Az egyszerű szavak és az egyszerű, tiszta ritmusok költője volt. Sokáig rajongták őt, majd szinte elfeledték. Most ismét megismerhetjük. Szép Ernő 60 éve halt meg.
Olyan csöndet szeretnék
(részlet)
Olyan csöndet szeretnék
Hogy hallván hallgassam
A pillangók szárnyait.
A rózsák jajjait
Szeretném hallani
Mikor odasüt a nap.
Szeretném hallani
Kacagni a tollút
Mikor a szélbe hajbókol.
Ha Szép Ernőt olvasok átlényegülök, szinte Adyt érzem magam mellett, szinte Kosztolányival járok kéz a kézben. Ha Szép Ernőt olvasok a félénk álmélkodáson, az életre való rácsodálkozáson esek át. Azt szokták mondani, a költő többet őriz meg magában az egykori gyermekből, mint a közönséges ember – ez Szép Ernő esetében mindenesetre érvényes. Babits Mihály szerint fiatalkori versei olyanok, mint egy gyermekszoba, ahol egy kisfiú fennhagyott drágaságai vannak bűbájos összevisszaságban szétszórva.
Ady barátja, Molnár cimborája
Szép Ernő költő, író, újságíró, a Nyugat munkatársa 60 éve, 1953. október 2-án halt meg Budapesten. 1884. június 30-án született Huszton. Hajdúszoboszlón, Debrecenben és Mezőtúron járt iskolába, egyik tanára fedezte fel költői tehetségét, s az ő támogatásával jelent meg az Első csokor című verseskötete 1902-ben. Az érettségit nem tette le, Budapestre költözött, és újságíró lett. Különböző élclapok közölték bökverseit, volt címíró a Hermes Banknál, A Hétben is jelentkezett versekkel.
A sovány, apró termetű, félszeg fiatalember emblematikus figurája volt a szerkesztőségeknek, az éjszakai kávéházaknak és a különböző irodalmi köröknek. Mindenki szerette és nagyra becsülte, de egészen komolyan senki sem vette. Változatos szerelmek, kisebb kalandok színesítették megrögzött agglegényi életét.
Igazán népszerűvé kabarédalaival, sanzonjaival vált, egy időben a Fővárosi Cabaret Bonbonniere rendszeres szerzője volt. A népszerűség anyagi gazdagodással is együtt járt. Amíg a pénze tartott, bejárta Európa nagyvárosait, egy szerelme után Szentpétervárra is eljutott.
Első érett verseskötetét, az Énekeskönyvet a Nyugat jelentette meg 1912-ben. Lapjain a szelíd emberi kapcsolatok utáni vágy, a városi ember vidéki emlékei és a gyermekkor meghitt képei kaptak költői hangot; humor és érzelmesség, halk bírálat és némi öngúny jellemzi. A magyar irodalomban a szegény gyermek szomorúságát senki nem írta meg olyan szépen, mint ő a Nem volt játékom című versében.
Az első világháború idején önkéntes betegápoló és haditudósító volt, 1915-től azonban mindinkább a békevágy szószólója lett. Későbbi verseiben elhalványulnak a gyermekkori emlékek, a férfiember vágyódásaiból, gondjaiból, bonyodalmaiból merít a líra, a kedély elborul, szerelmek, anyagi gondok, aggodalmak és fájdalmak nehezítették életét, de a dal mindig tiszta, egyszerű maradt, a fájdalomban is harmonikus a lélek.
A háború után született meg legjobb és legismertebb műve, a Lila ákác, amely a régi Budapest szellemiségét akarta maradandóvá tenni. A műből maga az író készített színpadi változatot, amely hatalmas sikert aratott, és máig kedvelt darabja színházainknak. Két ízben film is készült belőle, először 1934-ben, majd 1972-ben.
A húszas években népszerű színpadi szerző volt. Bár a Patika című darabját botrányok kísérték, és emiatt egy évre Bécsbe költözött, de a Vőlegény már nagy sikert aratott. Az egyszeri királyfi mesejátékban a magyar népmese motívumait gyűjtötte össze. Ez a mese kilenc képben, három felvonásban a királyfi elindul, hogy megkeresse azt a földet, ahol a halálnak hatalma nincsen, az örökszép országot. Műveit játszotta a Nemzeti Színház, a Belvárosi Színház, a Vígszínház és a Pesti Színház is.
„Szép Ernő voltam…”
„Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizony isten eszem ágába se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a Innen sokadmagával, idős urakkal, akiket az a szerencsétlenség ért, hogy „születési hibából zsidó beosztást kaptak”, ordítozás, ütlegelés kíséretében október 20-án, reggel fél hatkor elhajtották – hogy hová, azt persze nem tudták. November 9-én tértek haza, megfogyatkozva és ideiglenesen. „Hogy másnaptól, november 10-től kezdve mi történt velem meg mindnyájunkkal, azt már nem mesélem el. Azt leírni és azt elhinni érzésem szerint nem is szabad.”világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál! És valaki rám néz, és az tudja, hogy én zsidó vagyok. Mintha ránéznék valakire, akiről tudják, hogy az lopott egyszer! És nekem a szememmel ki kell tartanom ezt a vádat vagy ráfogást vagy elnézést vagy mi az, hogy az embert zsidónak veszik. És nekem úgy kell néznem, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok. Pedig énbennem ez egyáltalában nincs elintézve. Én az egész dologgal nem vagyok tisztában. Nem vagyok ebbe beleegyezve, se belenyugodva, csak ráhagyom, hogy zsidó vagyok, mit csináljak? Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy ilyen butaság miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.”
A zsidótörvények és a második világháború alapjaiban rengették meg életvitelét: 1944-ben – 33 év után – el kellett hagynia margitszigeti otthonát, és lánytestvéreivel a Pozsonyi út egyik csillagos házának lett a lakója. Innen hurcolták el a nyilasok munkaszolgálatra 1944. október 20-án, ahonnan november 9-én szabadult. Megpróbáltatásairól az idősödő író Emberszag (1945) című memoárjában vallott. 1944 iszonyatának szinte naplószerű, szubjektív, de minden részletében pontos krónikája, s mint ilyen a magyar háborús irodalom jellegében is egyedülálló műve. Szép Ernő alig három hét eseményeit beszéli el, szól a csillagos házról, ahová költöznie kellett, majd arról, hogy szenvedő társaival együtt sáncot ásni hurcolják – hatvanéves ekkor -, éheztetik, kínozzák, megalázzák. Csupa szörnyűség, amit elmond, de mintha csak csevegne, mintha normális eseményekről beszélne.
Zelk Zoltán a Reménykedem és rettegek kötetében így emlékszik vissza: „Aztán 1945-ben előbújik a romok alól egy rommá vált ember, mit a romok alól, a nyilasok ásta gödörből, már csak fél szemére lát, a másik szemén fekete üveg, s ha bemutatkozik valakinek, így mutatkozik be: Szép Ernő voltam…” A háború után mellőzték, szegénységben élt, és amikor 1953. október 2-án 69 éves korában, hosszú betegség után meghalt, az irodalmi élet alig vette tudomásul elmenetelét.
1984-ben Pogányné Szép Berta, a költő húga Szép Ernő-jutalmat alapított. Végrendeletében nagyobb összeget hagyományozott a kulturális tárcára azzal a céllal, hogy minden esztendőben az évadban bemutatott vagy nyomtatásban napvilágot látott legjobb magyar dráma szerzőjének, illetve egy alkotói életmű elismeréseként ítéljék oda a jutalmat.
