Ő a reggae ikonja: a szimbólum és kifakulhatatlan pólóminta, a leghíresebb raszta, Bob Marley. Életéről és a popkultúrában hagyott nyomairól szól a 2002-ben elhunyt Timothy White könnyűzenei újságíró, fotós eredeti nyelven először 1983-ban megjelent könyve, a Catch A Fire. – Részlet
A műfajában igazi klasszikusnak számító kötet legnagyobb erénye, hogy bár átfűti a rajongói hév, nem általánosít görcsösen: nagy nyomatékkal arra koncentrál, hogy mit jelentett Bob Marley egy olyan zűrös vidéken, mint Jamaica. Így aztán azok is közel kerülhetnek hozzá, akiktől viszonylag messze dobog a rasztaszív. Catch A Fire – ez az alcíme a könyvnek, amiben White sokszor élesen fogalmazott, de őszintén és jól tette ezt. És többek között arról is ír még, hogy Bob Marley feleségének hogyan szállt a fejébe férjének nagyértékű öröksége.
A félvér Robert Nesta Marley kamaszkora elején kerül Kingstonba. Csak messziről nézheti a felső és középosztálybelieket; neki nem jut más, csak Trench Town, a gettó, ahol az udvarokon közösen főznek az asszonyok, együtt vedelik a rumot a férfiak; ahol a sikátorokban többször villan penge, mint pénzérme.
A függetlenségéért küzdő Jamaica akkoriban nem jó hely a feketék számára. A gettókban élő fiatalok nem sok mindenben találhatnak vigaszt: futballoznak, bandákba verődve verekszenek, zenélnek és táncolnak, ganját szívnak.
Bob úgy érzi, csak a zene segítségével juthat ki a nyomorból. Összeáll két sráccal, Peterrel (Tosh) és Bunnyval (Livingston), megalakítják a Wailerst, és az aktuális slágereket éneklik. Egy kínai-jamaicai producer kiadja első kislemezüket.
Jamaica függetlenné és ezzel együtt a hatalomra éhes pártok küzdőterévé válik. Bobot a kislemezek olyan sikeressé tették, hogy a pártok vezetői keresik a kegyeit, ő azonban inkább a saját útját járja. Sok olyan csapat van, amely az akkoriban divatos rockabillyt és ska-t játssza, és az amerikai számokéra emlékeztető szövegeket énekel rá. Bob ebben is újít: új tartalommal tölti meg a reggae-nek elnevezett muzsikát.
Zenéje a középosztálybeli fehérek köreiben is egyre népszerűbbé válik. Miért is ne? Hiszen kellemes, napfényes muzsika ez, olyan laza és vidám… Igen. Egészen addig, míg oda nem figyelünk a szövegekre: rabszolgaság, nyomor és szenvedés. Nem tinglitangli, „szeretlek, szeretsz” marcipán, hanem: „…míg az ember bőrszínének nagyobb jelentősége van, mint a szeme színének, addig háború lesz.”
Mártír lett. Példakép. Valódi ikon – Afrikában a szó legszorosabb értelmében véve az. Fekete – és fehér – fiatalok nemzedékei tisztelik.
Timothy While: Bob Marley – Catch a Fire
(Részlet a könyből)
IV. fejezet
Bad Card
Rossz leosztás
Az asztalon Nesta kedvenc étele volt – nem ok nélkül: Ciddy sorsdöntő bejelentésének előszavául szánták.
Nesta leült az anyja elé a csőváz lábú, billegős konyhai székre, amin itt-ott még rajta volt az eredeti vörös-sárga műbőr borítás néhány foltja. A lábát lóbálva mohón falni kezdte a sajtos, főtt callaloo-s (spenóthoz hasonló főzeléknövény) makarónit. Időnként kis szünetet tartott az evésben, de csak azért, hogy kortyoljon egyet a barna Albion cukorral kevert meleg vízzel teli pohárból. (Az Albion cukor a St. Thomas egyházközség területén lévő ültetvényről származott, ahol először az 1870-es években állítottak elő modern, feldolgozott cukrot.) Az ital faluhelyen különleges ínyencségnek számított, „coolie-foot sugar sippa” (megtaposott cukorpia) volt a neve, mert eredetileg abból a cukorból készült, amit az isten háta mögötti üzemekben dolgozó, a cukor zsákolását végző munkások véletlenül a földre szórtak, munka közben jól megtapostak, majd a műszak végén felsöpörtek, hogy az eredeti ár töredékéért eladják a szegényeknek. A desszert egy jó nagy tál, ízesített, aranybarnára sütött kukoricapuding volt.
– Ne egyél olyan gyorsan! – figyelmeztette Ciddy a fiát idegesen. – A mohó kiskutyák mind megfúlnak!
