„A sakkjátékhoz, amint a szerelemhez is nélkülözhetetlen a partner, hogy ne váljunk automatává, puszta robottá –, s ezáltal végül embertelenné…” 135 éve született Stefan Zweig osztrák író, költő, műfordító.
Gazdag bécsi nagypolgári családból származott, apja Csehországból bevándorolt zsidó textilgyáros volt. A bécsi és berlini egyetemen filozófiát, germanisztikát és romanisztikát tanult, majd 1904-ben Hippolyte Taine filozófiájáról írt disszertációjával bölcsészdoktori fokozatot szerzett.
„Sosem éreztem csábítást, hogy az életem történetével traktáljak bárkit: korántsem tartottam oly fontosnak a személyemet.” (Stefan Zweig: A tegnap világa)
Egyetemi évei alatt versekkel jelentkezett és élénk műfordítói tevékenységet is folytatott. 1904-ben megjelent első novelláskötetének írásai az Arthur Schnitzler-féle pszichoanalitikus, dekadens impresszionista elbeszélő művészettel mutatnak rokonságot. Zweig az egyetem elvégzése után bejárta egész Európát, s eljutott Amerikába, Indiába, Észak-Afrikába is.
Az első világháború idején egy értelmiségi csoport tagjaként a háború befejezéséért és igazságos békéért szállt síkra. 1917-es Jeremiás című háborúellenes drámája miatt átmenetileg emigrációba kényszerült, ahonnan 1919-ben tért haza, Salzburgban telepedett le. Háza az európai szellemi értékekért küzdő értelmiségiek találkozóhelye lett. Ekkor kezdte írni esszéit, így jöttek létre A világ építőmesterei címmel összefoglalt sorozat tanulmánykötetei. 1927-ben jelent meg Csillagórák című történelmi tanulmánykötete, amelyben az európai történelem 12 sorsdöntő pillanatáról rajzolt lenyűgöző képet.
A húszas években írta meg legjobb novelláit is, amelyeknek érzékeny személyiségábrázolása a pszichoanalízis iránti érdeklődéséből fakadt. Az Ámok című elbeszélésben a konvencionális előítéletek kényszere alatt önkívületig fokozódó szerelmi szenvedélyt ábrázolja, az 1927-es Érzések zűrzavara pedig a Halál Velencében problematikáját fogalmazza meg empatikusan és megrázóan. Történelmi személyekről (Fouché, Marie Antoinette, Stuart Mária) szóló regényes életrajzai a két világháború között igen közkedveltek voltak.
„Eddig azt hittem, hogy a szív leggonoszabb gyötrelme a szerelmi vágy és bánat. De ebben az órában megsejtettem, hogy van még egy másik, talán kegyetlenebb gyötrelem, mint vágyódni és vágyakozni, mégpedig az, ha akaratunk ellenére szeretnek bennünket és nem tudunk védekezni e tolakodó szenvedély ellen. Látni, hogy valaki közvetlen közelünkben elég vágyakozásának tüzében, és tehetetlenül állni mellette, mert nincs bennünk erő, képesség és hatalom, hogy kimentsük a lángokból. Aki boldogtalanul szerelmes, az időnként fékezni tudja szenvedélyét, mert nemcsak áldozata, hanem okozója is a bajnak; és ha a szerelmes ember képtelen uralkodni szenvedélyén, akkor legalább a maga hibája miatt szenved. Menthetetlen azonban az, akit szeretnek és nem tudja a szerelmet viszonozni, mert ennek a szenvedélynek a mértéke és határa már nem tőle függ, hanem kívül esik erején, és tehetetlen minden akarás, ha egy másik ember őt akarja.” (Stefan Zweig: Nyugtalan szív)
1931-ben jelent meg A változás mámora Stefan Zweig legmodernebb (befejezetlen) regénye – amely nem távoli évszázadok hírességeit mutatja be az olvasónak, hanem saját kora, a két világháború közötti Ausztria kisemberét – valódi Bonnie és Clyde-történet. Hősnője Christine Hoflehner klein-reiflingi postáskisasszony, aki fellázad az örök igazságtalanság ellen, hogy értékes, becsületes emberek dohos szobákban, rosszul öltözötten kénytelenek élni és dolgozni, míg mások, náluk sokkal méltatlanabbak dőzsölnek. Christine erre akkor döbben rá, amikor gazdag amerikai nagynénje meghívja néhány napra egy előkelő svájci nyaralóhelyre. A fény, a csillogás, a könnyed, vidám élet persze elbűvöli Christinét, s amikor visszalökik a klein-reiflingi osztrák nyomorúságba, képtelen sorsába beletörődni. Orosz hadifogságból hazatért, hozzá hasonlóan nyomorult szeretőjével kétségbeesett lépésre szánják el magukat…
Zweig az olvasóra bízza: gondolja-írja tovább a regényt: gazdagság vagy börtön vár-e erre a két emberre, akik úgy vélik, csak jogos jussukat akarják kicsikarni az élettől.
