüli tehetségéről, botrányairól is híressé vált. Ezekben az években kötött szoros barátságot a filmes Luis Bunuellel és a költő Federico García Lorcával.
Kivételes festői képességeivel már madridi és barcelonai tanulmányai alatt kitűnt. 1925-ben első önálló kiállítását ünnepelhette. Korai képein a futurizmus és a metafizikus festészet jegyei fedezhetők fel. Számos modort elsajátított, saját, érett stílusa az 1920-as évek második felére alakult ki, amiben szerepe volt Sigmund Freud pszichoanalitikus elméletének a tudattalan képek erotikus jelentéséről. (1938-ban Londonban találkozott az osztrák pszichológussal, majd jóval később előszóval és illusztrációval látta el Freud egyik könyvét.)
Egyetlen, Elrejtett arcok című regénye előszavában így fogalmaz:
„Előbb vagy utóbb mindenkinek kapcsolatba kell kerülnie velem! Azok is vallják, úgy rajzolok, akár Leonardo, akiket hidegen hagy a festészetem. Mások, akik nem értenek egyet esztétikámmal, elismerik, hogy önéletrajzom a korszak „emberi dokumentumai” közé tartozik. Megint mások, akik megkérdjelezik a Titkos életem „hitelességét”, felfedezték: irodalmi képességeim sokkal magasabb rendek annál, amit képeim elárulnak és annál is, amit önéletrajzi vallomásaim misztifikációjának neveznek. A nagy költő, García Lorca már 1922-ben azt javasolta, hogy irodalmi pályát kellene választanom, és úgy érezte, a jövőm a „tiszta regényben” van. Azok, akiknek nem tetszenek festményeim, rajzaim, írásaim, ékszereim szürrealista tárgyai stb, kénytelenek kijelenteni, hogy a színházhoz valóban kivételes érzékem van, és a legutóbbi díszletem a legizgalmasabbak közé tartozik, amit a Metropolitan színpadán valaha látni lehetett… Így aztán valóban nehéz, hogy valaki így vagy úgy, de ne kerüljön a hatalmamba.”
A világ legismertebb szürrealista alkotója
Párizsban kapcsolatba került Picassóval, csatlakozott a szürrealistákhoz, akik az „értelemnél valóságosabb tudattalant” próbálták kifejezni. 1929 és 1937 között festett képeivel a világ legismertebb szürrealista alkotója lett, ekkor jelentette ki híres gondolatát: „A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.” Műveinek álomvilágában a hétköznapi tárgyak alakja megváltozik, gyakorlatilag képtelen, fogalmilag mégis követhető átváltozásokon mennek keresztül. Két szürrealista filmet is készített Luis Bunuel rendezővel, Az andalúziai kutyát (1928) és az Aranykort (1930). Az emlékezet állandósága című képével kapcsolatban vallotta: „A puha órák nem mások, mint az idő és a tér paranoia-kritikai érett, különc és magányos camembert-ei.”
Paul Éluard első feleségével, Galával való találkozása megváltoztatta életét, az orosz származású Gala személyében rátalált élete szerelmére, feleségére, (elsősorban lélekben) hűséges társára. Kétségtelen, hogy Dalí sikereiben oroszlánrésze volt orosz születésű feleségének, Galának, aki társ, múzsa, menedzser és anyafigura volt a művész számára. Kapcsolatuk azonban az idők során egyre furcsábbá vált. Idős korában Gala fiatal szeretőkkel vette körül magát a Pubol-kastélyban, amelyet a művész neki vásárolt. Dalí pedig egy Port Ligat nevű halászfaluba vonult vissza. Miközben nagyon is „őrült”, az extravagancia teljes igényének megfelelően élt, mélyen átérzett mindent, ami körülvette:
„Napjainkban az embereket a sebesség őrület kínozza, mely a „humoros rövid ábrázolás” efemer és gyorsan szétfoszló csodájában nyilvánul meg. Azzal szerettem volna kifejezni ez iránti ellenérzéseimet, hogy egy hosszú és unalmas, „valódi” regényt írok. De engem semmi sem untat. Sajnálom azokat, akiket unalomból formáztak. Szeretném megközelíteni az intellektuális kötelezettség új korát, azt, amibe a háború után lépni fogunk… A légkör, a szemlélődés, a forradalom és az élvezetek építő művészetének igaz regénye – és ez mindig is létezett – nem lehet olyan, mint egy ötperces Mickey Mouse film, vagy az ejtőernyős ugrás szédít érzése. Az embernek egy Stendhal-korszakban haladó kordé lassúságával kell fokozatosan felfedeznie a lélek tájainak szépségeit, a vágy új kupoláit, és minden olvasó lelkének meg kell adni az esélyt, hogy „megízlelje” ezt… Mielőtt befejeztem ezt a könyvet, sokan az állították, balzaci vagy hyusmansi regényt írok.
Éppen ellenkezőleg! Ez egy abszolút Dalí-féle könyve, és azok, akik figyelmesen olvasták a Titkos életemet, fel fogják fedezni, a regény szerkezete mögött saját életem és mitológiám esszenciális mítoszainak folyamatos és élénk jelenlétét.
