„Eleven, izgalmas jelenetek sora, mesterien adagolt cselekményrészletek… Lenyűgöző, bonyolult thriller.” Tom Wood A bérgyilkos című könyvéből egy részletet közlünk az Európa Kiadó ajánlásával.
Az angol Tom Wood első műve ez az izgalmas akcióthriller, amelyet máris több nyelvre lefordítottak (a német Amazonon listavezető volt), és szó van róla, hogy hamarosan megfilmesítik. Angol nyelven kapható már a második könyve is (The Enemy), ugyanazzal a főszereplővel.
„Eleven, izgalmas jelenetek sora, mesterien adagolt cselekményrészletek… Lenyűgöző, bonyolult thriller.”
The New Yorker
A főszereplő pedig egy contract killer, vagyis szabadúszó bérgyilkos, Victor, akinek személyazonosságát senki sem ismeri, az internet útján lehet megbízni közvetítő révén – így rendszerint ő sem tudja, ki éppen a munkaadója. Erre majdnem rá is fizet, amikor Párizsban megöl valakit, hogy elvegyen tőle egy pendrive-ot: az akció végrehajtása után visszamegy a szállodájába, ahol egy egész csapat orgyilkos vár rá. Victor egy rakás hullát hátrahagyva elmenekül – de most először ki akarja deríteni, ki áll a háttérben.
A háttérben pedig egy nagy hatalmú titkosszolgálat egyik embere áll, aki a maga szakállára dolgozik: a pendrive egy szupertitkos rakétákat szállító orosz hadihajó adatait tartalmazza, amely nemrég süllyedt el Afrika partjainál, úgy tudni, olyan mélyre, hogy nem lehet kiemelni. Ám ez megtévesztés, egy orosz tengerésztiszt műve, aki pontosan tudja, hogyan lehetne kiemelni a rakétákat, s ezt az infót akarta éppen eladni Párizsban. A titkosszolgálat embere magának akarta megszerezni az adatokat, hogy jó pénzért elpasszolhassa őket a nemzetközi fegyverkereskedelmi piacon. Victor kapcsolatba lép a munka internetes közvetítőjével, aki egy fiatal nőnek bizonyul – és a kétfős csapat együtt nyomoz tovább, együtt menekülnek amerikaiak és oroszok elől (még Budapesten és Debrecenben is megfordulnak), míg a renegát titkosszolga legújabb bérgyilkosa (ugyanolyan contract killer, mint Victor) a nyomukba nem ér…
Tom Wood: A bérgyilkos
(Részlet a könyvből)
EGY
Párizs, Franciaország
Hétfő
06:19 (közép-európai idő)
A célpont idősebbnek nézett ki, mint a fényképeken. Az utcai lámpa fénye kiemelte mély ráncait és sápadt, szinte beteges arcszínét. Victor feszültnek látta. A nagy izgalom vagy szimplán a sok koffein válthatta ki belőle. De mindegy is, micsoda, harminc másodperc múlva egyáltalán nem számít majd.
Az aktán Andris Ozols neve szerepelt. Lett nemzetiségű. Ötvennyolc éves. Százhetvenhárom centi magas. Hetvenhárom kiló. Jobbkezes. Nincsenek látható sebhelyek. őszülő haja rövid és ápolt, bajusza szintén. Szeme kék. Rövidlátó szemüveget hord. Ozols elegánsan volt öltözve, sötét öltöny és nagykabát volt rajta kifényesített cipővel. Apró bőr diplomatatáskáját két kézzel szorította hasához.
A sikátor bejáratánál Ozols amatőr mozdulattal hátrapillantott a válla felett: túl kiszámítható próbálkozás, hogy rajtakapjon egy settenkedő árnyat, és túl gyors, hogy ténylegesen észre is vegyen valakit. Ozols nem látta meg a férfit, aki alig pár méternyire állt a félhomályban. A férfit, aki azért volt ott, hogy megölje.
Victor megvárta, amíg Ozols kiér a megvilágított sávból, aztán finom, határozott mozdulattal meghúzta a ravaszt.
Tompított lövések törték meg a hajnal csendjét. Ozols szegycsontját érte találat, kétszer gyors egymásutánban. 5,7 mm-es, kis torkolati sebességű, szubszonikus lőszerek, de nagyobb golyók sem lehettek volna halálosabbak. Rézköpenyes ólomtöltények törtek keresztül a bőrön, a csonton és a szíven, mielőtt egymás mellett belefúródtak volna a hátgerincbe. Ozols hátrazuhant, teste tompa puffanással ért földet: karja széttárva, feje félrebillenve.
