„A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is.” Szerb Antal, a két világháború közötti esszéíró nemzedék tagja műveivel nemzedékek irodalom szemléletére hatott. Az írót agyonverték a nyilasok, holttestét tömegsírba vetették.
1901. május 1-jén született Budapesten Szerb Antal író, irodalomtörténész, a Magyar irodalomtörténet és A világirodalom története szerzője. Nemzedékek óta nagyon művelt értelmiségi család leszármazottja volt. A piarista gimnáziumba járt, majd a pesti bölcsészkaron tanult. Versekkel indult, de nem volt igazán lírai alkat, a próza lett igazi terepe, széleskörű műveltsége, csillogó intelligenciája, finom humora itt nyilvánult meg leginkább. Az 1919-ben írt A hammelni patkányfogó c. mesejátékának első kiadását 2019-ben a Szépmíves Könyvek kiadónak köszönhetjük. 1924-ben doktorált, s középiskolai tanár lett a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában, itt tanított mindaddig, míg a zsidótörvények értelmében le nem parancsolták a katedráról. Közben hosszabb-rövidebb időt külföldön, Párizsban, Olaszországban és Londonban töltött.
Nem mindennapi vállalkozásának megírásába az Erdélyi Helikon című lap pályázatának nyomán kezdett: a feladat a magyar irodalom történetének megírása volt. Szerb tárgyi és mesterségbeli tudása méltó terepet talált magának a kibontakozáshoz, s az 1932-re elkészült Magyar irodalomtörténet elnyerte az első díjat. A mű országos hírnevet hozott neki, ám egyúttal vihart is kavart, mivel a magyar irodalom jeles és kevésbé jeles alakjait Szerb egyszerűen leemelte a piedesztálról, emberközelbe hozta őket és műveiket, csodálat és megrendültség helyett szeretetteljes iróniával, olykor humorral írt irodalmunk nagyjairól. Nem kevésbé olvasmányos, s nem kevésbé „szentségtörő” az 1941-ben megírt A világirodalom története sem, amely a világháború után okozott zavart a szovjet fejezet miatt, s csak 1957-ben jelenhetett meg teljes egészében.
„Amikor könyvem a nyilvánosság elé lép, nem tudom leküzdeni azt az érzést, hogy nekem is bocsánatot kell kérnem merészségemért, mint ahogy a régi szerzők tették. Merészségemért, amellyel arra vállalkoztam, hogy egyedül írom meg az egész világirodalom történetét. Megvallom, vállalkozásom engem is nem csekély szorongással töltött el; főképen munkám elején. De amint előrehaladtam, fokozatosan valami megnyugvásféle fogott el. Írás közben jöttem rá ugyanis egy különös felfedezésre: arra, hogy a világirodalom nem is olyan nagy. Ha szigorúan csak azokat az alkotókat és alkotásokat vesszük számításba, akik és amelyek igazán világirodalmi jelentőségűek, a végtelennek látszó anyag megdöbbentően összezsugorodik. Az igazi világirodalom, azt lehetne mondani, elfér egy jól megválogatott magánkönyvtárban, kötetei elhelyezhetők egy nagyobb terjedelmű dolgozószoba falai mentén. Ha valaki kora ifjúságától kezdve, rendszeresen és foglalkozásszerűen olvas, nell’ mezzo, az emberélet útjának felére érve már el is olvasta a világirodalom jó részét, anélkül, hogy észrevette volna.
Természetesen minden attól függ, mit értünk világirodalmon. A világirodalmat sokan úgy fogják fel, mint a nemzeti irodalmak összességét, ezért a magyar tudósok szívesebben használják a ,világirodalom’ szó helyett az ,egyetemes irodalom’ kifejezést. Én nem az egyetemes irodalom megírására vállalkoztam; a ,világirodalom’ szót eredeti értelmében használom. A szót Goethe vetette be a köztudatba. Goethe ezt mondta Eckermannak: „A nemzeti irodalom most nem mond sokat, most a világirodalom korszaka van soron és mindenkinek az irányban kell hatnia, hogy ez a korszak minél előbb bekövetkezzék”. Az idézetből látható, hogy Goethe világirodalmon olyan irodalmat értett, amely nemcsak egy nemzet, hanem az egész világ számára jelent valamit. Tehát világ-irodalmat nem cselekvő értelemben, nem azt az irodalmat, amelyet az egész világ ír, hanem szenvedő értelemben, azt az irodalmat, amelyet az egész világ számára írnak. A világirodalom azoknak a műveknek összessége, amelyek értékük vagy hatásuk révén, legalább is virtualiter, minden művelt nemzet számára mondtak valamit és el is jutottak minden művelt nemzethez. A világirodalom története az a folyamat, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek országhatárokon és évszázadokon átemelkedve megtermékenyítik és irányítják egymást. A világirodalom története élő összefüggés.” (Szerb Antal: A világirodalom története. Előszó)
1925. december 19-én Budapesten feleségül vette a nála öt évvel fiatalabb Lakner Amália Irént, akitől 1928-ban elvált, majd 1932 nyarán másodszor is feleségül vette az asszonyt, ám 1933-ban ismét elváltak egymástól. Következő házasságát öt évvel később Bálint Klárával (Bálint Aladár, a Nyugat című folyóirat képzőművészeti kritikusa és Roth Edit lánya, Bálint Endre festőművész nővére) kötötte. A harmincas évek voltak írói és közéleti munkásságának legmozgalmasabb évei: 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, előadásokat tartott a Magyar Rádióban, s közben írt és fordított fáradhatatlanul. Nagy sikert aratott regénye, a Pendragon-legenda, amely szerencsésen ötvözi magában a kalandregényt, a krimit, a kultúrhistóriát, s mindezek paródiáját, valamint az 1937-es kultuszmű, az Utas és holdvilág, a magát kereső ember önelemző regénye.