Mivel 1934-ben már Ausztriában is egyre erősebb lett a nácizmus és salzburgi otthonában is házkutatást tartottak, Zweig Londonba távozott. Ott írta meg egyetlen, késői regényét Nyugtalan szív címmel. 1940-ben Angliából New Yorkon keresztül Brazíliába ment, ott született 1941-ben utolsó, talán legismertebb elbeszélése, az antifasiszta tárgyú Sakknovella.
Brazíliában írta meg önéletrajzi visszaemlékezését, A tegnap világát – magyarul Tandori Dezső fordításában olvashatjuk -, amely a személyes vonatkozásokat meghaladóan a korabeli osztrák társadalmi és kulturális élet sokoldalú rajzát is adja. Az író minden Brazíliában megkapott elismerés és szeretet ellenére sem feledte Ausztriát, ahol időközben a nácik sárba tiporták a nevét, írásait betiltották és könyveit elégették A tegnap világa számadás egy korszakról, mely a benne élő nemzedékre súlyos megpróbáltatásokat mért, de technikai és kulturális csodáival, társadalmi változásaival elkápráztatta szemtanúit. S önvizsgálat is ez a könyv, egy humanista európai polgár önvizsgálata, aki szüntelenül és megbolydult lélekkel keresi a választ arra, hogy miféle erők juttathatták az emberiséget történelmének egyik mélypontjára, s hogy a „világ elborulásában” mekkora volt az írástudók felelőssége, s mit tehettek volna a két világégés ellen. A tegnap világa azonban nemcsak ennyi: korrajz és kultúrtörténet is, minden egyes fejezete önmagában is megálló, remekművű esszé. A pályatársakról és barátokról, a Rilkéről, Hofmannsthalról, Rolland-ról, Verhaerenről írt portrék, a Ferenc József-i „régi szép idők” Bécséről, kultúrájáról vagy a Párizsról és Londonról szóló részek összefüggő, egységes kompozícióvá szerveződnek az írói fegyelem, a szerkeszteni tudás eredményeképpen. A könyv izgalmas olvasmány, a szó legjobb értelmében. Izgalmas, mert aktuális mindaddig, amíg az emberiségnek van mit siratnia, van miért nosztalgiát éreznie, és van miért féltenie a jövőt.
Amikor a rádiók és a lapok világszerte a náci csapatok diadalmas előrenyomulásáról adtak hírt, az öngyilkosság mellett döntött. Tettére gondosan készült, a végzetes nap előtt már jó ideje mindig magával hordta a mérget tartalmazó üvegcsét. Miután megható sorokban elbúcsúzott mindazoktól, akik közel álltak hozzá, 1942. február 23-án második feleségével, Charlotte Altmann-nal együtt a brazíliai Petropolisban búcsút mondott az életnek.
