„A saját életemet kell élnem, mindig ezzel az eggyel kell beérnem. A saját életét meg nem szemlélheti folyton objektív kíváncsisággal az ember” – írta Sylvia Plath, akinek irodalmi alkotásai és drámaian véget ért élete ma is erős hatással bír.
Mándy Iván nagyra tartotta prózaírói tehetségét. Zúzódás címen megjelent verseskötete kultikus tárgy lett Magyarországon. Harminc évet és négy hónapot élt Sylvia Plath amerikai költő, író, aki nyolcvan éve, 1932. október 27-én született és 1963. február 11-én halt meg.
A zajos utókor nyilvánosan taglalta öngyilkossága körülményeit. Sokan szerették, sokan nem, még többen nem értették. Csípős volt a nyelve, kiváló megfigyelő képessége. „Szenvedélytelen, fehér fényű nap ragyogott magasan az égről. Szerettem volna addig köszörülni magam rajta, míg olyan szent és vékony és lényegbe vágó leszek, mint a kés pengéje”, írta Az üvegburában. Sylvia Plath nem érhette be félmegoldásokkal. Bostonban született, Németországból áttelepült apja a Bostoni Egyetemen tanított biológiát. A kislány alig nyolcéves volt, amikor apja meghalt, ám későbbi költészetében meghatározó szerep jutott a hozzá fűződő ellenmondásos viszonynak. Az iskolában mintadiák volt, sorra nyerte a különböző díjakat, elismeréseket. Első verse 1940-ben jelent meg a Boston Herald című lapban, ezt követően különböző lapok közölték verseit.
„Ahhoz (…), hogy jó regényt írjon valaki, nem férfinak vagy nőnek kell lenni, hanem öregnek, legalábbis rettentő tapasztaltnak, és jó, ha emellett az ember lelke androgün.”
Plath érettségi után a northamptoni Smith College-ban tanult tovább, s itt is kiemelkedő tanulmányi teljesítményt nyújtott. A főiskola harmadik évét követő nyáron a Mademoiselle című lap segédszerkesztője lett, és egy hónapot New Yorkban töltött. Ez a nyár azonban inkább negatív élményt jelentett az életében, mentálisan súlyos állapotba került. Ekkor követte el az első orvosilag dokumentált öngyilkossági kísértetét: a házuk pincéjében elbújik és altatóval túladagolta magát. Rövid időt elmegyógyintézetben is töltött (elektrosokk-terápiával is kezelték), számos ekkor szerzett élménye megjelent világhíres, önéletrajzi elemekkel átszőtt regényében, Az üvegburában. Úgy tűnt, a kezelések után Sylvia nagyjából helyrejött, 1955 júniusában sikeresen lediplomázott a Smith College-en.
Ted Hughes
Nem hitt az amerikai csodában, Angliát választotta otthonának. Hitt a munkában és a szerelemben, látástól vakulásig dolgozott és szenvedélyes szerelembe esett. Éppen úgy vágyott a boldogságra, mint bármelyik átlagember. A művész mérnöki precizitással építette fel a magánéletét, melyben minden függönyrojtnak szerepe volt, a magánember művészi tökéllyel tette tönkre azt.
A Cambridge-i egyetemen folytathatta tanulmányait, miután a becsvágyó diáklány elnyerte a Fulbright-ösztöndíjat és vele Anglia későbbi koszorús költőjét, a kiugróan tehetséges és kiugróan jóképű Ted Hughest. 1955-ben summa cum laude minősítéssel diplomázott, a következő évben Fulbright-ösztöndíjasként Cambridge-ben folytatta tanulmányait. Itt ismerkedett össze Ted Hughes költővel, a „nagy sötét martalóccal”. 1956 februárjában találkoztak először, és júniusban már össze is házasodtak. Kapcsolatuk viharosan indult, állítólag csókolózás közben Sylvia úgy arcon harapta partnerét, hogy annak eleredt a vére. Ez a szenvedélyesség, az érzelmi kitörések, viharok a későbbiekben is jellemezték 1956 nyarán házasságba forduló kapcsolatukat. Két eltérő kultúrájú és neveltetésű, egészen különböző habitusú művészember kötötte össze életét és sorsát, egyes irodalomtörténészek szerint ez a különbözőség vezetett később Plath öngyilkosságához.
