„Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit.” Száznyolcvanöt éve született Szendrey Júlia író- és költőnő, Petőfi Sándor felesége, akinek hányattatott életét naplójából és vallomásaiból ismerhetjük meg.
Szendrey Júlia 1828. december 29-én (egyes feljegyzések szerint 28-án) született Keszthelyen. Édesapja, Szendrey Ignác, a Festetics-birtok tiszttartója volt. Jó nevű leánynevelő intézetekben tanult. 1846. szeptember 8-án itt ismerkedett meg a megyebálon Petőfi Sándorral. Az akkor már közismert költő rögtön elnyerte a haladó gondolkodású lány szívét, aki szülei tiltása ellenére, pontosan egy évvel később férjhez ment szerelméhez.
„Kezd már tombolni az őszi vihar,…
Meg-megcibálja a fák üstökit
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztító keze leszakít.”
A boldogító igent az erdődi barokk várkastély kápolnájában mondták ki, mézesheteiket Koltón, a Teleki kastélyban töltötték. A lány szüleitől semmilyen támogatást nem kaptak, ennek ellenére sikerült saját otthont teremteniük.
Pesten az irodalmi élet ünnepelt párja lettek. George Sand, a különc írónő – akit Petőfi is tisztelt és becsült -, nagy hatással volt Júliára, aki szoknya helyett gyakran jelent meg nadrágban és előszeretettel szivarozott. Már terhes volt, amikor kitört a forradalom. A párizsi trikolór mintájára megvarrta és március 15-én férje mellére tűzte a később ismertté vált első kokárdát. Petőfi naplójából ismert, hogy miközben a költő a Nemzeti dalt írta, szíve hölgye magának piros-fehér-zöld főkötőt készített. Zoltán, egyetlen közös gyermekük 1848. december 15-én született meg.
„Ne higyj nekem, ha mosolygok
Álarcz ez csak arczomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.”
A segesvári csata után férje halálhírére Júlia felkerekedett és megpróbálta felkutatni hitvesét. Még a hadszíntérre is elment, majd Pesten Haynautól próbált útlevelet szerezni Törökországba, de sikertelenül. Egy ideig Kolozsvárott, majd apjánál, Erdődön élt, azonban még a gyászév letelte előtt, 1850-ben férjhez ment Horvát Árpád történészhez. Frigyét nemzeti felháborodás kísérte, rajongói, barátai elfordultak tőle. Noha három gyereke is született, Júlia a második házasságban nem találta meg a boldogságot. Férjét másfél évvel halála előtt, már nagybetegen, elhagyta.
Szendrey Júliában mindenki csak az istenített költő hűtlen özvegyét látta, pedig ő maga is alkotott. Verseket költött, George Sand-írásokat és -meséket fordított, valamint írt. 1856-ban az ő fordításában jelentek meg először Magyarországon Andersen meséi, figyelemre méltóak esszéi. Petőfi emlékéhez soha nem lett hűtlen, erről naplója, feljegyzései tanúskodnak.
Betegségtől meggyötörten, boldogtalanul, elhagyatottan halt meg 1867. szeptember 6-án. Utolsó útjára csak Zoltán fia kísérte ki, második férje nem engedte el a temetésre a közös gyermekeket. A Kerepesi temetőben, a Petőfi családdal közös sírban nyugszik.
Szendrey Julia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása
JULIA NAPLÓJA
Szendrey Julia 1846 februárjában – élete 18. esztendejében – kezdett naplót irni, s hosszabb-rövidebb megszakitással – csaknem élete végéig irt naplószerü feljegyzéseket. Erről csak azóta tudunk, mióta a levelesládája előkerült. Az irodalomtörténet mindmáig azt tekintette Szendrey Julia Naplójának, ami Petőfiné naplója cimmel megjelent az Életképek 1847 évi október 31-iki és november 7-iki számában, továbbá Naplótöredék cimmel 1847 október 31-én a győri Hazánk cimü lapban. Sejtették, de nem tudták bizonyosan, hogy Juliának az Életképek 1847 december 5-iki számában Ábránd és 1848 január 2-iki számában Halhatatlanság cimmel megjelent két elmélkedése szintén Naplójából való részletek.
