La mattanza, az élet örvénye, a halál mélysége és a jövő választása. La mattanza sorsok fordulása. La mattanza, Tara Monti regényének átdolgozott kiadása nemcsak új külsőt kapott… – Részlet
Mindhármuknak mást jelent. A fiú menekül előle, mert önnön sorsát látta meg a véres tengervízben. A lány elébe megy, mert meg akarja érteni. A férfi? Számára a barbárnak tetsző rítus a halálból fakadó élet szimbóluma. De mindhármuk élete gyökeresen megváltozik tőle.
„A borítékban volt néhány fénykép. Az egyiken az öreg Ris mutatta a blendének nyár végén megszületett tizedik unokáját, a másikon lelkesen integettek neki cserzett arcú férfiak. Kétségkívül az ő kedvéért készült a csoportkép. Valaki hiányzott róla. Kimondatlan, le nem írt kérdésére Mario rossz helyesírással körmölt levele válaszolt kéretlenül is: Sano már nincs a Szigeten…”
Semmi nem üt nagyobbat, mint a rád zuhanó csönd. Kapsz egy esélyt, hogy megérts valamit…
Tara Monti: La Mattanza
(Részlet a könyvből)
Nehéz tél lesz – gondolta a lány. Nem igazán szerette a telet, hacsak tehette, megszökött előle. Szíve szerint menten összecsomagolt volna, csak úgy, ahogy szokta, egyetlen sporttáskába, és csakis a leglényegesebb holmikat. Ehelyett azonban órák óta vagy a számítógép villódzó monitorát bűvölte, vagy a hegyvonulat tengerig lenyúló, erdővel borított oldalát bámulta az ablakon át. Tiszta időben még a hullámok fodrozódását is ki tudta venni. Nicholas a reménytelenül korán kelők tapintatlanságával hajnalban telefonált rá – a lány szerint legalábbis még hajnal volt -, azt mondta, estefelé érkezik, méghozzá jó hírrel. Többet nem mondott, titkolódzott, somolygott, ő persze tudta, minek örül annyira, de nem akarta elrontani Nicholas meglepetését.
Leveled érkezett – tudatta vele a számítógép. Pittyegett, sőt csilingelt is a közléshez, épp csak nem ugrált örömében. Néha az volt az érzése, a gép egész nap az ilyen pillanatokra vár, s mint egy szerelmes leányzó, lesi a postát.
Az e-mailt a kiadója küldte Chicagóból: Felkerültünk a bestsellerlistára! Engedelmeddel megszervezném az életed. Mit csinálsz mostanában? Törhetnéd a fejed valami új témán. Megcsinálhatnád a felhővadászokat. Válaszolj azonnal! Brandon.
Lustán kinyújtózott. Felhővadászok? Épp elég felhőt lát, ha kipillant az ablakon: ráülnek a fákra, a hegygerincre, a tengerre. Mi a fenének eredne a nyomukba, ha házhoz jönnek? Tény, hogy fecsegett valami ilyesmiről legutóbb. Valahol olvasott róluk – afféle bolond tudósok, akik aszályos területre varázsolnak felhőket, hogy aztán megcsapolják őket. Arra már nem is emlékezett, sikerült-e valamelyiküknek levadászni akár egyetlenegy felleget is. Leginkább azért hozta szóba őket, hogy mondjon valamit, mert Brandon minduntalan arról faggatta, mire készül.
Mindkettőjüket váratlanul érte a siker. Több kiadó is visszadobta a könyvét, mondván, nincs igény effajta tényregényre. Brandon sem fűzött nagy reményeket hozzá: a szerzőjét nem jegyezték a piacon, a témáját lerágott csontnak tartotta. Udvariasan lerázta a lányt. Aztán nyár közepén egyszer csak beállított. San Franciscóba tartott, de amolyan kerouaci indíttatásból Oregon felé került, s ha már ott volt, gondolta, benéz az írójelölt nőhöz. Az efféle szeszély szülte elhatározásokat a lány nagyon is megértette. Neki csupa ilyenből állt az élete.
Sosem felejti el, ahogy az a keleti parti ficsúr megállt a kapuban. Selyemöltönyt viselt, tisztára úgy festett, mint Robert Redford a Nagy Gatsbyben, s majdnem olyan jóképű is volt. Ő épp a fafeldolgozóból jött haza, nyakig fűrészporosan, egy szalmakalapos Völgy-lakó meg két tehenet és egy birkát sétáltatott a poros úton. Pórázon. Brandon nem tudhatta, hogy az illető egy épp a gyógyulás útjára lépett narkós, de furcsállotta, hogy minden harmadik lépés után köp egy nagyot, és megforgatja a feje fölött a póráznak használt bőrszíjakat. Azt hitte, valami helyi népszokást lát.
