„Önismeret nem garancia a boldogságra, csak lehetővé teszi azt, de bátorságot ad, hogy harcolj érte.” 110 éve született a múlt század egyik legnagyobb feminista írója, filozófusa, a feminista mozgalmak nagy alakja, Simone de Beauvoir, Jean-Paul Sartre társa.
Simone de Beauvoir 1908. január 9-én Simone Lucie-Ernestine-Marie-Bertrand de Beauvoir néven jött a világra, jómódú párizsi polgárcsaládban. Hívő katolikus anyja igen szigorúan és tradicionális szellemben nevelte leányait. Életének első húsz évét részletesen elemzi Egy jó házból való úrilány emlékei című, 1958-as regényében.
Katolikus gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, majd magánintézetekben tanult filológiát és matematikát. Gyermekévei szinte zavartalan boldogságban teltek, s az első igazi törés az istenhit elvesztése volt. Ettől kezdve állandósult konfliktusa apjával, aki nem tudta elfogadni leánya makacs igazságkeresését és lázadását a polgári értékek ellen.
„Minden évben egy tavasz van, s minden életben egyetlen ifjúság: nem szabad veszendőbe menni ifjúságom tavaszát.” (Simone de Beauvoir: Egy jóházból való úrilány emlékei)
Az érettségi után a Sorbonne-on tanult filozófiát, majd az École Normale Supérieure-ön folytatta tanulmányait, itt ismerkedett meg Sartre-ral, akinek egész életére társa lett. Az egyetem után középiskolákban tanított. A német megszállás alatt „fiatalkorú megrontásának” vádjával felfüggesztették – „bűne” az volt, hogy nem volt hajlandó egyik tanítványát rábírni arra, hogy megszakítsa kapcsolatát egy zsidó költővel. 1943-ban megjelent első regénye, A vendég, egy különös szerelmi háromszög története.
„Azt az irodalmat, amely a kenyérnél egyebet akar adni az embernek, annak bizonyítására használják fel, hogy az emberek nagyon jól meglehetnek kenyér nélkül.” (Simone de Beauvoir: Mandarinok)
1945 után az addig csak inkább kedvtelésből írogató vidéki tanárnő Sartre-ral együtt az érdeklődés középpontjába került. Amikor Simone de Beauvoir 1947-ben Chicagóban megismerkedett a Pulitzer-díjas Nelson Algrennel, az szerelem volt az első látásra. Egy húsz évre és négy kontinensre kiterjedő szenvedélyes viszony alakult ki abban az időben, amikor huszonnégy óráig tartott átrepülni az óceánt és a tengerentúli telefonhívás luxusnak számított. Az óceánon átívelő szerelem összegyűjti de Beauvoir Algrennek angolul írott több mint háromszáz levelét. Mindeközben Sartre-ral való kapcsolata sem szakadt meg. Elindították a Les Temps Modernes című folyóiratukat, amelynek hasábjain az egzisztencializmus és a haladó szellemi irányzatok dokumentumai kaptak teret. A baloldali értelmiség szószólói lettek, azonban soha nem kötelezték el magukat semmilyen pártnak. Erről a korszakról fest nagyon pontos képet Beauvoir félig-meddig önéletrajzi regénye, A mandarinok.
Simone de Beauvoir Goncourt-díjas A mandarinok c. regényében a francia értelmiség felszabadulás utáni hatalmas tablóját alkotja meg. Bemutatja, hogyan bomlik fel a széles ellenállási front, hogyan szakadozik különböző világnézetű és politikai pártállású csoportokra, amelyek között a bal és közép minden elképzelhető árnyalata mellett az éledező, a múltat folytatni kívánó jobb oldal is megtalálható. A regény címe azokra az entellektüelekre utal, akik a fasizmus elleni harc megszűnésével elvesztették aktivitásuk közvetlen célját, szembetalálták magukat a számukra nehezen megválasztható „merre tovább” kérdéssel. A regény politikai történetét hitelesíti és elmélyíti a barátságok, gyűlöletek és szerelmek szokatlanul őszinte és minden kendőzést mellőző ábrázolása; Anna mexikói „nászútja”, Perron s a darabjában szereplő színésznő szerelme nemcsak írói bravúr, hanem kordokumentum is – nem kevésbé, mint a politika –, olyan emberi, lélektani dokumentum, mely egésszé, valóban nagyarányúvá teljesíti ki a regény világát.