1950 júliusában jártak. Az ötesztendős Nesta éppen akkor fejezte be a stepneyi általános iskola első osztályát. Élvezte az elmúlt tizenegy hónapot, ami Ciddy számára rengeteg aggodalmat hozott. Boldogságát az a levél felhőzte be, amelyet 1949 szeptemberében kapott Marley kapitánytól. Hosszú idő óta ez volt az első, amit a férje írt neki. A levélben Marley közölte, hogy véleménye szerint a fiú számára az lenne a legjobb, ha magához venné az ő egyik unokaöccse, nemrég elhunyt bátyjának,
Robertnek az egyik fia, aki – Norval szerint – nagyon jómódú kingstoni üzletember, és a Marley & Plant Ltd. ügyvezető igazgatója. A cég építkezésekkel és különböző javítási munkákkal foglalkozott a Riverton Road 48-as szám alatt, a Spanish Town Road és a Duhaney folyó között, a város délnyugati részén volt az irodája. A levél miatt Omeriah, Yaya, Enid és Ciddy egy hétvégén keresztül töprengett; végül arra az elhatározásra jutottak, hogy szó sem lehet a dologról, főként azért nem, mert Norval mintha azt sugallta volna, hogy az anyja többé nem láthatja Nestát.
Az ügyet lezártnak tekintették, de aztán újabb levél érkezett Norvaltól, és azt írta, hogy ha a kis Robertet nem bízzák a városban élő tehetős nagybátyja gondjaira, legalább azt engedjék meg neki, hogy ott éljen, és élvezhesse a kingstoni iskolarendszer által biztosított körülményeket és lehetőségeket. Omeriah ezt elég okos gondolatnak találta, ő mindig is azt vallotta, hogy a gyerek semmilyen, így tanulmányi szempontból sem láthatja kárát annak, hogy a szülei elidegenedtek egymástól. Terveket készítettek arra, hogyan küldjék Nestát a városba, ahol egy bizonyos ideig próbaképpen a kapitány gondjaira bíznák, azzal a szigorú kitétellel, hogy Ciddynek joga van bármikor és akárhányszor meglátogatnia a gyermekét.
Közeledett az indulás pillanata, de még Nestának is el kellett mondani, mi vár rá. Az anyja sejtette, hogy valamennyit már amúgy is tud a dologról.
Ciddy előző tavasszal, egy nap, délidőtájt az alvai boltjában volt, amikor Mrs. Hanson, az egyik törzsvevője kissé zaklatottan tért be hozzá.
– Ciddy néni! – kiáltotta. – Sosem találnád ki, mi történt! Sosem!
Mrs. Hanson összeszedte magát, már amennyire tudta, és elmesélte, hogy előző reggel látta Nestát a Smith felé vezető úton; elmondta, a kisfiú felajánlotta neki, hogy olvas a tenyeréből. Mrs. Hanson nagyon meglepődött, amikor a gyerek elsorolta életének számos, mások által nem ismert részletét, utána pedig megjövendölt néhány eseményt – ezek közül egy-kettő már be is következett.
Ciddy hangosan felnevetett, de Mrs. Hanson kitartott a véleménye mellett.
– Így történt! Így bizony!
Ciddy nem is foglalkozott tovább Mrs. Hansonnal, de azon a tavaszon, valamivel később rákényszerült, hogy mégis hitelt adjon a fia jövőbelátó képességével kapcsolatos híreknek. A helyi rendőr, akiről köztudott volt, hogy mindig is kétkedve tekintett a természetfölöttivel kapcsolatos dolgokra, egy nap berontott a boltba, és arról áradozott, hogy Nesta milyen pontosan képes megjósolni a jövőt.
– Minden, amit az a fiú mondott, minden csodálatos volt! – jelentette ki.
– T alán azért lát pár dolgot, mert ártatlan – felelte Ciddy. – Vagy csak beszél, mi meg, felnőtt fejjel azt hisszük, hogy értjük.
– H át, lehet, de nem biztos – mondta a rendőr. – Mert ez a fiú látja, ami közel van, de azt is, ami távol van, a jövőben. Ez biztos valami lelki ajándék, más nem is nagyon lehet.
Mire Marley kapitány második levele megérkezett, Ciddy kezdte hinni, hogy tényleg nem alkalmas arra, hogy egy ilyen „különleges” gyermeket neveljen, mint Nesta, hogy mindenre megtanítsa, amit a fiúnak tudnia kell, vagy hogy megvédje őt mindattól, amit nem ismer.
Amikor elgondolkoztak ezen a kérdésen, Omeriah egy másik, sokkal direktebb módon közelítette meg:
– Az Úr megérintette ezt a gyereket. Olyan fiú ez, akinek ereje van. Ereje, ami vagy megnő, vagy megfakul. De azt, hogy mi lesz vele, neki magának kell kiderítenie, méghozzá odakint, a világban.
Ciddy tapasztalatból tudta, hogy Jamaica olyan hely, ahol az emberek vagy hamar felnőnek, vagy sosem, Kingston pedig olyan hely, ahol bárkivel, bármikor, bármi megtörténhet. Thomas bátya mindig azt mondogatta, hogy az a város képes arra, hogy elnyelje az embert, mint valami bálna, azután kiköpje magából, ahogy az a nagy hal tette a Bibliában Jónással – vagy pedig soha többé ne köpje ki, ha éppen úgy tartja kedve.
A fiatalasszony aznap, amikor Nestának útra kellett kelnie, már egészen korán felkelt, hogy elmenjen a helyi balmyardra, és az éppen ott tartózkodó nővértől áldást kérjen a gyermekre. Ezután gyertyát gyújtott a templomban, hogy a fiú biztonságban célba érjen. Amikor ezzel is megvolt, hazasietett, és gyorsan reggelit készített Nestának. Hagyta, hogy jól teleegye magát, csak azután ült le vele szemben.
