„Szeretek kényelmesen élni, jól enni, s tudom humorral élvezni ezt a jó és rossz világot, mert az élet egészben mégis nagyon szép!” 95 éve halt meg Szinyei Merse Pál, a Majális és a Lilaruhás nő festője, a plein air magyar megteremtője.
Kilencvenöt éve, 1920. február 2-án halt meg Jernyén (ma Jarovnice, Szlovákia) Szinyei Merse Pál festő, a plein air magyar megteremtője. 1845. július 4-én Szinyeújfalun (ma Chminianska Nová Ves) született középnemesi családban, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja volt. Középiskolai tanulmányait Eperjesen és Nagyváradon végezte, az utóbbi városban kezdett festeni tanulni Mezey Lajosnál. 1864-ben beiratkozott a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, itt főként mitologikus, allegorikus műveket festett, sokat foglalkozott a Faust-témával is.
1868-ban a kiváló pedagógus és történelmi festő, Karl Piloty növendéke lett, az ő tanácsára, s a barbizoniak és Courbet hatására kezdett a szabadban festeni. Kísérletezett a napfény, az atmoszféra változásainak rögzítésével, Faun és nimfa című vászna még Böcklin hatására utal, de természet után vázlatai jelzik útja első lépéseit. 1869-re jutott el a plein air-hez (Vadgesztenyefa, Ruhaszárítás). Már korai műveiben feltűnt közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritjának gazdagsága.
„Életemnek legszebb és legboldogabb korszaka volt ez, mikor ezen igaz művésszel, a múlt század legnagyobb festőjével mindennap benső baráti viszonyban élhettem. – Ment is akkor a munka lázasan, Böcklin animált »zöldebbre, még zöldebbre – csak az élénk erős színekkel lehet a napsütést visszaadni, lila, piros, sárga, kék, barna – a fehéren a könnyű kék árnyékok játéka, a csillogó napfoltok – mindig feljebb és feljebb a skálával!”
Témái többször visszatérnek a böcklini mitológiához (Nőrabló faun, Bacchanália), de ezekkel egy időben festette a Lovasok és a Puszta gólyával című, ismét a természet ábrázolására törekvő fontos képeit. A család jernyei birtokán születtek tájba komponált lírai jelenetei (Anya gyermekével, Szerelmespár, A hinta), és portéi (A művész édesapja, A költő).
Feltehetőleg 1869 júliusának elején festi a Hinta és a Ruhaszárítás című képeket. Szinyei méltatói nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy mindkét kép a nemzetközi tárlat előtt keletkezett. Az idős művész állítása szerint a Hinta már állványon volt, mikor a kiállításon megjelenő francia képeket látta. Furcsa ez a bizonygatás. A Hinta-jelenet egy fa árnyékában, szűrt fényben bontakozik ki, a Ruhaszárítás pedig napsütéses kép, ezen a színek árnyék nélkül ragyognak. A Hinta című kép szélén látható elvágott női figura a ceruzavázlaton például teljes, és szorosan összefügg a tömör csoporttal. Bár nem szokás, de harmadikként idesorolhatjuk a kicsit később keletkezett első Majális-vázlatot is, amelyet – ha a nagy kép nem készül el – ugyanúgy ünnepelnénk itt, mint e másik kettőt.
Münchenbe visszatérve, 1873-ban festette fő művét, a Majálist, mely az európai festészet egyik első plein air remeke. Tárgya Manet és Monet motívumaira emlékeztet, Szinyei azonban tőlük függetlenül, a franciák ismerete nélkül talált rá a réten piknikező társaság témájára. Fő elemei a fény, a színek, az árnyékok, az ember együtt él a tájjal, a levegő mindent egységbe foglal. Ám Szinyei – bár egyes művein a folthatások uralkodnak – egészében nem tekinthető impresszionistának, velük ellentétben ő nem mond le az emberi tartalomról, alakjai érzelmeket fejeznek ki, felerősítve a természet okozta benyomásokat. A Majális – ahogy maga a mester mondta 1896-ban – „…nem akar mást ábrázolni, mint amit világosan kifejez: egy szép tavaszi napot, melyet a városból kirándult víg társaság élvez.”