Most, hogy Julia Naplójának eredeti kézirata előkerült, megállapithatjuk, hogy az összes imént felsorolt közlemények a Naplóból való kiszakitott részletek, amelyek közül a legutolsó részlet az Életképek 1847 november 7-iki számában jelent meg Koltó, 1847 október 17-ik dátummal; a többi mind korábbi részlet. Vagyis, amit eddig Szendrey Julia naplójának tartottak és ilyen cimmel többször ki is adtak, az mind Julia leánykori és fiatalasszonykori följegyzése: és csak részlet Julia Naplójának 1846 februárjától 1847 október 17-ig irt Naplójából. Amit Julia 1847 október 17-ike után irt a Naplójába, abból a levelesláda előkerültéig egyetlen sor sem jelent meg.
Bár a megjelent részletek rendkivül fontosak – különösen Petőfi és Julia szerelmének az ébredése és fejlődése szempontjából, – az ismeretlenül maradt részletek ma már talán még jelentősebbek, mert ezek döntik meg azt a sok titokzatos és többnyire rosszindulatu találgatást, amely Julia mártiréletét az utókor számára meghamisitotta.
A Napló ismert részeivel kapcsolatban sikerült megállapitanom egy kedves, érdekes, megható tényt, amely ujabb eddig nem ismert bizonyitéka Petőfi rajongó, odaadó szerelmének és páratlan férji gyöngédségének.
Petőfi már vőlegénykorában tudott Julia Naplójáról, ismert belőle részleteket és már az esküvő előtt foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a Napló egyes részeit, mint ritka irodalmi értékü irásokat, közzé kellene tenni. Irt is erről Jókainak, aki 1847 második felében, Petőfi távollétében, egyedül szerkesztette az Életképek-et. Jókai nagy indiszkréciót követett el, mert még az esküvő előtt bejelentette lapja olvasóinak, hogy nemsokára közölni fogja a jövendő Petőfi Sándorné Naplóját. Ebből egy kis kavarodás is támadt, mert Petőfi megharagudott; de Jókai bocsánatkérésével hamarosan elsimult a dolog.
1847 szeptember 8-án volt az esküvő Erdődön, s az ifju pár még aznap Koltóra utazott gróf Teleki Sándor kastélyába, s ott töltötte a mézesheteket október 20-áig. Innen küldték fel Pestre a Napló kéziratát, valószinüleg október 18-án vagy 19-én, s mialatt ők maguk Kolozsváron át ellátogattak Nagyszalontára Arany Jánosékhoz, október 31-én megjelent az Életképek-ben a Napló első része, Jókai Mór lelkes bevezető soraival, az elkövetett indiszkréció teljes jóvátételéül.
Mikor kezembe került Julia Naplójának eredeti kézirata, meglepetten konstatáltam, hogy a Napló szövege nem egyezik pontosan az Életképek-ben megjelent szöveggel. Nem nagyok az eltérések, de mégis eltérések, s az érdekes az, hogy igen finom változtatásokról van szó, amelyek ugyszólván csak formaiak, s avatott müvészi és igen gyöngéd, szerető kézre vallanak, mert sohasem érintik a lényeget.
Tovább tanulmányoztam a levelesláda kincseit, s egyszerre csak ráakadtam az eredeti Naplótól elkülönitve őrzött öt oldalnyi másolatra, 27, 28, 29, 30 és 31 lapszámozással. Ez az öt oldal egy elveszett nagyobb kéziratcsomó sürün teleirt befejező öt oldala, amely az Életképek-ben megjelent részlet befejezése, a 31. oldal alján ezzel az aláirással: »Petőfi Sándorné«.
És ez a másolat betüről-betüre egyezik az Életképek-ben megjelent szöveggel.
A 27. és 28. oldal (35+34 sor) különálló fehér lap (14×21 cm.), a 29, 30, 31 és egy üres oldal (36+36+28 sor) négyoldalas fehér papir (szintén 14×21 cm.).