Ciddy akadozva, tétován elmondta a gyermeknek a várható eseményt. Úgy próbálta beállítani, hogy izgalmas és váratlan utazáson vesz majd részt, olyan kalandban lesz része, amit még ő is irigyel tőle. Nesta minderre azzal reagált, hogy feltett vagy száz kérdést. Amikor nyilvánvalóvá vált a számára, hogy az anyja nem fogja elkísérni, felugrott a székről, és odaszaladt Ciddyhez. Átkarolta az anyja derekát, hangosan sírni kezdett, és közben szívszaggató kérdéseket tett fel, egyiket a másik után:
– Te nem szeretsz engem, mami? Nem szeretsz engem, mami? – Minden erejét összeszedve kapaszkodott az anyjába.
Ciddyt legyőzte a bánat és a bűntudat, ő is sírni kezdett. Anya és gyermeke szorosan ölelte egymást. Végül Nesta elszenderedett az anyja ölében, és Ciddyt is elnyomta az álom. Amikor felébredtek, ideje volt indulni.
Nestára a jobbik ruháját adták rá, a vadonatúj jersey-nadrágját, aztán délután bevitték a városba, és feltették a következő, Kingstonba induló „bungo-bungo”-ra, vagyis a távolsági buszra. A tervek szerint a célállomáson Marley kapitány várt rá; úgy volt, hogy az apja viszi el a Hillcrest Road 15. szám alatti házba, ami Yaya tulajdonában volt. Akkoriban éppen néhány rokon lakott benne. A kapitánynak azon a környéken kellett lakást bérelnie, hogy a fiú közelében legyen, de Nesta továbbra is a Malcolm-klán védőszárnyai alatt maradt.
Az utazás idejére Nestát átmenetileg egy idősebb nő, egy rokon gondjaira bízták. Az illető „higgler”, vagyis házaló felvásárló volt – a hozzá hasonlók jelentették a létfontosságú kapcsot a falusi földművesek és a városi piacok között. A legtöbb higglerhez hasonlóan ez a nő is hetente járt Kingstonba: csütörtök éjszaka megérkezett, letelepedett a piactéren, pénteken és szombaton egész nap árusított, majd vasárnap éjjel visszament a faluba. A higglerek között akadt néhány férfi is, ők általában kókuszdióval, esetenként hússal foglalkoztak, de a munkát főként nők végezték. Nesta higgler rokona esetlen mozgású, hatvan év körüli asszony volt, az arcát mintha baltával faragták volna ki. Általában mestersége „uniformisában” járt: barna kötényt kötött maga elé, aminek több zsebe is volt a „rézpénzek”, az „ezüstök” meg a bankjegyek számára. A kötény már erősen megkopott a sok használattól. A fejére sálat tekert, mint valami turbánt, a vállára pedig hatalmas zsákot vetett, ami tele volt bámiával, kakukkfűvel és borssal.
Amikor Nestáék találkoztak vele a buszmegállóban, a higgler éppen csak egy laza „mizújs”-sal köszönt, majd józan magabiztossággal kijelentette: – Csak bízd rám a gyereket, Missah!
Ezzel gyakorlatilag vállalta, hogy biztonságban elviszi Nestát a végállomásig.
Ahogy a viharvert, kék-zöld busz végigerőlködte magát a kanyargós hegyi utakon, és begurult Rhoden Hall központjába, Ciddynek hirtelen eszébe jutott, hogy a fia még soha semmiféle motoros járművet sem látott.
– Uram, kegyelmezz! – kiáltott fel szenvedélyesen, és előremutatott. – Ezt a rozoga gépet!
Nesta nem túl nagy érdeklődéssel szemlélte a buszt, amely csikorogva, nagyokat szuszogva állt meg. A tetején vészesen előrebillentek a ládák és a csomagok. A fiú nem bámészkodhatott sokáig, mert a sofőr, egy testes férfi, aki tengerzöld napszemüveget és ellenzős sapkát hordott, hamar véget vetett a csodálkozó nézelődésnek.
– Te meg mi a lófaszt bámulsz? – kiáltott ki a betört üvegű csuklósajtó mögül. Gyerünk, felfelé, kis ember! Felszállás, emberek! Vagy ti talán valami kibaszott, négylovas királyi hintóra vártok, amit egy libériás kocsis hajt?
Ciddy hasonlóan vulgáris választ adott a megjegyzésre. Az ilyen szóváltások tipikusak voltak a bungo-bungo buszok sofőrei meg az „elmaradott” utasok között, akiket a sofőrök nyíltan megvetettek. A vitának az vetett véget, hogy a sofőr kieresztette a féket, és a busz előrébb lódult egy-két métert.
– Én megyek, ti meg kinyalhatjátok! – üvöltötte a sofőr. – Én megyek, te kis szutyok!
Az emberek, akik Ciddy, Nesta meg a higgler asszonyság mögött várakoztak a sorban, ekkor előrefurakodtak mellettük, és felpréselődtek a fedélzetre, a röhögő, káromkodó utasok közé.
