Nem tudott betelni a Dunakanyar látványával. Övé volt a világ legtágasabb műterme. Szőnyi István Kossuth-díjas festőművész 125 éve született.
Szőnyi István, a Duna-kanyar festője az akkor még önálló Újpesten látta meg a napvilágot 1894. január 17-én. 1913-ban lett a Képzőművészeti Főiskola növendéke, első mestere Ferenczy Károly volt. Az első világháborúban katonai szolgálatra hívták be, nyári eltávozásait a nagybányai művésztelepen töltötte. A Tanácsköztársaság idején a főiskolai reformmozgalmak egyik vezetője volt, ezért 1920-ban kizárták, ezután egyre gyakoribb vendége lett a kecskeméti művésztársaságnak.
Életének fordulópontja 1924-re tehető, ekkor vette el Bartóky Melindát, akivel apósa zebegényi parasztházába költöztek. Itt találta meg azt a helyet, amely pótolni tudta az elvesztett Nagybányát. A táj, a vidéki élet, a zavartalan természet mély benyomást tett a művészre, ekkor születtek a Zebegényi temetés, a Zebegényi est, a Behavazott falu című képei. 1929-ben a Római Magyar Akadémia első ösztöndíjasai között jutott el Olaszországba, de néhány hónap után hazatért, az itáliai tájak helyett inkább Zebegényt választotta.
Ahogy a Hung-Art képzőművészeti portál írja, az önarcképek közül 1921-ben készült „profilkép a Patkó vagy Aba-Novák által is kedvelt kortalanul „historizáló” típushoz tartozik. A művész markáns arcéle a ferdén beeső súrló fényben reliefszerűen rajzolódik ki, kiszámított tartása és a drámai kontrasztok ugyancsak az ő műveikkel rokonítják a festményt. Szőnyi ugyanebben az évben készült rézkarca hozzájuk hasonlóan érdekes fejfedővel örökítik meg a művészt. Egyik grafikai profilönarcképe olyannyira Rembrandt hatását tükrözi, hogy nemcsak stílusa, hanem a a figura öltözéke és habitusa is a mester korát imitálja”.
Színpalettája fokozatosan kivilágosodott, fehér árnyalattal megtört, fényesebb színek jelentek meg képein, elkezdett tojástemperával dolgozni, a festéket a kémia iránt is érdeklődő művész maga készítette. A harmincas évek elején festette „legsugárzóbb” képeit: Este, Vörös fejkendős akt, Szürke a Duna, Esernyők, Kerti pad. A harmincas évektől a különböző stílusokat képviselő Gresham-kör tagjaként vett részt a művészeti életben.
1937-től tanított a Képzőművészeti Főiskolán, az 1940-es évektől szabadiskolát vezetett Zebegényben. Akvarellek festésébe is kezdett, és főleg a vázlatok készítésekor alkalmazta a gouache-technikát, amellyel több réteg vízfestéket lehet egymásra festeni. Számos fiatal művész követte sajátos stílusát. Zebegényben, volt műtermében emlékmúzeumot rendeztek be.
A második világháború alatt számos zsidót és üldözöttet bujtatott, látott el hamis papírokkal, ezért 1984-ben megkapta a Világ Igaza kitüntető címet. 1945 után két évig (meghívottként) nemzetgyűlési képviselő volt. „Számára a szűkebb és tágabb univerzum nem hullt darabokra – írja Köpöczi Rózsa Szőnyiről -, akkor sem, amikor az első világháborúban a Képzőművészeti Főiskoláról a frontra vonulva egész életre szóló betegséget kapott, amikor a második világégés alatt szinte mindent elveszített, ami fontos volt számára: Péter fiát, és lebombázott műtermében képeinek nagy részét.” Utolsó éveiben gyakran betegeskedett, 1958-59-ben lánya meghívására Olaszországba utazott, ahol Fiumicino kék ege nyűgözte le. 1960. augusztus 30-án halt meg zebegényi otthonában.
Munkásságáért 1941-ben megkapta a Corvin-koszorút, 1949-ben a Kossuth-díjat, 1952-ben lett érdemes, 1956-ban kiváló művész. Mellszobra a budapesti Markó utcában áll, zebegényi műterme 1967-től emlékmúzeum, ahol nyaranta szabadiskolát rendeznek, az épületet 2013-ban újították fel, és kialakították benne a Triznya-Szőnyi emlékszobát.