A rejtély megfejtése nem volt nehéz. A Nemzeti Muzeum Széchenyi Könyvtára őrzi Petőfi Kerényihez intézett utileveleinek a kéziratát is. E levelek közül kettőt – a XVII. és XVIII. számozásút – Koltón irta Petőfi s onnan küldte el a győri Hazánk cimü lapnak közlésre. Az első szempillantásra megállapitottam, hogy ennek a két levélnek a kézirása teljesen egyezik az ötoldalnyi naplómásolat kézirásával, vagyis megállapitottam, hogy Julia Naplóját a koltói mézeshetek alatt Petőfi másolta le az Életképek számára s másolás közben ő maga tüntette el szerető kézzel az imádott asszonyka stilusából az apró, nőies pongyolaságokat. Mikor elkészült a 31 oldalnyi másolással, ő maga irta a másolat végére még az aláirást is:
mert ez is Petőfinek a kezeirása.
Ugyanez történt bizonyára a győri Hazánk-nak küldött naplórészlettel is. Ezt is Petőfi másolta, mert ez is ugyanolyan simitásokkal jelent meg, mint az Életképek-nek küldött részlet.
Soha senki sem tudott erről a szerkesztők közül, mert Julia kézirása meglehetősen hasonlitott Petőfi kézirásához, s mert Petőfi oly gyöngéd volt, hogy a kisérőlevélben külön hangsulyozta, hogy a Naplót a felesége irta és irta le.
A koltói mézesheteknek megvolt tehát a nagy szerelmen kivül a maga kedves költői és irói jellege is. Petőfi verseket irt, utileveleket irt és a felesége Naplóját másolta, Julia pedig szorgalmasan irta a Naplóját.
Szeptember 9-én érkeztek Koltóra, s a fiatal asszonyka uj füzetben folytatta leánykori Naplóját, ezzel a dátummal: Koltó, szeptember 22. 847. Az asszonykori Napló igy kezdődik:
»Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit.«
A koltói Napló piros selyemszállal összefüzött lapokból áll. Fakszimile-gyüjteményünk 10. oldala közli Julia koltói Naplójának a 9. oldalát. A piros selyemszál mint erős fekete vonal látszik az eredeti nagyságú hü reprodukcióban. A fakszimile-gyüjtemény 11. oldala közli Petőfi Másolatának a 27. oldalát is hü reprodukcióban. A közölt két oldalon közös az október 3-iki részlet eleje. Néhány apró, finom változtatás megállapitható ezen a pár soron is.
Julia kézirása már leánykorában is hasonlitott Petőfi kézirásához. Mikor Petőfi felesége lett, irása egyre jobban simult férje kézirásához. Később tudatosan utánozta is Petőfi kézirását, ugyhogy a hatvanas évekből való Julia-kézirásokat igen sokszor már csak gondos szakértő tudja megkülönböztetni Petőfi irásától. A fakszimilében közölt két oldal kézirása azonban még 1847-ből való, s igy könnyen megkülönböztethető egymástól.
II.
Julia fiatalasszonykori naplója.
36 oldalas füzet (14×22 cm. méretü), fekete és piros selyemszálakkal összefüzve. A füzet első két oldala üres. A 3. oldal közepén cim: Naplóm. September, 1847. A 4. oldal üres. Az 5. oldalon dátum: Koltó, septemb. 22. 847. és lapszámozás: 1. Julia sürü, de tisztán olvasható irásával teleirt 18 oldal (lapszámozva). Az utolsó dátum a 14. oldalon: Pest, decemb. 18. 847. A 14-18. oldalon Julia elmondja, hogyan látogatta meg Sándorral december 13-án Vácon Sándor szüleit. Ismeretlen adat Petőfi életéből. A füzet utolsó 12 oldala üres. A napló teljesen ép és sértetlen.
Koltó, septemb. 22. 847.
Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát. Annyira különböznek ezek attól, miket leány-koromban éreztem, hogy úgy tetszik előttem, mintha két egészen új érzelem lenne ez, millyenről azelőtt nem is hallottam. Leánykori bánataimra fátyolt vetett előbb-utóbb a remény, hogy sorsom majd tán megváltozik, hogy lehetséges olly jövőm, melly helyrehozza mit szenvedtem; s illy gondolatok után festettem magamnak képeket, mellyeknek fény volt minden oldala, s ide menekültem és lassankint elhagytam bánatomat, míg e képeken merengtem. Ha pedig örömem volt, eszembe jutott, milly bizonytalan egy leány sorsa, és a kétség elűzte azt tőlem, hogy nem szállhatott le szívem fenekére. A boldogság csak mint könnyű pillangó röpkedett körülem mellyet elkaphatott magával a virágok sóhajából támadt esti szellő; vagy tarka szárnyain ringatott, honnan minden pillanatban lebukhattam, mert nem volt biztosságom mi fönntarthatott volna. Nem igy van, mióta határképen két élet áll előttem, jóban roszban; ezóta értem tökéletesen, mi az: boldog lenni! csak ezóta foghatom föl az élet legszebb, legistenibb oldalát. Én szeretek, s mikor látom hogy szerelmemmel boldogíthatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hiszem egész életünk boldogságát; isten előtt tett esküm dönthetlen biztositékúl tetszik előttem, hogy gyönyöreim a végtelenségbe nyúlhatnak, és a jelen fényességével vonom be a mérhetlen hosszuságú jövőt, mig az ragyog a többi életek között, mint csillag az éj sötétjében. Nem féltem azt, hogy homály boríthatja el, mig férjemnek mosolyát vagy nyájas tekintetét láthatom. És illyen most bánatom is; szintolly határtalan, mint örömem, szintolly sötét, dúló, mint fénylő, éltető boldogságom.
Koltó, sept. 23.
Hová lettél tarka, ezerszínű világom? eltűntél, hál’ istennek, örökre eltűntél! nem hagyva egyebet nálam, mint emlékedet, mellyen mindig mosódik el egy-egy sötét folt, míg végre nem marad benne, csak mi édes, csak mi jó volt. A fájó kínos percek ugy tűnnek föl előttem, mint sírhalmok, mellyeken virágok sarjadzanak hogy később viruljanak ott és elfödjék zöld leveleikkel és piros virágaikkal a helyet, hol a kiszenvedett élet nyugszik. Ez elenyészett tarka világ, míg benne éltem, s ő bennem, szüntelen fölverte nyugalmamat, és fölgyujtá fejemben a gondolatokat, hogy azok mint pattogó szikrák égették nem egyszer agyvelőmet. Mint múltra jól esik rá visszagondolnom… de ha még jelenem lenne ollyan, megölne, széttépné szívemet. Habár egyhangú volt is ez élet, de egyhangúsága zajos és lelketkimerítő volt; zajosabb, semhogy kábulás nélkül tovább kiállhattam volna. Több sötét holló szállt el múltam egén, mint vidító, nyájasan éneklő madár, csak utójára szállt fölém a fülmile, és dalolt olly édeset, olly kínosat a szerelemről, hogy szokatlan éneke felröpíté lelkemet magához, s míg ámulva hallgatta saját érzelmeit hangoztatni, észrevétlenűl közelgett a vész reá és csattogó madárkájára; fölöttök dúlt a vihar hogy elválassza őket, hogy többé soha ne találkozzanak. Fülmilém látásomtól nyert erőt a viharban is legyőzhetlenűl hangoztatni énekét, s nekem viszont éneke adott erőt ellentállhatni, midőn meg akarták őt fosztani látásomtól. Végre elzúgott a vihar s mi ketten: én és a fülmile elszálltunk, és örökre egymáséi lettünk, ekkor lelkemből eltűntek a soha ki nem elégített vágy kínzó rémei, s helyébe jött az édes nyugalom. Nem esengek a múlt után, nem sovárgok szebb jövő elé; jelenem elég hogy elfoglalja egészen lelkemet, nem hagyva ott helyet tartós emlékezetnek, vagy többet ígérő reménynek.