– Várjál már! – kiáltott fel Ciddy riadtan, miközben a busz ajtajához tolta a fiút meg a koros asszonyságot. – Istenemre, hogy milyen mocskos szája van ennek a sofőrnek! Várjál már! – A búcsú rövid volt és lármás, legalábbis Ciddy részéről. A fiú közömbös maradt, lélekben már elszakadt az anyjától. Ahogy felszállt a tömött, túlzsúfolt járműre, ahogy a batyuk és ládák között végigment a szűk kis folyosón a busz végébe, a magukra valamiért büszke, öntudatos utasok rosszalló és csúfondáros pillantásainak céltáblájává vált.
– Ejha! – mondta egy elegáns ruhát viselő fiatalember a homlokát ráncolva a mellette ülő csinos, fiatal nőnek, s közben Nestára mutatott.
– Nézd már, milyen mókás kis ember jön errefelé! Már megint egy bugris, aki felvette a legjobb rongyait, és elmegy, hogy jól szétalázzák a városban! Istenemre, ha most röhögni kezdenék, abba se hagynám, míg szusz van bennem!
– Ne is törődj ezzel a bolonddal – mormolta Nesta koros gardedámja, ahogy elhaladtak a fickó mellett. – Minden göncben van valami méltóság.
A higgler, ahogy látta, hogy az elmés megjegyzés hallatán milyen meglepődött arcot vág az elegáns urat játszó senkiházi meg a babája, elégedetten elmosolyodott. Ám a pár nem is hallotta, mit mondott, őket az a fenyegető pillantás ijesztette meg, amit a kisfiú lövellt feléjük: ahogy Nesta szemébe néztek, hirtelen mind a ketten úgy érezték magukat, mintha prédaállatok lennének, amit egy ragadozó vizsgálgat nagy élvezettel.
Az utasok figyelmét nem kerülte el az incidens. Két másik higgler, akik a busz másik oldalán, egy üléssel arrébb telepedtek le a csomagjaikkal, az egész jelenetet végignézte. Ahogy az öregasszony meg a kisfiú elhaladt mellettük, suttogva megbeszélték az esetet; az egyik valami olyasmit mondott, hogy „…ennek a gyereknek olyan szeme van, akár a farkasnak”. Az egyik asszony ekkor elmondta, hogy ez az a fiú, aki mostanában fel szokta ajánlani az embereknek, hogy olvas a tenyerükből, és volt is egy hölgy, Eight Milesban lakik, aki tényleg odatartotta elé a kezét. A fiú, aki mellett ott volt az anyja, csak egyetlen pillantást vetett a felfelé fordított tenyérre, aztán megrázta a fejét.
– Nem tudom megcsinálni – mondta a hölgynek. – A maga tenyere tele van keresztekkel. S láss csodát! Két nappal később a hölgynek leállt a szíve!
– Ejha! – súgta oda az egyik higgler a másiknak. – Most csak viccelsz velem, igaz?
A társa megrázta a fejét.
– Szép, mondhatom! – mondta az első higgler komor szarkazmussal.
– Most úgy kell elmennünk egész Kingstonig, hogy a buszunk hátuljában itt ül ez az ördögi jumby (jumbyman: obeahman) kölyök! Hát ez tényleg nagyon szép!
A motor felbőgött.
– Rhoden Hall következik, basszátok meg! – üvöltött fel a sofőr, mint valami eszelős. A busz begurult az út közepére, port és kavicsot szórt maga mögé, ahogy felgyorsított a falvak között kanyargó, Kingstonba vezető úton.
Annak ellenére, hogy az út rázós volt, a busz egyfolytában zötyögött, hirtelen fékezések és indítások követték egymást, és olyan hajtűkanyarokat kellett bevenni, hogy az utasok időnként riadtan felsikítottak, Nestának valahogy sikerült elszenderednie. A busz végigdöcögött Brown’s Townon és Orange Valleyn, elhaladt a teraszos farmok és a krikettpályák számára letisztított szavannák mellett; időnként megállt egy-egy benzinkúttal összeépített rumosbódénál. A buszon tíz-tizenkét férfi dominózni kezdett; a tenyerekből a fémasztalra csapott dominók csattanása és a játékosok részeg ordításai időnként széthasították a busz motorjának monoton dörmögését.
A tengerhez Runaway Baynél értek ki. A busz végigdübörgött a partmenti úton, hol meglódult, hol megtorpant az egyházközség fővárosának, St. Ann’s Baynek belvárosi labirintusának bosszantóan cikcakkos utcáin, és elhaladt a sziget legelső fővárosa, az első spanyol kormányzó, Juan de Esquivel által 1509-ben alapított Sevilla Nueva közelében. Valamivel távolabb gumicsikorgató kanyarok szédítő sorozata következett, azután végigszáguldottak azon a hosszú országúti szakaszon, amely mellett elegáns, lugasos-repkényes táblák mutatták az utat a Turtle Beachen és a Dunn’s River Beachen álló előkelő szállodák irányába. Keresztülhatoltak a buja trópusi erdőn; ahogy áthajtottak egy recsegős fahídon, érezték a Dunn’s River számtalan zuhatagának vízpermet-illatát. A busz csípős, fekete füstöt okádva felkapaszkodott a hegyi szakasz emelkedőjén. A motor köhögött az erőlködéstől, de mégis eljutottak az északi partvidék turistaparadicsomának, Ochos Riosnak fehérre meszelt, csodás épületei közé.