A negyvenes évek elejétől, a nácizmus térhódításával az egyébként katolikus hitben nevelkedett Szerb Antal számára kezdtek beszűkülni a lehetőségek, állásából elbocsátották, a Magyar irodalomtörténetet indexre tették. 1943-ban, majd 1944 júniusában munkaszolgálatra hívták be. Előbb Pesten dolgoztatták, ebben az időben állította össze – Nemes Nagy Ágnes segítségével – utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt.
1944 novemberében Sopron mellé, előbb Fertőrákosra, majd Balfra vitték. Innen felesége és befolyásos ismerősei kétszer is próbálták megszöktetni, ám ő nem hagyta magára vele együtt szenvedő barátait, írótársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort. Az állandó nélkülözéstől, a kemény munkától és ütlegeléstől legyengült írót végül 1945. január 27-én nyilas keretlegények puskatussal egyszerűen agyonverték.
A balfi tömegsírokat 1946 októberében exhumálták. Szerb Antal földi maradványait felesége vitte Budapestre, sírja ma a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található. Társai -köztük Halász Gábor is, akit nem tudtak azonosítani – a rákoskeresztúri temető egyik tömegsírjában nyugszanak.
„A pénz egyszerűen nem számít ott, ahol a lényeges dolgok számítanak. Pénz mindig kell, hogy legyen, és ha az ember nem törődik vele, akkor van is mindig. Hogy mennyi és meddig és honnan, az egészen lényegtelen. Aminthogy minden lényegtelen, ami a pénzzel összefügg. Pénzért semmit sem kaphatsz, ami fontos, és amit pénzért kaphatsz, az esetleg életszükséglet, de nem fontos. Sosem az kerül pénzedbe, amiért igazán érdemes élni. Egy krajcárodba sem kerül, hogy szellemed be tudja fogadni a dolgok ezerféle nagyszerűségét, a tudományt… De a nyárspolgárok már oly régóta abból élnek, hogy ellátják egymást a lényegtelen és pénzbe kerülő dolgokkal, hogy már el is felejtették azokat a dolgokat, amik nem kerülnek pénzbe, és azt tartják lényegesnek, ami sokba kerül… A pénzt nem szabad tudomásul venni. El kell fogadni, mint a levegőt, amit az ember beszív, és nem kérdi, hogy honnan jött, ha nincs szaga.” (Szerb Antal: Utas és holdvilág)
„Tudom, hogy meghalok, de köztetek akarok meghalni” – mondta barátainak. Nem volt hajlandó sem a melegért, sem a krumplihéjért, az életéért sem, más életformát vállalni. Nem volt sok már hátra: haldokolva feküdt, munkára képtelenül, amikor nyilas suhancok halálra verték. Társai még egyszer kivitték a sáncra, s rátámasztották az ásójára – másképp már megállni sem tudott. Féltették az újabb veréstől. A láger orvosa elmondta, hogy úgy látta: már nem segíthet rajta semmi – ezért még injekciókat sem adott neki. (Poszler György: Szerb Antal)
1968-ban Balfon emlékművet avattak, amelyen Szerb Antal szavai olvashatók: „A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is.”
Fotón: Barta János (1901-1988) irodalomtörténész, Halász Gábor (1901-1945) kritikus, irodalomtörténész, író; József Attila (1905-1937) költő; Nagy Lajos (1883-1954) író, költő; Telekes Béla (1873-1960) költő, műfordító; Szerb Antal (1901-1945) író, irodalomtörténész; Weöres Sándor (1913-1989) költő, író, műfordító; Füst Milán (1888-1967) író; Karinthy Frigyes (1887-1938) író, költő (Fotó: Várkonyi Stúdió/PIM)
„Szerb Antal sajátos irodalmi ízléspreferenciáinak köszönhetően vonzódott a populáris regiszter termékeihez; ennek számos jele említhető – írja Havasréti József: Szerb Antal című életrajzában. – Egyrészt hangsúlyozta, hogy a klasszikusok remekművei is tele vannak ponyvaelemekkel, másrészt mindig is érdekelték őt az olyan „zsigerekre ható” irodalmi témák, mint gyilkosság, halál, szerelmi szenvedély, illetve a természetfeletti jelenségek: okkultizmus, látomások, szellemek, kísértetek.”
