A Csendes Don, a Feltört ugar, az Új barázdát szánt az eke és az Ember sors írója, Mihail Alekszandrovics Solohov Nobel-díjas szovjet-orosz író, elbeszélő 110 éve született.
Mihail Alekszandrovics Solohov 1905. május 24-én a Don-parti Vjosenszkaja nevű kozák település melletti Kruzsilin-tanyán látta meg a napvilágot. Korán, 17 évesen kezdett el írni, részt vett a Molodaja Gvargyija irodalmi csoport munkájában. Anyajegy című első novellája 1924-ben, a Doni elbeszélések pedig 1926-ban jelent meg. 1924-ben tért haza szülőföldjére, s az írásnak szentelte idejét, ugyanekkor családot alapított, Marija Petrovna Gromoszlavszkaját vette feleségül, házasságukból két fiú- és két leánygyermek született.
„Kérdezd meg akármelyik idős embertől, észrevette-e, hogy telt le az élete? Nem vett észre semmit. A múlt olyan, mint a párás távoli sztyepp. Reggel, mikor arra jártam, még minden világos volt körös-körül, de ahogy megtettem húsz kilométert, már pára borult a sztyeppre, és innen már nem lehet megkülönböztetni az erdőt a dudvától, a szárazföldet a kaszálótól.” (Mihail Solohov: Emberi sors)
Nagyívű regényeposzát, a Csendes Dont húszévesen, 1925-ben kezdte el, s amikor 1928-ban az első két kötet megjelent, neve egy csapásra ismertté vált, a harmadik 1932-ben, a negyedik 1940-ben jelent meg. A Csendes Dont már a harmincas években számos nyelvre lefordították. Az 1912-22 között játszódó regény a hagyományokhoz ragaszkodó kozák család felbomlásának története. Az alkotás azonban elütött a szocialista realista eszményeknek minden téren megfelelő solohovi életműtől, ezért a plágium vádja már 1929-ben felmerült. A gyanút táplálta, hogy egy kezdő, fiatal és képzetlen irodalmár rukkolt elő a remekművel, aki élete hátralévő fél évszázadában meg sem tudta közelíteni ezt a minőséget. Az elmélet szerint a könyv valódi szerzője egy Fjodor Krjukov nevű, 1920-ban elesett fehérgárdista tiszt volt. A vita évtizedekig nem csillapult, mígnem 2000-ben, az író születésének 95. évfordulóján rendezett moszkvai kiállításon bemutatták a Csendes Don elveszettnek hitt kéziratát.
A regény nagy sikerű filmváltozatát 1957-ben Szergej Geraszimov rendezte meg. 2011-ben jelent meg először Solohov Csendes Don című monumentális regényciklusa eredeti változatban, cenzúra és szerkesztői javítások nélkül.
Következő regényét, a mezőgazdaság kollektivizálását megörökítő Feltört ugart negyed századon át írta, a könyv első része 1938-ban jelent meg – magyar címe először Új barázdát szánt az eke volt. A folytatás Lenin-díjat hozott az írónak.1960-ban látott napvilágot és Solohov nagyon jól látta, mi történik a mezőgazdaság kolhozosításának éveiben: kuláknak nyilvánított kozákok ezreit börtönözték be, családtagjaikra éhhalál várt. Az ekkor már a kommunista pártba is belépett író 1933-ban írt Sztálinnak a brutális kollektivizálásról, és elérte, hogy segélyekkel csökkentsék az 1933-as ukrajnai éhség következményeit. Felemelte hangját az 1938-as tömeges letartóztatások ellen.
Hűtlenségi per indult ellene, de nem esett bántódása, mivel a szovjet irodalmi közvélemény elismert alakja volt.
1937 tavaszán a Don menti Rosztovban a rendőrség letartóztatási parancsot adott ki Solohov ellen. Erről egyik jóakarója értesítette, ő pedig nyomban Moszkvába menekült, hogy magától Sztálintól kérjen segítséget. Sztálin kegyesen fogadta, a vezéri jóindulat megnyilvánulásaként Solohov beszédet mondhatott a bolsevik párt 1939-es kongresszusán. Ez a kor sajátos jelrendszere szerint azt jelentette, hogy végleg megúszta a tisztogatásokat.
A megrázkódtatások, valamint a háború borzalmai nem múltak el nyomtalanul: tehetsége kiapadóban volt, művészileg leépült, és ezt ő is érezte. Pályája hanyatlani kezdett, ráadásul közszereplései miatt személye is kompromittálódott. 1956-ban még világszerte elismerést váltott ki Emberi sors című kisregénye, amelyből költői szépségű filmet rendezett Szergej Bondarcsuk.
Az ötvenes évek végére Solohov teljesen elszigetelődött. Írótársaival rendszeresen – és durván – konfrontálódott, a másként gondolkodók engesztelhetetlen ellensége volt, a hatalomhoz azonban törleszkedett.
1937-től tagja volt a Legfelsőbb Tanácsnak, 1939-től a Tudományos Akadémiának, 1961-től haláláig az SZKP Központi Bizottságának. 1941-ben Sztálin-, 1960-ban Lenin-díjat kapott, s kétszer elnyerte a Szocialista Munka Hőse kitüntetést. 1965-ben irodalmi Nobel-díjat kapott „azért az erőért és művészi lelkiismeretességért, amellyel a szerző a Don-vidékről szóló eposzában az orosz nép életének egyik történelmi szakaszát leírta”.
A hetvenes évek végén fizikai állapota romlani kezdett. Két agyvérzés után súlyos infarktust kapott, végül 1984. február 21-én gégerákban halt meg szülőhelyén, a Kruzsilin-tanyán.
