Pass Andrea szokatlan szerkezeti megoldásokkal dolgozó drámájának középpontjában a haldoklás és a gyász áll, és az, hogyan élik meg az elmúlás hirtelenségét a beteghez legközelebb állók. Apa-anya-kamaszlány reláció a halál árnyékában.
Az Eltűnő ingerek a Trafóban
Pass önéletrajzi elemekből szőtt, zavarba ejtő vízióját saját édesapjának tragikus és korai halála inspirálta. Az Eltűnő ingerek tulajdonképpen kétszintes dráma: a mindennapi élet szintjén megismerjük a negyvenöt éves újságíró apát, Endrét (Hajdu Szabolcs), aki sokcsatornás válságba került. Új főnöke folyamatos szorongást generál benne, feleségével, Annával (Pető Kata) rutinszerűvé vált a kapcsolata, valamint nehezen dolgozza fel, hogy kislánya, Nórika (Petrik Andrea) tizenöt éves, és már egyáltalán nem olyan kicsi. Aztán Endre váratlanul kap egy agyvérzést, és innentől a külső történések helyett a metafizika, a lélek, az agy belvilága felé indulunk. A második sík ugyanis a férfi tudatában zajlik, ahol a természet fizikai törvényei megszűnnek, ahol az idő összezavarodik, és valami evilági ésszel felfoghatatlan erő veszi át az irányítást az ismert érzékek felett.
Tulajdonképpen minden a hétköznapiság hagyományos logikája mentén működik, amíg a betegség le nem sújt. A családi élet nem diszfunkcionális agonizálás, a szülők a nehézségek ellenére szeretik egymást, és Nórika dacos, lázadó viselkedésében is fel-felsejlik apja iránti ragaszkodása. Amikor a családi ebédnél ülnek és a kislány iskolai fogalmazásáról beszélgetnek – az érzékeit elvesztő, egy vadkacsával barátságot ápoló kutya története ugyanúgy a színdarab esszenciájának metaforája, ahogy a madár Henrik Ibsen darabjában -, látszik, hogy a korántsem súrlódásmentes és végül pofozkodásig fajuló vita mögött mégis tartalmas kapcsolat van. De hát Nórika kamasz, az a dolga, hogy lázadjon, hogy utálja az apját, és billegve próbáljon a saját lábára állni.
A szokványos családtörténet iránya a stroke után találja meg a maga metafizikai útját, s ahogy egymás után kapcsolnak ki az agy ingerközpontjai, a dramaturgia melankolikus-álomszerű és dinamikusan felzaklató immanens jelenetekkel egészíti ki a valóság elemeit. Pass elmozdul a realista elbeszélői stílustól, és nehezen megfogható, abszurd folyamatok ábrázolása felé indul: kikezdi a dramaturgiai konvenciókat, sok bevett konszenzussal leszámol, és a vizuális logikára (is) épít egy olyan drámában, ahol amúgy kulcsszerep jut a nyelvnek. Endre szánalmasan dadog a külvilágban, de ékesszóló társalgó a saját fejében (szívszorító és megrázó példa a Száncsengő-jelenet): elválik egymástól tudat és valóság, a nyelvből élő ember szavai tökéletesre formálódnak odabent, de már nem juthatnak ki a külvilágba. Az előadás kaotikusan gazdag, az aprólékosan kidolgozott színészi mozgásban, a nyomasztó színpadképben, és bizonyos, tünékenyen visszhangzó, valószerűtlen párbeszédekben egyenesen a David Lynch-i szürreáliáig jut el. Nyilván nem véletlen, hogy az amerikai rendező Twin Peaks-ét verbálisan is megidézi a realitás síkján egy apa-lánya dialógus.
Az idővezetés egyébként nem lineáris: a darab első percétől tisztában vagyunk vele, hogy Endre beteg, hiszen a kórházban látjuk meg először, s a dráma retrospektív módon, visszatekintő formában meséli el a megelőző hónapokat, amikor a család még azt hitte, Nórika bepiálása a legnagyobb gond az életben. A haldoklás stációit vibráló neonlámpák, sokkoló élőzene (Freakin’ Disco), furcsa démonszerű figurák (Pallag Márton), groteszk táncszerű mozgások és álomlogika diktálta, hallucinatív párbeszédek teremtik meg. Reál és szürreál végleg összecsúszik, mielőtt minden felszívódik az elkerülhetetlen végben, és egy kapun keresztül távozunk oda, ahonnan még nem tért meg utazó. Bekövetkezik ugyan a mirákulum egy pillanatra, de csak azért, hogy annál megrendítőbb legyen, amikor visszaúszunk a valóságba.
Pető Kata (aki jelmeztervezőként szintén hozzájárult az atmoszférateremtéshez) és főként Petrik Andrea is emlékezetes alakítást nyújt, de az előadás elsősorban Hajdu Szabolcsra épül, akit leginkább filmrendezőként ismerhetünk – kivéve, akik még emlékeznek a remek Félálom, illetve Jó éjt, királyfi! című Rózsa János-filmekre. Itt színházi főszerepet kapott, egy olyan alakot és szöveget kell tolmácsolnia, amihez alkotóként semmi köze. Hajdu kiváló választás volt a szerepre, nehéz más magyar színészt elképzelni, aki ilyen megkapóan, keserű humorral, vad kétségbeeséssel és csendes fájdalommal érzékeltetné az agóniát, a lélek vergődését lét és nemlét között, a rémült kapaszkodást az életbe, a valóságba, és végül a belenyugvást, az elengedést. Arra sarkallja a nézőt, hogy merjen szembenézni azzal, amitől irtózva elfordul, ne fordítsa el a tekintetét onnan, amit előbb vagy utóbb – másokon vagy önmagán – úgyis látnia kell. A végső búcsú minden oldalnak piszkosul nehéz életfeladat, és alaposan megizzadunk a látványába, mégis katartikus átérezni, hogy senki se menekül: de legalább nem vagyunk egyedül.
Hegedüs Barbara
