„…az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer – csak ez az igazi olvasó.” 115 éve született Szerb Antal író, irodalomtörténész, a Nyugat folyóirat második nemzedékének egyik legfontosabb alakja.
„Szerb Antal ahhoz is ért, hogy különválassza a költőket a legendájuktól és mithoszuktól s olyanoknak lássa őket, amilyenek voltak, nem amilyeneknek hódolóik és epigonjaik tükrében látszanak. Nem egy megállapítása úgy hangzik, mint a régi iskolával szemben való helyreigazítás.” (Schöpflin Aladár: Szerb Antal Magyar Irodalomtörténete)
Szerb Antal 1901. május 1-jén született Budapesten. Nemzedékek óta nagyon művelt értelmiségi család leszármazottja volt. Apja nagy tekintélyű orvos-tudós, akinek gazdag és felettébb igényesen összeállított könyvtára jó alapot biztosított nevelődéséhez, páratlan műveltségének megszerzéséhez. Az egyik legjobb budapesti iskolába, a piarista gimnáziumba járt, ahol többek között Sík Sándor, a neves katolikus költő volt tanára. Az érettségit követően, ahogy az egy jómódú polgárcsalád fiához illik, egy évet Grazban töltött nyelvtanulással.
Itthon a pesti bölcsészkar hallgatója lett, magyar-német-angol szakon. Már húszéves korától jelentek meg írásai a Nyugatban, első verseit Szerb Antal Kristóf néven jegyezte. Hamar ráérzett, hogy nem igazán lírai alkat, így a próza lett az igazi terepe, széleskörű műveltsége, csillogó intelligenciája, finom humora itt nyilvánult meg leginkább. Már egyetemi évei alatt fáradhatatlan volt az írói munkában: írt kritikát, recenziót, novellát, esszét, s fordításai is megjelentek. Mire 1924-ben ledoktorált, már nagyra tartott író és tudós hírében állt, mégsem az irodalmat választotta főfoglalkozásul. Középiskolai tanár lett a Vas utcai Széchenyi István Felsőkereskedelmi Iskolában, s itt tanított mindaddig, míg a zsidótörvények értelmében le nem parancsolták a katedráról. Közben hosszabb-rövidebb időt külföldön, Párizsban és Olaszországban töltött, 1929-30-ban pedig Londonban járt tanulmányúton.
„Vannak, akik szórakozásból olvasnak, és vannak, akik műveltségüket akarják olvasmányaikkal gyarapítani; de én a harmadik olvasóra gondolok, arra, akinek az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer – csak ez az igazi olvasó.” (Szerb Antal: A világirodalom története – Előszó)
Hazatérése után nem mindennapi vállalkozásba kezdett: az Erdélyi Helikon című rangos irodalmi és kritikai folyóirat pályázatot írt ki a magyar irodalom történetének megírására. Szerb Antal tárgyi és mesterségbeli tudása méltó terepet talált magának a kibontakozáshoz, s az 1932-re elkészülő Magyar irodalomtörténetet a Babits Mihályból, Molter Károlyból és Makkai Sándorból álló zsűri első díjjal jutalmazta. A mű, megjelenésétől gyakorlatilag mind a mai napig a bölcsészhallgatók egyik első számú kedvence, országos hírnevet hozott szerzőjének, ám egyúttal nagy vihart is kavart. Schöpflin Aladár megértette az író stílusát és alkotói hozzáállását: „Szerb Antal ironikus szemléletű ember s irónia színezi gondolatait sokszor olyankor is, mikor az olvasó legkevésbé várná.”
Szerb ugyanis a magyar irodalom jeles és kevésbé jeles alakjait egyszerűen leemelte a piedesztálról, s emberközelbe hozta őket és műveiket egyaránt, csodálat és megrendültség helyett szeretetteljes iróniával, netán humorral írt irodalmunk nagyjairól. Nem kevésbé olvasmányos, s nem kevésbé „szentségtörő” az 1941-ben megírt A világirodalom története sem, amely a világháború után okozott zavart a szovjet fejezet miatt, s csak 1957-ben jelenhetett meg teljes egészében.
„Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes embernek nem jut az eszébe.” (Szerb Antal: A Pendragon legenda)
A harmincas évek voltak Szerb Antal írói és közéleti munkásságának legmozgalmasabb évei: 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, a 30-as évek végén kapcsolatba került a Vajda János Társasággal, előadásokat tartott a Magyar Rádióban, 1937-től tanított a szegedi egyetemen s óraadó volt a kolozsvárin, közben írt és fordított fáradhatatlanul.
1934-ben jelent meg talán legolvasottabb és legszórakoztatóbb regénye, a Pendragon-legenda, amely szerencsésen ötvözi magában a kalandregényt, a krimit, a kultúrhistóriákat, s egyúttal mindezek paródiáját is adja. (A regényből film is készült 1974-ben Révész György rendezésében, igazi színészóriások – Latinovits, Darvas Iván – főszereplésével.) Nem kevéssé fontos munkája az 1937-es kultuszmű, az Utas és holdvilág, a magát kereső ember önelemző regénye. Szerb Antal műve európai regény, tele utalásokkal, bohóságokkal és nagyvilágisággal. A német fejlődési regény elemei éppúgy megtalálhatók benne, mint a brit kísértetregények jegyei. 2003-ban, a regény német megjelenésekor a Der Spiegel áradozó hangon író recenzense Jean Cocteau Vásott kölykök című művéhez hasonlítja az Utas és holdvilágot. Az összevetéskor felbukkan Thomas Mann Mario és a varázslója is, hisz itt is, ott is a harmincas évek Olaszországában játszódó műről van szó. Ám ellentétben a Mann-munkával, Szerb művében alig érezhető valami a fasiszta Itália politikai légköréből – állapítja meg a német hetilap recenzense.
„Üdvözöljük az olvasót, tiszteletteljesen és csendes örömmel. Olyan időket élünk megint, mint amilyen a magyar irodalom heroikus kora, Kazinczy és Kölcsey napjai voltak: a belső parancsra érdeklődők úgy megfogyatkoztak, hogy ma a magyar írás sorsával foglalkozni újra nemzeti tett.” (Magyar irodalomtörténet)
1938-ban nőül vette az irodalomtörténészként publikáló Bálint Klárát, Osvát Ernő unokahúgát, Bálint Endre festőművész testvérét, aki méltó szellemi társa, s később örökségének értő gondozója lett. A negyvenes évek elejétől, a nácizmus térhódításával az egyébként katolikus hitben nevelkedett Szerb Antal számára kezdtek beszűkülni a lehetőségek, állásából elbocsátották, rádióelőadásai elmaradtak, a Nyugat megszűnésével egyre kevesebb írása jelenhetett meg. Végül 1943-ban hosszas parlamenti vita után a kultuszminiszter rendelete indexre tette a Magyar irodalomtörténetet.
A negyvenes évek elején vendégprofesszori meghívást kapott a Columbia Egyetemre, ám nem fogadta el, mondván hogyan tanítson, ha tanítványaival nem beszélgethet az általa hőn szeretett Vörösmartyról, s nem olvashatja fel nekik magyarul a költőóriás verseit. Pedig ekkor már nem mint a magyar irodalom legnagyobb tudorát, csak mint zsidót tartották számon, s be is hívták munkaszolgálatra, először 1943-ban, majd 1944 júniusában. Előbb Pesten dolgoztatták, ebben az időben állította össze – Nemes Nagy Ágnes segítségével – utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt, amelyben a világirodalom számára legkedvesebb verseit adta közre. 1944 novemberében Sopron mellé, előbb Fertőrákosra, majd Balfra vitték. Innen felesége és befolyásos ismerősei kétszer is próbálták megszöktetni, ám ő nem hagyta magára vele együtt szenvedő barátait-írótársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort. Az állandó nélkülözéstől, a kemény munkától és ütlegeléstől legyengült írót végül 1945. január 27-én egy nyilas keretlegény puskatussal egyszerűen agyonverte.
1968-ban Balfon özvegye jelenlétében emlékművet avattak, amelyen Szerb Antal szavai olvashatók: „A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is.”
Az Utas és holdvilág szerzőjének művei már közkincsnek minősülnek, így szabadon letölthetők lesznek az Országos Széchenyi Könyvtár munkájának köszönhetően a Magyar Elektronikus Könyvtárból.