Nesta az autódudák hangjára riadt fel álmából. Látta, hogy a busznak néhány apró, pasztellszínű autó miatt kellett leállnia, amiket vörös arcú, színes ruhába öltözött, napszemüveges fehér emberek vezettek. A kintről beszűrődő, dühös szavakból kitalálta, hogy a fehér emberek közül néhány megfeledkezett arról, hogy a kocsijukkal az út bal oldalán kell haladniuk, emiatt pár kisebb autónak sikerült összekoccannia.
– Hülye fehér ördögök! Eredjetek haza, jenki rabszolgahajcsárok! – üvöltözött a buszsofőr. Megjegyzéseivel kivívta az utasok többségének rosszallását, ami érthető, hiszen ezek az emberek istenfélő pünkösdista és revivalista templomjárók voltak, akik hittek az emberek testvériségében.
Egy középkorú úriember, aki közvetlenül a sofőr mögött ült, az egyik kislánynak elkezdte magyarázni, milyen bűnöket követ el a szenvedélyesen kiáltozó férfi. A sofőr meghallotta, miről beszélnek, és istenkáromló szóáradatot zúdított rájuk.
– Ó, igen! – morogta. – Hallom én, hogy rólam sustorogtok! De vajon lejön az Úr az égből, odafentről, a mennyekből, és elsöpri előlem ezt a fehér szemetet? Elviszi ezt a buszt Kingstonba, méghozzá időben? Nem, olyan nincs!
Amikor tiszta lett előttük az út, a busz utasainak többsége hangot adott annak, mennyire helyteleníti az ilyen szentségtelen beszédet; néhányan keresztet vetettek, mert őszintén tartottak attól, hogy az Úr, akit így megsértett a sofőr, esetleg tényleg beleavatkozik az ügybe.
Nesta elnézte, ahogy a fehér bőrű turisták visszaszállnak az autóikba. Lerítt róluk, milyen kényelmetlenül érzik magukat, mennyire megzavarja őket a tikkasztó klíma. Különös, buta emberek – gondolta Nesta magában. Már korábban is látott néhány ilyet – azok főként brit jamaicaiak voltak, akik mindig visszafogottan és távolságtartón viselkedtek. Ezek a fehérek Amerikából érkeztek; nagy szájuk volt – a mami biztos megbüntetné, ha ő is úgy viselkedne, mint ezek –, és zavarodottnak látszottak, a bőrüket csúnyán leégette a nap, a hajuk összetapadt az izzadságtól. Vajon mi okuk lehetett arra, hogy eljöjjenek ide, a szigetre?
A busz újra elindult, és egyre távolabb került az óceántól, ami nem sokkal később már csupán egy keskeny, azúrkék vonal volt a távolban. Visszatértek a belső, dombos vidékre, áthaladtak Fern Gullyn, a magas falú szakadékon, amelynek oldalát úgy benőtte a sok páfrány, hogy a délután hirtelen éjszakává változott. Azután ismét a végtelenbe nyúló termőföldek és legelők közé jutottak.
Nesta átaludta, ahogy keresztülhaladtak Walker’s Woodon és Moneague-n, de felriadt, amikor a Schwallenberg nevű helyen páran elfojtott hangon a „vértóról” beszéltek. A busz közeledett a Mount Diablo csúcsához. Valahol mélyen a meredek út alatt egy hatalmas, sima és mozdulatlan, csillogó vörösség látszott.
Nesta megkérdezte a nénitől, hogy tényleg vér van-e odalent. Az asszony felnevetett, és elmagyarázta, hogy a közeli bauxitbányák vízlevezetői tehetnek mindenről, azok szennyezik be az egész tavat. Ahogy keresztülsuhantak a Mount Rosser nevű falucskán, elhaladtak a cukorfinomítók
és az Ewarton melletti szurdokok körül szétszórt alumíniumbányák mellett, a kisfiú ismét elszundított.
Egyre gyakrabban követték egymást a városok táblái – Linstead a zsúfolt piacterével; Bog Walk, ahol egy hatalmas salaktéglás épületben konzervgyár működött, melyben főként ananászt dolgoztak fel; Kent Village, Raby’s Corner, Angels. A négyszögben elhelyezkedő, zsalugáteres, rózsaszín stukkós kormányzati épületek azt jelezték, hogy a busz megérkezett Spanish Town szegényesen elegáns Admiral Rodney Square-jére, a régi központhoz, ahol korábban a legfelsőbb bíróság, a nemzetgyűlés és a Jamaica Archives működött. Háromszáz éven keresztül az egykor a Santiago de la Vega nevet viselő Spanish Town volt Jamaica fővárosa – egészen addig, amíg a kormány 1872-ben áttette a székhelyét Kingstonba.
A busz megállt az egyik impozáns, agyagzsindelyes, György korabeli épület előtt, hogy a sofőr feltölthesse vízzel a sistergő hűtőt. Az utasok hallhatták, hogy a bíróság egyik emeleti helyiségében felnőtt hangok valamilyen dalt zengenek; a lusta délnyugati szél hátán eljutott hozzájuk a hazafias gyarmati himnusz néhány utolsó sora:
To thee belongs the rural reign;
Thy cities shall with commerce shine;
All thine shall be the subject main,
And every shore it circles, thine.