A 19. század utolsó harmadában kiteljesedő, egyre változatosabb magyar festészet 1870 körül Szinyei Merse Pál főművei révén zárkózott fel a legkorszerűbb európai áramlatokhoz. Bár a művész csak idős korában jutott el Párizsba, az impresszionistákkal nagyjából egy időben, ám tőlük függetlenül fedezte fel a napfény forma- és színalakító szerepét kutató plein airt. A komplementer- és kontraszthatások figyelembevételével és a fénytelítettséget jelző valőrök segítségével állította harmóniába a naptól átitatott, szétszórt fénybe merített színeket.
Elődeivel és számos kortársával ellentétben Szinyeinél a képegységet nem egyetlen uralkodó tónus biztosítja, hanem a sokféle színfolt azonos fényereje, és tökéletesen kiegyensúlyozott kompozícióiban minden képelem ember és természet összeforrott együttesére utal. A Majális a magyar művészet kultuszképe lett, és lassan egy évszázada szerepel az európai impresszionizmussal foglalkozó opuszokban. A sokak által az egyik legszebb magyar képnek tartott művett akadémiai tanulmányai színhelyére, Münchenbe visszatérve festette, felvidéki kirándulásaira és a müncheni művésztársaság vidám piknikjeire emlékezve. Mint később önéletrajzában írta, „magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, akiknek nem fog tetszeni képem.” Sejtése bevált: a Majálist teljes közöny és meg nem értés fogadta; kortársai kinevették és csupán fél emberöltővel később kezdték felismerni korszakos jelentőségét. Az elmarasztaló kritikák kedvét szegték, hazatért jernyei birtokára, megházasodott, gazdálkodni kezdett, s ritkán festett.
A világkiállítást elhagyva Szinyei Münchenből is távozott. Mindenről megfeledkezve hazament, hogy megházasodjon, feleségül vegye szerelmét, Probstner Zsófiát. Akkoriban egy felvidéki esküvő nagy eseménynek számított, melyet követtek a kötelező családi látogatások, a bálok, a vadászatok, ahonnan az új házasok nem maradhattak el. Később a gazdaság ügyei foglalták el az ifjú férjet. A birtokára visszavonulva ha ritkábban is vette kezébe az ecsetet, olyankor megkapó műveket alkotott. A feleségét megörökítő Lilaruhás nő (1874) is kedvezőtlen visszhangban részesült, ezután csak kisebb mitológiai tárgyú képeket alkotott. Valószínűleg ez a kép a mindenkori magyar festészet legismertebb műve, a XX. század végén számos kiadásban jelent meg a kor divatos poszterein, hihetetlenül magas példányszámban.
1882-ben Bécsben dolgozott, a végtelen távlatokat nyitó Léghajó és a konvencionálisabb, naturalista Pacsirta ismét kedvezőtlen kritikát kapott. 1894-95-ben megfestette a magyar realista tájábrázolás egyik remekét, a Hóolvadást, amely a párizsi világkiállításon ezüstérmet kap, és a Pipacsos mezőt, majd tíz évre felhagyott a festéssel. Nem akart hazudni, nem tudta megtagadni önmagát, inkább elnémult.
1896-ban a Majális a Műcsarnok millenniumi kiállításán hatalmas sikert aratott, a fiatal festőgeneráció ujjongva fedezte fel benne elődjét. A nagybányaiak sikere nyomán ismét alkotni kezdett, főleg tájképeket festett (Őszi táj). Ezek is szépek, de a korábbi nagy művek lendületének, eredetiségének nincs nyoma. 1897-ben képviselő lett, 1905-től haláláig az Országos Mintarajziskola (később Képzőművészeti Főiskola) igazgatója volt.
Nem ő az első magyar festő, akit az értetlen közeg visszakozásra kényszerített. Így járt Markó Károly, Madarász Viktor, Rippl-Rónai és a Szinyeit elemző Bernáth Aurél is, akik aki a nagyszerű, újító kezdet után engedtek az őket követni nem tudó művészeti közvélemény nyomásának s visszatértek a hagyományosabb stílushoz. Szinyei nem tette ezt, csak visszahúzódott, s bizonyára jó pár remekművel lettünk szegényebbek elhallgatása miatt. Szinyei a nyugat-európai kortársakkal egyidejűleg fedezte föl a szabad levegő- és napfényhatás festői ábrázolásának lehetőségét, s teremtette meg gazdag színvilágú realista táj- és portréművészetét. Legjobb művei az élet szeretetét és a természet szépségét fejezik ki ma is érvényes módon.