„Szeretem az embereket. Mindenkit. Úgy szeretem őket, mint a bélyeggyűjtő a gyűjteményének darabjait. Számomra minden történet, minden esemény, minden beszélgetésfoszlány: nyersanyag. A szeretetem nem személytelen, mégsem egészen szubjektív. Mindenki én szeretnék lenni, a béna, a haldokló, a szajha, aztán visszabújnék a saját bőrömbe, hogy leírjam annak az embernek az érzéseit, gondolatait, aki voltam. De nem vagyok mindentudó. A saját életemet kell élnem, mindig ezzel az eggyel kell beérnem. A saját életét meg nem szemlélheti folyton objektív kíváncsisággal az ember…” (Sylvia Plath: Naplók)
Házasságkötésük után Massachusettsben, majd Bostonban kaptak tanári állást, mindketten folytatták irodalmi tevékenységüket is. R. Lowell vallomásos költészete nagy hatással volt rá; ugyanúgy ahogy Ted is, verseinek tömörségével, nyers, éles képiségével. Ezek az elemek Sylvia-nál finom árnyaltsággal, egyensúllyal párosultak. Ugyanakkor felfedezhetőek benne hasonló vonások Anne Sexton és W. D. Snodgrass költészetével is.
1959-ben, egy hosszú amerikai körutazás után a költő házaspár Angliában, Londonban telepedett le. Plath megszállottan dolgozott, naponta több verset írt, és tudta, hogy ezek a versek híressé teszik a nevét. Közben kifestette az új lakást, dolgozott a BBC-nek, mindenre volt energiája. Londonban született meg lányuk, Frieda Rebecca 1960 áprilisában, és megjelent Plath első verseskötete The Colossus címmel, amelyben 1956-60 között írt verseit gyűjtötte össze. Bár kedvező kritikákat kapott, de későbbi munkáihoz képest ezek a versek sokkal konvencionálisabbak. Az 1965-ben posztumusz kiadott Ariel című kötet verseit már a letisztult, szikár formavilág, dísztelen nyelvezet jellemzi. Verseiben számos témát feszeget; foglalkoztatják például gyermekkora rossz emlékei, apja halála, az életét körülvevő tárgyak idegensége, de vall fiatalkori lelki válságáról is.
1961-ben Devonba költöztek, ahol megvették és berendezték régóta vágyott házukat, amelyet Court Greennek neveztek el. Boldogan éltek, míg meg nem jelent a színen a másik nő. Hughes nem akart válni, Plath ragaszkodott hozzá. A házasság válságát azonban sem az új otthon, sem az 1962 januárjában megszülető kisfiú, Nicholas Farrar nem tudta megállítani. Hughes elköltözött otthonról, és nem sokkal később el is váltak, majd szétköltözésük után viszonyt kezdett Assia Wevill-lel. Sylvia a gyerekekkel Londonba költözött, és Victoria Lucas álnéven megjelentette Az üvegburát. Ebben a főszereplő, egy öngyilkos fiatal nő révén szinte előrevetítette saját sorsát. „Belső hang sürgetett – ne legyek hülye, mentsem a bőröm, csatoljam le a léceket, s úgy ballagjak le a lesiklópályát szegélyező sűrű fenyők védelmében –, de aztán elhalt a zümmögése, mint egy bánatos moszkító. Hűvösen, mint egy fa vagy virág, kisarjadt a fejemben a gondolat, hogy esetleg a halálba rohanok.” (Sylvia Plath: Az üvegbura)
Téli táj, varjakkal
1963. február 11-én, miután gondosan a gyermekek ágya mellé készítette a reggelijüket, eltömített minden rést a konyhában, majd megnyitotta a gázcsapot. Hogyan hagyhatott magára egy másfél- és egy hároméves gyereket? A férje okozta-e a halálát? Életrajzírók, pszichológusok, olvasók hada küszködött ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel.