The Muses, still with Freedom found,
Shall to thy happy coast repair:
Blest Isle! with matchless beauty crowned,
And manly hearts to guard the fair.
Rule, Britannia, rule the waves,
Britons never will be slaves!*
Nesta felriadt. Kísérője elmondta, hogy már egészen közel járnak Kingstonhoz, a kisfiú Spanish Town után mégsem látott mást, csak dohány- és spárgaföldeket, meg időnként egy-egy „ceiba” (selyemgyapot) fát, amelyeknek vaskos, szürkésfehér törzsének árnyas belseje a duppyk kedvelt lakhelye. A higgler elmondta Nestának, hogy Spanish Townról úgy tartják, ez az otthona Sasabonsamnak, aki nem más, mint a sziget gonosz istenségeinek legförtelmesebbike. „Jaj, milyen rettenetes – gondolta Nesta. – Milyen félelmetes lenne eltévedni ezeken az ismeretlen mezőkön, mondjuk éjszaka… Éppen itt, ahol oly közel van Sasabonsam, a duppy!”
A következő kanyar után egy apró betonházakkal pettyezett völgy tűnt fel. Az épületek megsűrűsödtek, és fantasztikus hálót alkottak. Némelyik kicsi volt, némelyik akkora lehetett, mint Yaya háza, sok pedig egészen nagy volt, sőt még kétszintes is akadt köztük! Nesta el sem tudta képzelni, lakóik hogyan és mire használnak ilyen sok helyet. Érdekes módon mindegyik ház olyan fojtogatóan szűk, kerítésekkel határolt téglalapok és négyzetek közepén állt, amelyeket még tovább apróztak a kecskekarámokkal, a disznóólakkal, a parányi konyhakertekkel.
Nesta Nine Milesra gondolt, amely sokáig a legimpozánsabb település volt, amit el tudott képzelni, de most, ahogy a szeme elé táruló látványhoz hasonlította, aprócska faluvá változott.
Késő délutánra járt, amikor a busz Kingston felső részén ráfordult a Half Way Tree Roadra, és megkezdte gyötrően lassú vánszorgását a keskeny, zsúfolt utcákon. A buszpályaudvar felé tartott, amely a város legrégibb részén, az 1690-es években kiépített kikötőhöz vezető utcák roskatag hálójának közepén, a belvárosban állt.
Olyan lassan haladtak, hogy Nestának – akinek már kiszállt a szeméből az álom – alkalma nyílt arra, hogy a buszról, a hömpölygő tömeg feje fölötti leshelyről szemügyre vegye a várost. Előtte fekete és barna arcok hullámzottak, csak itt-ott tűnt fel egy sárga, vagy furcsán rózsaszínű pötty. Az emberek különböző módon, rendezetlenül haladtak ismeretlen céljuk felé: volt, aki gyalog járt, volt, aki légyfelhőkkel körülvett, lusta öszvért vezetett; voltak, akik innen-onnan szerzett kiegészítőkkel
(törött visszapillantó tükrökkel, rozsdás reflektorokkal és fényszórókkal, fényképekkel, matricákkal, zászlókkal és különböző kegytárgyakkal) felszerelt kerékpárokon egyensúlyoztak, vagy ormótlan, deszkákból összetákolt, kókuszdió méretű kerekekre szerelt, jókora acélkerékkel kormányozható kézikocsikkal kínlódtak.
A forgatagban időnként rések támadtak, amelyeken keresztül látni lehetett az utcát szőnyegként beborító szemetet, a rengeteg széttört üvegpalackot, a szétlapított bádogdobozokat, az állati és emberi ürülék kupacait, a megsárgult újságpapírokat, a halszálkákat, a csirkecsontokat, az olajos rongyokat, közöttük pedig a zöldség- és gyümölcsdarabokat, a széttiport kartondobozokat, a darabokra tört háztartási eszközöket, a különböző tárgymaradványokat, amelyek között ott volt egy szabók által használt próbabábu megégett teste, egy rádiókészülék burkolata, egy kerekes kiságy rozsdás fémváza.
A magukra hagyott automobilok, amelyekről már rég leszereltek mindent, ami érhet valamit, valóságos sorfalat alkottak a szinte egymásba érő, hörgő motorú kocsik mellett, amiknek sofőrei hiábavaló igyekezettel próbáltak kiszabadulni ebből a ragacsos temetőből. Semerre sem lehetett elmozdulni, és a jelek szerint nem volt hely, ahová érdemes lett volna elmenni. Nesta vidéken már látott régi, omladozó épületeket, de ezeknek a betonházaknak a többsége vészjósló bunkerre hasonlított, amelyekbe nem juthat be a fény. A poros ajtónyílások túlsó oldaláról, odabentről kifelé pislogó szemekre bármit lehetett mondani, csak azt nem, hogy hívogatóak.
Nesta önkéntelenül sírva fakadt; megzavarta a fejét a kaotikus csúfság.
Kísérőjének jó félórán át tartó próbálkozása, meg az előttük ülő, testes asszonyságtól kapott körte és darabka guavasajt kellett ahhoz, hogy megvigasztalódjon.