„…Meggondolatlanul nagy kalandba bocsátkoztam, mikor beszélni kezdtem magamról: az ember elkezdi, és sohasem ér a végére. Első húsz esztendőmet már régóta el akartam mondani magamnak… Amikor ötvenéves lettem, úgy gondoltam, hogy elérkezett az ideje, kölcsönadtam mai tudatomat a gyermeknek s a leánynak, akiket valaha az elveszett idő mélyén hagytam, s akik az eltűnt idővel tüntek el maguk is. Életre hívtam őket fekete betűkkel, fehér papíron…” (Simone de Beauvior: Egy jó házból való úrilány emlékei – A kor hatalma)
„Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik.” (Simone de Beauvoir: A második nem)
Beauvoir-t a nők társadalmi helyzete kezdte foglalkoztatni. A töprengések, tapasztalatok és tanulmányok felhasználásával 1949-ben született meg A második nem című munkája, amelyben azzal az előítélettel száll vitába, hogy a nő, adottságai folytán, másodrendű lény. A katolikus egyház elítélte, az ekkor bontakozó feminista mozgalom viszont alapmunkának tartotta a művet. Beauvoir alapjában véve filozófus elme; az elemi képletek, a nagy összefüggések, a determináló erővonalak érdeklik, s a keze alatt formálódó művészi anyagból áradó kérdésekre a polgári radikalizmus és az egzisztencializmus oldaláról keresi a választ. Társadalomelemző, bölcselkedő munkái közül a legjelentősebb A második nem, amely 1949-ben hagyta el a sajtót, de azóta sok új kiadása jelent meg és bejárta az egész világot. A szerző a nő, a „második” nem helyzetét vizsgálja korunk társadalmában, s küzd a „másodrendűség”, „másért-valóság” ellen. A nő problémáját óriási anyagtudással, minden elképzelhető oldalról igyekszik megvilágítani, felhasználva a biológia, a pszichológia, a néprajz, a társadalomtörténet egész arzenálját és a szépirodalom dokumentatív erejű példatárát is. Mivel a könyv több mint húsz évvel ezelőtt jelent meg először, jó néhány megállapításának aktualitása természetesen megfakult. Vannak olyan következtetései is, amelyekkel a magyar közönség nem ért, nem is érthet egyet; vitára ingerelnek például az írónő nézetei a házasságról – ez azonban nem csökkenti jelentőségét. A könyv vitathatatlan értékeit a szerző szuggesztív dialektikája, szenvedélyes komolysága, a lélektani megfigyelések lenyűgöző gazdagsága és mély humanizmusa biztosítja. A tárgy rendkívüli érdekességét a szellemes előadásmód és nagy stílusművészet még vonzóbbá növeli.
„Például: a férfi kijelenti, hogy véleménye szerint a felesége nem ér kevesebbet azért, mert nincs szakmája, a házi munka van olyan fontos, mint bármely más munka és így tovább. De csak vesszenek össze, első dolga lesz az asszony fejéhez vágni: ‘Nélkülem éhen halnál!'” (Simone de Beauvoir: A második nem)
Az ötvenes évek végén kezdte írni önéletrajzi emlékeit, amelyek a már említett Egy jó házból való úrilány emlékein túl A kor hatalma és A körülmények hatalma címen jelentek meg. Utolsó éveiben figyelme az öregedés, az idős korosztály társadalmi szerepe felé fordult. Ebből az időből való a Könnyű halál című hosszabb elbeszélése, amelyben beteg anyja utolsó napjait írja le megrázó aprólékossággal.
Sartre 1980. április 15-én bekövetkezett halála után az írónő nem talált többé magára, keserű és vég nélküli vitát folytatott nevelt lányukkal. Az egyre gyakrabban és egyre nagyobb mennyiségben fogyasztott alkohol és amfetamin mindinkább gyorsította szellemi és fizikai leépülését, mígnem 1986. április 14-én meghalt.