Volt a ficsúrban annyi bátorság, hogy bejöjjön. A ház és a környék elbűvölte. Délután a lány elvitte a férfit a Völgybe, este pedig, vacsora után a selyemöltönyös Brandon megemlítette, ha már itt van, elolvasná a könyvet. Ő vállat vont és odaadta. Reggel egy bedagadt szemű, kialvatlan pasast talált a nappalijában, ugyanabban a fotelban kucorgott, amelyikben este elterült.
– Kiadjuk – mondta egyszerűen. – De akkor én leszek ezentúl az ügynöke.
Ebben maradtak. Szeptember végén ő „ugrott be” a férfihoz Chicagóba, mondván, épp arrafelé akadt dolga. Akkor Brandon vitte el vacsorázni. Jóízűen csevegtek mindenféléről, aztán a ficsúr minden bevezető nélkül átadott neki egy díszes csomagot. A lány letépte a csomagolópapírt, és a nyomdából frissiben kikerült könyvek semmi máshoz nem hasonlító illatától elakadt a lélegzete. Szorongással vegyes lelkesedéssel olvasta el legalább százszor: LA MATTANZA – Nicholas története. Írta: Sasha Anderson.Ű
Meg kéne szökni. Lassan bekeríti a saját története. A könyv kapcsán a The World magazin szerkesztője is bejelentkezett hozzá. Őt nem Nicholas története érdekelte, hanem az, hogy miként fest manapság a mattanza, a fiú sorsát szimbolikusan megfestő ősi rituálé. Előzőleg nyilván utánanézett Sasha újságírói múltjának, mert azt kérdezte, van-e annyi anyaga, hogy összehozzon belőle egy képes riportot, amennyiben tényleg szemtanúja volt a mattanzának? Sasha természetesen előkotorta fényképeit, feljegyzéseit, és nekiült megírni az anyagot.
La mattanza… Amikor a következő számban megjelent, rövid levél kíséretében postára adta a The World fél tucat példányát a világ másik végére, a Szigetre. Elképzelte, milyen büszkén mutogatják majd egymásnak az ottaniak. Postafordultával megérkezett a válasz. A borítékban volt néhány fénykép. Az egyiken az öreg rais mutatta a blendének nyár végén megszületett tizedik unokáját, a másikon lelkesen integettek neki cserzett arcú férfiak. Kétségkívül az ő kedvéért készült a csoportkép.
Valaki hiányzott róla.
Kimondatlan, le nem írt kérdésére Mario rossz helyesírással körmölt levele válaszolt kéretlenül is: Sano már nincs a Szigeten… Nicholas valamivel este tíz után érkezett. Érdeklődve nézett szét a házban.
– Felmondott a bejárónőd?
Sasha épp a számlákat próbálta megfejteni, de nem sok sikerrel. Boldogan odahagyta az egész paksamétát és melegen átölelte a fiút. Felszedett hál’ istennek egy pár kilót, gondolta, miközben magához szorította.
– Azonnal hallani akarom a jó hírt.
– Máris mondom – Nicholas leült az asztalhoz, két kezét tenyérrel lefelé az asztalra tette, mint mindig, ha fontos mondandója volt. – Bejegyzett ügyvéd vagyok. Tagja a Nagytiszteletű Kamarának. Állásom van mától egy portlandi irodában. Nem nagy cég, nem nagy pénz, de kezdetnek nem rossz, és nincs túl messze innen. Ráadásul ma van a harmincadik születésnapom.
– Tudom – mondta Sasha, és kis híján elbőgte magát. – Büszke lehetsz magadra. Én nagyon büszke vagyok rád.
– Akkor ma mindkettőnknek jó napja van. – Nicholas megrázta vöröses, göndör loboncát, s mielőtt mindketten elérzékenyültek volna, elfordította tekintetét.
– Brandon küldött egy e-mailt. Bestsellerlistára került a könyv. Valamikor Chicagóba kell repülnöm. – Sasha a terítővel babrált.
Nicholas kávét töltött magának, lassan kortyolgatta, ráérősen körbejárta a szobát, de közben a szeme sarkából egyre a lányt figyelte.
– Valami baj van, ugye?