1927-ben, egy tavaszi napon egy madridi kávéház, a Regina teraszán sütkéreztem, és a nagyrabecsült költővel, Federico García Lorcával egy közös és tökéletesen eredeti opera megalkotását terveztem. Az opera a szenvedélyünk volt, mert csupán ebben a médiumban lehet egybeolvasztani minden lírai műfajt a legkiválóbb élességgel, tökéletes és dicsőséges egységbe; csak ebben lehet kifejezni korunk ideológiai, mindent elsöprő, nehézkes, viszkózus és magasztos zavarodottságát. Aznap, amikor megtudtam, hogy Lorca Londonban a vaksors áldozata lett, elhatároztam, egyedül fogom létrehozni az operánkat. Keményen eltökéltem, hogy egy nap, amikor elég érett leszek hozzá, megvalósítom a tervünket. A rajongóim tudják, nagyjából mindent megteszek, amit megígérek.”
Az 1930-as évek végén stílusa Raffaello hatására akadémikusabbá vált, elszakadt a szürrealista mozgalomtól. 1940-ben elhagyta Spanyolországot, és 1955-ig az Egyesült Államokban élt. Az ekkor már világhírű művész színházi díszleteket, jelmezeket tervezett a Metropolitan Opera számára, luxusüzletek berendezésével bízták meg, még az ékszertervezésben is kipróbálta magát. Sikerei hazájába való visszatérése után sem maradtak el. Vallásos témájú képeket éppúgy festett, mint túlfűtötten erotikus alkotásokat.
Máig rejtély az is, hogy a fiatal korában baloldali körökben mozgó alkotó miért lett a Spanyolországot 1939 és 1975 között diktátorként vezető Franco tábornok híve. Néhány szakértő úgy véli, hogy a Hitlerhez vagy épp Francóhoz hasonló zsarnokok lenyűgözték a művészt, mert egyfajta rendet képviseltek kaotikus életében. Mások úgy gondolják, hogy Dalí azért állt be a rezsim támogatóinak sorába, hogy otthonában békéje legyen és a művészetnek szentelhesse magát.
Szülőhelyén, Figuerasban munkásságának emléket állító múzeum nyílt, képei kiállításokon járták a világot, a budapesti közönség 1987-ben és 1988-ban csodálhatta meg műveit. Felesége 1982-ben bekövetkezett halála megtörte, Gala távozása után visszavonultan élt, ekkor készültek utolsó képei. 1989-ben szülővárosában hunyt el, ott is helyezték végső nyugalomra.
Dalí halála után 25 évvel hatalmas az érdeklődés a festő művei iránt
Salvador Dalí neve rendszerint garancia a látogatórekordra, tavaly azonban minden korábbit felülmúlt a 25 éve elhunyt szürrealista festő művei iránti érdeklődés: a művész otthona, Figueras környékén lévő három múzeum 1,6 millió, vagyis a 2012-hez képest 8,4 százalékkal több látogatót vonzott. Rekordhoz segítette Dalí a madridi Zsófia királyné Múzeumot is, amely 3,2 millió vendéget fogadott. Spanyol képtárban soha nem jártak ennél többen, a látogatók száma még a híres Prado múzeumét is meghaladta.
Az egykori figuerasi városi színházban működő Dalí-múzeum az alkotó művészeti örökségének nemzetközi központjává vált. A festő, szobrász, költő és filmművész emlékét ápoló alapítvány az 1990-es évek óta Salvador Dalí több mint háromszáz művét szerezte meg és berendezett egy kilencezer tanulmányból álló könyvtárat is. Tetején egy túlméretezett tojással az épület, amelyben a művész sírja is található, manapság Spanyolország egyik legjelentősebb turistalátványossága, és zarándokhelye a szürrealizmus világ minden tájáról érkező rajongóinak.
„Dalínak már a személye is műalkotás volt” – írta az El País című spanyol lapban Luis Gordillo festő. Dalí már életében tudta, hogyan adja el magát és műveit. Visszatérő motívumaivá tette a jeget vagy éppen az olvadó óra képében az elfolyó időt, mint ahogy védjegye volt híres bajusza is. Még az sem zavarta, ha hamisították alkotásait, ellenkezőleg: ebben is saját nagyságát látta igazolva. Újabb és újabb tabukat döntött meg, és semmit sem utált jobban a középszernél. „Én vagyok a szürrealizmus” – mondta a 84 évesen, 1989. január 23-án elhunyt művész. Gordillo azonban megjegyezte: „A művészvilág egyetért abban, hogy Dalí a 20-as és a 30-as években élte fénykorát, utána csökkent a művészi jelentősége”. A festő életrajzírója, Ian Gibson szerint mindez arra vezethető vissza, hogy Dalí nem akart engedni homoszexuális kíváncsiságának. A művészet álarc lett, amely mögé el tudta rejteni félelmeit – vélekedett az ír történész és Spanyolország-szakértő.