A Beckford Street és a West Street sarkán álló buszpályaudvar egyszerű bádogépítmény volt. Alig néhány háztömbnyire volt a Parade-tól, attól az apró parktól, amely körül a gyarmatosítás fénykorában épült, templomok mellett ott állt a Ward Theater, amelyben színdarabokat mutattak be, calypso-koncerteket adtak, és ahol karácsonykor meg húsvétkor tehetségkutató versenyeket és ünnepi műsorokat rendeztek. A másik irányban volt a Coronation Market, a reménykedő higglerek végállomása, meg a Victoria Pier, ahol a Trench Townhoz hasonló nyugat-kingstoni gettókban élő kölykök meztelenre vetkőzve a víz alá merültek tengeri csillagért, amit aztán megpróbáltak eladni a jachtjaikkal a közelben járó gazdag turistáknak. Voltak, akik már az első merülésük során vízbe fúltak, de akik életben maradtak, azok közül sokan akkor vesztek oda, amikor alábuktak, hogy megszerezzék fizetségüket, a jachtok fedélzetéről a vízbe pöckölt pénzérméket. A levegőben szinte tapintható volt a kétségbeesés, amely valahogy összekeveredett a forrósággal, a hangzavarral és a széttiport földből felfelé szálló, lisztszerű korommal. Az utasok, ahogy leszálltak a buszról, szinte azonnal megváltoztak – mintha megvadultak volna, mintha szándékosan bántókká váltak volna, mintha megteltek volna indulattal és ellenszenvvel.
A fiatalember, aki még Rhoden Hallnál tett megjegyzést Nestára, a barátnőjével együtt egyetlen szempillantás alatt eltűnt, de ezt tette a többi ismerős alak is. A levegő nyomasztóan párás és savanyú szagú volt. Nesta, ahogy végignézett az előtte összetömörülő emberfalon, a rá vigyázó asszonyságén kívül egyetlen barátságos arcot sem fedezett fel. Az asszony erősen megfogta a kisfiú kezét, és húzni kezdte az egyik irányba. Nestának fogalma sem volt, hová mennek.
Mire észbe kapott, az asszony eleresztette a kezét; egy másik, sokkal érdesebb, sokkal szőrösebb fogta meg az övét. Hunyorogva felnézett.
Egy fehér ember! Egy köpcös, gyűrött, öreg fehér ember, akit még sosem látott. Egy katonai egyenruhát viselő férfi. A hajának olyan színe volt, akár a kecsketejnek, a fogait csúf vigyorban villantotta ki. Nem akarta elereszteni őt! Lehet, hogy ez egy duppy?
– Ne, ne! – kiáltott fel Nesta. – Mami! Mami! Hol vagy? Hol vagy? Ne! Ne! Ne! Mamiiii!
Nesta elájult; eszméletlenül rogyott össze.
– Jaj, te kis bolond! Az apád vagyok, Robert! – mormolta Norval az ernyedt testű kisfiú kezét szorongatva. Felemelte a gyereket, odavitte egy szekérhez, és ráfektette a kis testet két puha rizseszsákra.
Ahogy felkapaszkodott a szekérre, Marley kapitány fogta az ostort, megízleltette a végét az öszvérekkel. Elindultak, de nem a Kingston legkeletibb részénél álló Wareika-domb tövét körbefogó Hillcrest Road, nem Yaya háza felé mentek, hanem éppen az ellenkező irányba, a Heywood Streetre, a Parade-tól egy háztömbnyire álló, roskadozó ház felé.
Jó néhány hét eltelt, mire Ciddy rájött, hogy Nestának nyoma veszett. Nem érkezett róla hír a Yaya kingstoni házában lakó rokonoktól, nem jött levél Norvaltól, egyetlen szó sem jött senkitől, hogy a gyerek jól van-e, mi történik vele. Amikor az egyik kuzinja, aki a Hillcrest Roadon lakott, levelet írt neki, amiben megkérdezte, hogy ugyan már, a fiúcska miért nem jött meg akkor, amikorra megbeszélték, Ciddy komolyan aggódni kezdett. Két további levelet váltott a kuzinnal, és végül, nagy nehezen sikerült kiderítenie és felfognia, hogy senki sem tud Nesta hollétéről. Ráadásul Marley kapitánynak is nyoma veszett.
A hírek lesújtották Ciddyt. Bűntudat gyötörte, és aggódott, de annyira, hogy belebetegedett, és még a legegyszerűbb munkákat sem bírta elvégezni. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy elképzelni sem tudta, hol kereshetné az apát vagy a fiút. Feltételezte, hogy mindketten Kingstonban tartózkodnak, de az a város a pezsgő üzleti negyedek és a gettóvárosok hihetetlen kuszaságából állt, tele volt olyan emberek lakta kaptárokkal, amelyeket kormányzati vagy magánjelleggel működtetett „udvarokra”, nyolc vagy több házból álló egységekre osztottak, amelyek mindegyikében húsz-huszonöt család is lakhatott. A veszélyes, bűnözőkkel teli „sétányok”, vagy sikátorok, amelyek ezeket a telepeket körbefogták, gyakran még nevet sem kaptak, és a helybeliek számára is rengeteg veszélyt tartogattak – hát még az idegenek számára, akik csak azért érkeztek, mert kerestek valakit vagy valamit. Kingston felső városában, ahol a középosztályhoz vagy felsőbb osztályhoz tartozók csinos, rendezett házai álltak, egy kívülálló aztán végképp csapdába került: azokon a helyeken semmire sem juthatott az, aki nem tudta, hogyan kell „illendő” módon kérdezősködni. Arról pedig, hogy egy rendőrhöz vagy valamilyen hivatalos emberhez forduljon, szó sem lehetett – az ilyen emberek a bűnügyekkel szoktak foglalkozni, nem törődnek a családon belüli félreértésekkel, a magánjellegű problémákkal.