– Semmi nem stimmel. A számlák követhetetlenek. Tudom, az én hibám, de képtelen vagyok megbirkózni az adminisztrációval. Annyit értek belőle, hogy rosszul állunk anyagilag. Lelkifurdalásom is van emiatt, hiszen alig vagyok itt. A nagyobb probléma, hogy tegnap találkoztam Markkal. Viszonylag kulturáltan eltársalogtunk, amíg újra el nem kezdte pedzegetni, hogy eladná a Völgyet.
– Ami Markot illeti, néhány dolgot már évekkel ezelőtt rendeznetek kellett volna egymással.
– Nem rendeztük, mert szerencsére nagyon ritkán futottunk ös? sze. – Sasha idegesen legyintett. – Hagyjuk ezt most! Remélem, csak múló szeszély a részéről, vagy csak azért mondta, hogy felbosszantson. Mindenesetre szükségem lenne valakire, aki kézben tartaná az alapítvány jogi és anyagi ügyeit.
– Az az érzésem, hogy megint el akarsz tűnni egy időre. Megijedtél a sikertől? Pedig valami nagyon szépet és jót alkottál. – Nicholas megállt a háta mögött, és a vállára tette a kezét.
Sasha megsimogatta a fiú sovány karját.
– Nem én voltam az. Ez nem az én történetem, hanem Nicholasé. A tied.
– Nincs igazad, Sasha. Ez mindannyiunk története. Mindenkinek megvan a maga démona. Mindenki megjárja a mattanzát. Mindenki körül bezárul egyszer a csapda. Én csak azért tudtam elmondani neked, mert már kifelé jöttem a csapdából, mert akkor már volt valami remény arra, hogy talán egyszer visszatalálok oda, amiről már nem voltak emlékeim sem. Te pedig azért eredtél a nyomába, mert volt bátorságod végiggondolni mindazt, ami elől inkább elmenekülni szoktak. De úgy látom, ez az egész la mattanza dolog most benned kezd démonokat szülni. Ne feledd, bizonyos értelemben ez csak egy jelkép. Azoknak ott délen, a Szigeten, maga az élet velejárója, ősi harc. És erre épp te döbbentettél rá. Hogy az életben maradás maga a rituálé. Hogy nézhetem fordítva is a dolgot: nem én vagyok csapdában, nem engem mészárolnak le szigonyos démonok, hanem én vagyok az, aki megragadja a szigonyt, és öl vele. És életben marad. Szerintem erről is szól Nicholas története. Egyébként mielőtt idejöttem volna, elmentem a kikötőbe. Ahhoz a mólóhoz, ahol állítólag összeszedtek. Olyan volt… Nem is tudom… Egy pillanatra mintha kiléptem volna a testemből. Félelmetes és felszabadító.
Sasha nem felelt. Nicholast nézte, ám nem ezt a Nicholast látta, hanem azt a másikat.
***
Az öreg Mommo, aki a kikötőből a panzióba fuvarozta, most mint egy csatába induló hadvezér feszít. Ő a rais, az evezős gálya parancsnoka. Mindenütt az algák erős szaga érződik. A rais sárga anorákja vérpettyes, mindegyik mintha egy-egy medalion lenne, a megelőző évek halászidényeinek győzelmi jelei.
A rais mindegyre a szelet figyeli, vizslatja a hullámok tajtékát, faggatja a tengert. A feszültség szinte tapintható. Mindenkinek megvan a maga feladata. Ki élelmet hord a hajóra, ki az evezőket ellenőrzi, ki a kötelek bevonásáért felelős. Kiabálnak, spannolják egymást és magukat. Testben és lélekben a nagy kalandra készülnek.
Fénylenek a szigonyok, kifényesítették őket a harcra, Szicília nyugati partjain nyolcszáz éve ugyanígy csillannak meg. Nyolcszáz éve ugyanazon rítus szerint ejtik csapdába a tonhalakat, hogy aztán „megvívjanak” a hatalmas testű állatokkal.
– A mattanza csak a finálé – hallja valahonnan távolról Leonard hangját. – Kemény munkával töltött napok, hetek előzik meg. Olyan finálé, amelyben nem hibázhatsz. A legkisebb figyelmetlenség is az életedbe kerülhet.
De a norvég hangja elúszik mellőle. Sanót látja a vontató fedélzetén, a halász a vontatóhoz erősített bárkák köteleit ellenőrzi. Haja lazán összefogva a tarkóján, de még így is a szemébe hull néhány tincs.