A közvélemény nagyon sokáig egyértelműen Hughes-t okolta Plath haláláért, ő azonban nem felelt a vádaskodásokra, akit további tragédia ért: hat évvel később Assia Wevill – aki együtt nevelte Hughes-szal Nicholast és Fridát – is megölte magát és négyéves kislányát Shurát, ugyanolyan módon mint Plath, szintén nyitva hagyta a gázsütőt.
Sylvia Plath: Téli táj, varjakkal
Víz szisszen a zúgón: kőzsilipen át
Zuborogva a sötét tóba hull.
A felszínén egy abszurd hattyú-árny
Függeszkedik. Az elme elborul:
A tükörképet mélybe rántaná.
A nagy narancs nap lassan elmerül.
Zord ciklopsz-szeme többé nem tekint
A kopár tájra, mert látványa fáj.
Felborzolt gondjaimmal varjúként
Gubbaszkodom. Közel a téli éj.
A zörgő nádas talpig jégben áll.
Rideg rézkarcként a szemembe fagysz.
Már dér lepi haragom ablakát –
Hogy sarjad újra, miféle vigaszt
Talál reményem itt? Vad pusztaság.
Hughes 1965-ben segített megjelentetni Plath Ariel című verseskötetét, majd 1998-ban megjelentette a Plath emlékére írott Születésnapi levelek című versgyűjteményét, e gyönyörű mementót, amelyben családi életük magánmitológiáját dolgozta fel. Évekig titkolta gyermekei elől anyjuk halálának körülményeit, meg akarta védeni őket, ám egyik versében utalt arra, hogy nagyon fájdalmas gyerekkoruk volt. Hiába, fiuk, Nicholas a nyilvánosságtól elzárkózó életet élt, annyit lehetett róla tudni, hogy a biológusként dolgozó férfi édesanyjához hasonlóan maga is depresszióban szenved. 2009-ben, negyvenhét éves korában öngyilkosságot követett el alaszkai otthonában, csaknem ötven évvel azután, hogy édesanyja és mostohaanyja is öngyilkos lett.
És a legenda tovább gyűrűzik: két évvel ezelőtt Plath öngyilkosságáról írt, eddig nem ismert vers került elő Plath férjének, Ted Hughes brit koszorús költőnek a tollából. A Last Letter címet viselő költemény a Sylvia Plath halála előtti három nap krónikája, és a Mi történt azon az estén? Az utolsó estéden? sorokkal kezdődik. A vers utolsó strófáiban Hughes leírja a hideg téli reggelt, amikor megtudta, mi történt. „… előszedtem a papírjaimat. Elkezdtem írni, amikor a telefon rázkódni kezdett zagyva kiáltással, mindenre emlékszem” – írja, fegyverhez hasonlítva a hangot, amely közölte vele, hogy felesége halott.
Az angol-amerikai líra egyik legeredetibb tehetségének tartott Plath költészetére a letisztult, szikár formavilág, dísztelen nyelvezet jellemző. Egyik méltatója, George Steiner így írt róla: „Sylvia Plath költészete: legenda, közösségi érték és egyedülálló különlegesség. Megtalálható benne a kor érzelemvilágának pontos lenyomata, és ezzel együtt valami hasonlíthatatlan, makulátlan, kemény tökéletesség.”
Plath Összegyűjtött verseiért 1982-ben posztumusz Pulitzer-díjat kapott. Magyarul Az üvegburán és több versesköteten túl 2004-ben megjelentek az 1952 és 1960 között írt naplói is, e tragikus sors pontos és árnyalt dokumentumai.
Felhasznált forrás:
Sylviaplath.de
Sylvia Plath: Naplók, Cartaphilus
MTI sajtó
LaZa