Így aztán Ciddy nem sok mindent tehetett azonkívül, hogy sírdogál, emészti magát és várja a fejleményeket, esetleg időnként konzultál Yayával a varázslatokról meg a különféle főzetekről, amelyek esetleg megnyithatják a titkokat. Ezenkívül tényleg csak az maradt neki, hogy a vasárnapi istentisztelet után megkéri Thomas bátyát, ő is imádkozzon az Úrhoz, hogy Nesta épen, egészségesen és mihamarabb hazajusson.
Az ügyben az első – és egyetlen – áttörés több mint egy évvel később történt, erre is csak véletlenül került sor. 1951 augusztusában, egy nap Ciddy kilépett a boltja ajtaján. A szíve nehéz volt, a karjában egy nagy kosárnyi, érett, Bombay és St. Julien fajtájú mangót tartott, amikor egyszer csak meglátta a legjobb barátnőjét, a higglerként dolgozó Maggie Jamest, aki futva közeledett felé.
– Ciddy, Ciddy! – kiáltott fel Maggie, ahogy közelebb ért. – Ciddy, találd ki, kit láttam tegnap!
– Kit?
– Nestát! Láttam Nestát!
Ciddy úgy érezte, a mangók ólommá változnak; karjai közül kicsúszott és a földre esett a kosár.
– Szentséges Isten! – kiáltott fel reszketve, örömkönnyeket ejtve, miközben a mangók szétszóródtak a lába előtt a porban. – Hol, Maggie? Hol történt?
Maggie gyorsan, kapkodva, de diadalmasan elmagyarázta, hogy az unokahúgával, Merlével együtt látták a fiút, előző nap, a Spanish Town Roadon. Igyekezniük kellett, az eladatlan árujukat cipelték, és el akarták érni a Rhoden Hallba induló buszt, amikor a hátuk mögül egy gyerek kiáltására lettek figyelmesek. Megfordultak, és látták, hogy Nesta kiáltott. A fiúcska sokkal kövérebb volt, mint amikor még Nine Milesban élt, de biztos, hogy ő volt az, ehhez kétség sem férhetett. „Nesta! – szólította meg Maggie. – Mit keresel te itt?”
A fiú erre így szólt: „A mami miért nem jön el értem?” A hatéves gyerek azután elmondta, hogy „Miss Grey” a piacra küldte szénért. Megkérdezték tőle, ki az a Miss Grey, mire a gyerek a Parade irányába mutatott, és megadott egy címet.
– M i az a cím? Hol van? – rikoltott fel Ciddy.
Maggie James lesütött szemmel elhallgatott. Ciddy eszelősen megrázta őt; az arcán patakzottak a könnyek.
– Maggie! Mondd meg! Beszélj már! Hol van az én kicsikém?
– Nem emlékszem – nyögött fel Maggie. – Merlével voltunk, és annyira megörültünk, hogy elfelejtettem a címet…
Ciddy a hisztéria határán támolygott, de Maggie erősen megfogta a karját, és határozottan így szólt:
– Merle biztos emlékszik rá! Esküszöm, hogy ő emlékezni fog! Még ma este levelet írunk neki, és megkérdezzük tőle!
Meg is tették, és postafordultával megkapták Merle válaszát. Kiderült, hogy a gyerek a Heywood Streeten lakik; a házszámra már Merle sem emlékezett, de azt még leírta, hogy az utca eléggé rövid, és ha Ciddy a városba utazik, együtt könnyen végigmehetnek rajta, és addig kérdezősködhetnek, míg megtalálják azt a bizonyos házat. Az ötlet jónak tűnt, bár Ciddy kételyei még nem oszlottak el. Másnap felszállt a claremonti buszra, hogy Kingstonba utazzon. Ez az élmény az ő számára is éppen olyan nagy és különleges volt, mint a kisfiának.
Az út első felén a fiatalasszony gondolatait lekötötte a félelmetesen keskeny hegyi utak látványa, meg az, hogy a nagyszájú buszsofőr mi mindent megtett annak érdekében, hogy a jármű ne csússzon félre.
* A vidék urai ti vagytok / Áruktól fénylenek városaitok / Mindenki a ti alattvalótok / Fénylő partok urai ti vagytok. / Múzsák óvják boldog partjaitok / Megleltétek a Szabadságot / Áldott Sziget! Páratlan szépség, koronával / Igazak őrzői férfiszívvel, bátorsággal. / Urald, Britannia, urald a hullámokat! / Britonokból rabszolga sosem válhat.