Sasha végiglépdel a végtelenül hosszúnak tetsző mólón, Leonarddal együtt átugrik a vontatóhajóra. Sano felnéz, összeakad a tekintetük, a férfi nem örül, hogy ott látja. De nem szól semmit, biccent és int, hogy keressenek maguknak helyet.
Vibrál a levegő. A rais felemeli a kezét. Az utasítás kurtán csattan: „Horgonyt felszedni!” Minden másodpercnek tétje van. Az evezők a villába csúsznak. Mélyről, mintha egyenesen a tenger fenekéről törne föl a moraj, amelynek szaggatott hangjai lassan dallammá rendeződnek Sasha fülében.
Ősi dal, a scialoma ritmusára indulnak el a tonvadászok Mommo rais vezényletével. Sano arcán megrándul egy ideg. A férfi csupa seb tenyerére mered, aztán a rais kántálására irányba állítja a vontatót, kijelölve ezzel a többiek útvonalát is. Sasha tudja, hova mennek. Sano egészen a napokkal korábban kihelyezett hálókig vontatja a tizenöt méter hosszú bárkákat.
Azt is tudja, mert Nicholas elmesélte, hogy ilyenkor a hálókból alkotott „nagy kamra”, majd a „nyugati kamra” után hálók labirintusa vezet el a halálkamrához, ahová – ha a rais jól számította ki az időt – már beúszott néhány több száz kilós állat.
Nicholas hangját hallja, miközben agya hideg és rendületlenül dolgozik a kamerája. Amikor már látszik a tonnara, a tonhalháló, a vontató lassítani kezd. Sano a szeme sarkából a két idegenre les. Leonard csupa izgalom, kitör belőle a viking. Sasha arca megfejthetetlen, takarja a fényképezőgép, mintha mögé bújna. A homokhajú halász leoldja a vontatóról a bárkákat.
Minden csendes. Senki nem akar már beszélgetni. Sano horgonyt vet és a korlátnak dőlve figyeli, ahogy eltávolodnak tőle. A halászok megragadják az evezőket, a bárkák négyszög alakzatba rendeződnek. Ez az alakzat a camera della morte. A halálkamra.
És megérkezik az első raj. A háló csapong, mintha egy száradó lepedőt húzna-vonna a szél, a vízfelszín hullámzik, ahogy a tonok felkavarják a tenger bőrét.
A tonvadászok ellenőrzik, jól feszülnek-e a hálók. Már jól látható egytucatnyi óriás hal, de még korán van. Csak a rais mondhatja meg, mikor jő el az alkalmas pillanat, mikor kezdhetik.
Az idő szinte tapintható, akár a besűrűsödő levegő. Sasha homlokán veríték gyöngyözik. Sano megbűvölten mered a habzó vízre. A norvég mozdulatlanná dermed.
A rais hirtelen elordítja magát: – Tirati, tirati figghi mei! É mattanza!
És megfeszülnek az izmok, meglendül minden kar. Kitörnek a mélyre fojtott hangok a torkokból. Hangos kiáltozással buzdítják egymást, ordítanak az erőlködéstől, ahogy egyre magasabbra húzzák az óriási hálót.
A halálkamrában a hálók fölött forrni kezd a tenger. A tonhalak egyre inkább a felszín felé kényszerülnek, nem találnak kiutat, összezsúfolódnak, vergődnek az egyre kevesebb vízben. A halászok rögzítik a megemelt, s immáron feszülő háló köteleit.
A tonvadászok szigonyt ragadnak, s kezdetét veszi a mészárlás. Harc ez, életre-halálra. A vergődő állatok hatalmas farkuk egyetlen csapásával bármelyiküket leteríthetik.
Fröccsen a vér. Az első vércseppeket üdvrivalgás kíséri, győzelmes kiáltás ez, megvan a préda!
Sasha fejében összemosódik a tomboló férfiak hangja Nicholas lázálmainak őrjöngő, félelemtől reszkető hangjával. Az emlékezet, a képzelet és a valóság folyik egybe a szeme előtt. Konokul számolni kezd. Öt… hat… tizenöt… harmincegy.
Amikor a tonvadászok a hatvanadik óriást is legyőzik, felhagy a számolással. A Nikon kicsúszik a kezéből, nagyot koppan a fedélzeten. „Uramisten”, suttogja Leonard, és elfordítja tekintetét a vértől vörös, örvénylő vízről. De Sasha nem képes szabadulni. Előbb egy kéz szorítását érzi a vállán, aztán ez a kéz megrázza, húzná el a korláttól, de hiába, szorosan markolja a rudat.
