A Kakuk Marci csavargóálarcát magára öltő író szabad, kalandos életet élt, saját élményeit számos legendaszerű, kópés hangvitelű történetben örökítette meg. Tersánszky Józsi Jenő 125 éve született.
„Sohasem volt magyar író, aki ezt a legmélyebb réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sárlakók világát oly közelről és oly édes otthonisággal ismerte volna, mint Tersánszky.” (Móricz Zsigmond)
Tersánszky Józsi Jenő Kossuth-díjas író, a magyar irodalom egyik legbohémabb tehetsége, a XX. századi magyar próza jelentős képviselője, 125 éve, 1888. szeptember 12-én született Nagybányán polgári családban. 1906-ban szülővárosában érettségizett. Kamaszkorától a művészélet vonzotta, ifjúkora nagy részét a híres művésztelep közelében töltötte. Ő maga is kiválóan rajzolt, de a képzőművészetet és a művészembereket ki nem állható apja jogi pályára szánta. Meg is kezdte tanulmányait, de miután a hazulról kapott pénzt igen hamar elkocsmázta, segédmunkás lett, és írni kezdett… 1910-ben a Nyugatban jelent meg első novellája, egy év múlva a Nyugat Könyvtár már novelláskötetét is kiadta.
Viszontlátásra, drága
Viszontlátásra drága, Legenda a nyúlpaprikásról, Kakuk Marci, Majomszőrpárna, regények, melyek mesélnek, kacagtatnak, szembesítenek. Tersánszky az I. világháborúban önkéntesként harcolt, nem sokkal a háború vége előtt hadifogságba esett, 1919 augusztusában tért haza. A harcok közepette született Viszontlátásra, drága című regénye, melyben mindenféle hazafias lelkesedés nélkül láttatta a vérengzés iszonyatos következményeit. A történet egy kedves, finom galíciai lengyel lányról szól, ahogy a háború alatt az egymást váltogató orosz, magyar, osztrák, német tisztek beszállásolják magukat a házába és asszony-éhségükkel, háborúban megszokott kíméletlen durvaságukkal prostituálják az eredetileg szűz lányt. Különös ellentétet alkotott meg Tersánszky ebben a regényében: a szerző egyszerre elborzasztja az olvasót az elzüllesztett ország sivár képével és élvezetben részesíti a világos stílus csaknem derűs fogalmazása.
Írásait a kritika lelkesen fogadta, de munkája nemigen volt, gyakran nélkülöznie kellett. Ismert történetté vált, hogy végső elkeseredésében az Erzsébet hídról a Dunába vetette magát, de felülkerekedett életösztöne, és kiúszott a partra. Az esetről megjelent cikkekre figyelt fel az akkor 21 éves Molnár Sári, és levelet írt az írónak, aki örömmel válaszolt. A levelezésből randevúk, majd, Tersánszky olyannyira helyrejött, hogy lánykérésre adta a fejét. Szeptember 8-án mondták ki az igent, mire Sárit ugyan kitagadták, de ők csaknem negyven évet éltek le együtt.
„A fordítottját csináltam annak, amit gyermekkoromban. Akkor egész nap lebzseltem, és este sunyi, jámbor pofával somfordáltam szüleim elé. Itt meg a művészek között adtam a ledér, javíthatatlan szoknyavadászt és borisszát: de otthon, a négy fal között kétségbeesett komolysággal ültem a papír elé, és összeszorított fogakkal küzdöttem a kifejezéssel. … Olyat akartam írni, amilyet senki még. Nem volt mintám, nem volt esztétikám, mindent magamból merítettem, a legnagyobb küszködéssel és a legszentebb írói áhítattal.” (Tersánszky Józsi Jenő)
A továbbra is bohém életet élő Tersánszky 1922-ben a Nyugat főmunkatársa lett, Szidike című színművét több színházban is bemutatták. Saját hangjára Kakuk Marci ifjúsága című művével talált rá, a szimbolikus irodalmi figurává nőtt hős ízes-kellemes történetei 1942-ben jelentek meg két kötetben Kakuk Marci címmel. A tipikus figurákban, messziről felismerhető, fennköltségtől mentes alakokban nem gazdag irodalom legszerencsésebben megtalált típusa. A leleményes, furcsa történeteket jó adag humorral oldotta fel, miközben a léha munkakerülő kalandjai a korabeli Magyarországról is hiteles képet festettek, s bár Tersánszky nem önéletrajzot írt, később mégis számtalanszor viselkedett Kakuk Marci módjára.
A zenehumorista
1927 karácsonyát rendhagyó módon a börtönben töltötte, két hónapot szabtak ki rá szemérem elleni vétség, A céda és a szűz című regénye miatt. 1930-ban regös együttest alapított, majd létrehozta saját színházát, a Képeskönyv Kabaré repertoárján pikáns kuplék, paródiák, groteszk jelenetek szerepeltek. Ebben az időben zenehumoristának vallotta magát, abszolút hallása volt, két szólamban zenélt és fütyült, kétágú furulyán és különleges gitárokon játszott. Az írást előadóként sem hanyagolta el: 1936-ban jelent meg Legenda a nyúlpaprikásról című elbeszélése. 1940-től a Híd című hetilap munkatársa volt.
A II. világháború végén rajzkészségét és összeköttetéseit hamis papírok készítésében, beszerzésében hasznosította, a lakásában bújtatott barátait segítette a maga készítette dokumentumokkal. A háború után, 1948-ban írói munkássága elismeréseként tisztes évjáradékot, a következő évben Kossuth-díjat kapott. A született ellenzéki író a személyi kultusz évei alatt, mivel szeretett vitázni, gúnyolódni, és nem hallgatta el a hibákat, az ifjúsági irodalomba szorult, báb- és mesejátékokat írt, de ebben is kiválót alkotott: Misi mókus kalandjai, Egy biciklifék története. 1956-tól megindult életműsorozatának kiadása.
Tersánszky Józsi Jenő a magyar elbeszélő irodalom jeles megújítója, a mindennapiságában is határozott művészi céltudattal megformált próza mestere. Főként a társadalom mélységeiben élő emberek világában érezte magát otthon. Szerette az egyszerűséget, kerülte a művészi lét túlzó kilengéseit, az álművészetet.
1960-ban elvesztette sokáig betegeskedő, élete végéig példás odaadással ápolt feleségét. 1965 nyarán nősült újra, második feleségének, Szántó Margitnak ajánlotta az 1968-ban megjelent Életem regényei című önéletrajzi írásait. Utolsó éveire az egész életében sportoló férfi ereje elfogyott, a betegségtől az író szelleme is eltompult. A bohém életművész 1969. június 12-én halt meg Budapesten.
Az 1923-ban született Szidikét (később Cigányok címen) 2012-ben a Katona József Színház mutatta be kettős produkcióban. A ma is időszerű történet folytatását, a cigányok és magyarok mai együttélését Grecsó Krisztián írta meg.