– Sasha!
Milyen csönd van, gondolja a lány, milyen durván hasít bele ebbe a csöndbe a tulajdon neve. A halászok rikoltozása sem hallatszik már, a rais is elhallgatott, ki tudja, mikor döfték le szigonnyal az utolsó tonhalat is. Leginkább a fáradtság apasztja el a szavakat.
Sanónak végre sikerül lefejtenie a korlátról a lány kezeit. Maga felé fordítja, kényszeríti, hogy ránézzen. És Sasha hosszú percekig nem lát mást, csak a halász borostyánszínű, valószerűtlenül tág pupillájú szemét s a benne tükröződő félelmet.
Sano újra és újra megrázza, mintha rossz álomból keltegetné. Heges tenyerével végigsimít a lány arcán, lopva letörli kibuggyanni készülő könnyeit, és rekedt hangon csak annyit mond: Vége.
Az ágyán feküdt, halálosan kimerülve, de alvásra képtelenül. A szigeten ünnepeltek, hiszen jól ment minden. Megszerezték egy év kenyerét, bevégezték a szezon legfőbb feladatát. Az épphogy kifogott halakat azonnal feldolgozzák a zsákmánnyal módfelett elégedett japánoknak.
Arra gondolt, látta, amit akart, amiért idejött. Akár össze is csomagolhatna. Részese volt egy nagy vadászatnak, amely kemény és kegyetlen mindazok szemében, akik nem halászok. Nekik ez kenyér. Nekik ez élet.
Ezért gyújtottak a kikötőben örömtüzeket, ezért harsant fel alkonyatkor a zene. Tudta, hogy le kell mennie közéjük. Tartozik ennyivel, hiszen a bizalmukba fogadták, engedték, hogy részese legyen ősi rítusuknak. Ma estére el kell felednie Nicholast és a könyvet.
És meg kell keresnie Sanót.
***
– És itt véget is ér a mese – fejezte be a történetet Sasha, amelyet meglehetősen zanzásított változatban adott elő Nicholasnak. – Mert soha többet nem hallottam a pasasról. Amikor eljöttem, azt hittem, tényleg rácsuktam az ajtót latin szeretőmre – mondta fanyar mosollyal -, de azzal nem számoltam, hogy az ajtó mögött egy darab ott marad belőlem.
– Jókora darab – jegyezte meg Nicholas. – Esetleg írhatnál neki.
– Már nincs a szigeten. Nem tudom, hol van. Ő viszont tudja, hol talál…
– A földgolyó túloldalán.
– Igen, tudom, nagyon messze… Legjobban az bánt, hogy tulajdonképpen megszöktem előle, magam elől. De hogy a fenébe, milyen nyelven magyaráztam volna el neki, hogy miért kell eljönnöm?
– Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a szavaknak, Sasha. Pedig a szavakon túl létezik egy másik, egy teljesebb világ, csak kevesen jutnak el oda.
– És én megtaláltam ezt a világot?
– Úgy fest a helyzet, hogy igen.
– És elvesztettem?
– Ebben a menetben el.
– Néha nagyon utálom az őszinteségedet – grimaszolt a lány. Rövid hallgatás után folytatta: – Gyakran megesik, hogy nézem a tengert, és nem tudom, melyik felén vagyok a földnek. Hiszen olyan mindegy, hogy tengeren innen vagy tengeren túl, mert itt is, ott is csak azt várnám, hogy egyszer csak felbukkan a tenger felől, mint a rendes mozifilmekben szoktak a rendes pasasok, közvetlenül a naplemente és a vége felirat előtt. De ez a pasas mindegyre csak késik, nekem meg mehetnékem támadt. Hol keressem? Az nem lehet, hogy ne lássam többé, de nem tudok világgá menni, hogy megkeressem, mert tengernyi problémám van, ahogy elnézem, hamarost perben és haragban leszek Markkal, nem hagyhatom itt a Völgyet, könyvet ígértem Brandonnak, és a rádióállomásnál úgy találják, túl sokat nyaraltam az idén.
– Találunk megoldást – ígérte Nicholas. – Eddig még mindig sikerült. Amint lehet, beszélek Winterrel és Mark Hardyval is. Hidd el, minden rendben lesz.
– Jó, elhiszem – hagyta rá Sasha, mert pillanatnyilag valóban az volt a legkényelmesebb megoldás, ha elhiszi.