Victor alakja kibontakozott a sötétből, határozottan áldozatához lépett. Ozols halántékához tartotta az FN 5-7-es pisztolyt, és beleeresztett egy golyót. Már halott volt, de Victor szerint sosem eshet túlzásba az ember, amikor meggyilkol valakit.
A kilőtt töltény hüvelye csörömpölve gurult végig a kövezeten, aztán megfeneklett egy nátriumsárga fényben remegő pocsolya alján. Ezenkívül csak a mellkasban ütött lyukak sípolása hallatszott. Szökött a levegő a még teli tüdőből – az utolsó lélegzet, amit az áldozat már nem tudott kifújni.
A reggel hűvös és sötét volt, a közelgő napfelkelte még alig kezdte átfesteni a keleti égboltot. Victor Párizs szívében állt, szűk sugárutak és kanyargós mellékutcák szomszédságában. A sikátor elhagyatott volt – sehol egy utcára néző ablak –, ám Victor rászánt egy pillanatot, hogy megbizonyosodjon róla, nem volt-e tanúja a gyilkosságnak. Senki sem hallhatta. Szubszonikus lőszerrel és hangtompítóval minden egyes lövés csendes kattanássánémult, de ettől még fennállhat a lehetősége, hogy valaki éppen ezt a helyet találja vizelésre alkalmasnak.
Megnyugodva, hogy egyedül van, Victor leguggolt a test mellé, ügyelve, hogy elkerülje az alvadt vért, ami a halánték félcentis sebéből szivárgott. Bal kézzel elhúzta a diplomatatáska cipzárját, és belenyúlt. Ott volt a tárgy, ahogy előre gondolta, amúgy semmi mást nem talált. Kivette a pendrive-ot és becsúsztatta kabátja belső zsebébe. Apró és jelentéktelen valami, nem igazán lehetne indíték egy ember meggyilkolására, mégis ez történt. Az egyik ok éppen olyan jó, mint a másik, emlékeztette magát Victor. Minden csak nézőpont kérdése. Az volt a véleménye, hogy ő semmi egyebet nem csinál, mint hogy pénzért gyakorolja azt, amit az emberiség évezredeken át tökéletesített. őbenne tetőződött ez a fejlődési folyamat.
Alaposan végigkutatta a testet, hogy megbizonyosodjon: semmi sem kerülte el a figyelmét. Csak zsebpiszok és egy pénztárca, amit Victor kinyitva a fény felé tartott. Semmi szokatlan: hitelkártyák, az áldozat nevére kiállított jogosítvány, készpénz és egy megsárgult fénykép Ozols fiatalabb korából, felesége és gyermekei körében. Szép, egészséges család.
Victor visszatette a tárcát, felállt, aztán újra végiggondolta, hány lőszert lőtt ki. Kettő a mellkasba, egy a fejbe. Tizenhét maradt az FN tárában. Egyszerű számítás, de hozzátartozik a protokollhoz. Tudta, azon a napon, amikor felhagy vele, megtörténik, amitől mindig is rettegett: az üres fegyver kattanását fogja hallani, miután meghúzta a ravaszt. Megesett már vele, amikor más kezében volt a fegyver, és megfogadta, hogy ő nem így fog meghalni.
Tekintete újból végigpásztázott a területen a lelepleződés jelei után kutatva, de sem embert, sem autót nem látott, és léptek zaját sem lehetett hallani. Victor lecsavarta a hangtompítót és nagykabátja zsebébe tette. A tompítóval túl hosszú volt a fegyver, hogy tökéletesen el lehessen rejteni, aztán meg gyorsan előrántani. Victor a földet fürkészte. Észrevette a három üres hüvelyt, és összeszedte őket, mielőtt a szétterjedő vérfolt elérte volna valamelyiket. Kettő még langyos volt, de amelyik a pocsolyába gurult, már lehűlt.
Odafent az égen még ragyogott a félhold. A csillagok fénye alatt végtelenül nyúlt el a mindenség, de onnan, ahol Victor állt, a világ kicsinek, az idő vészesen kevésnek tűnt. Érezte a szívverését, lassú és egyenletes volt, de talán négy ütéssel is több, mint nyugalmi állapotban. Meglepődött, hogy ilyen sok. Rá akart gyújtani. Mint az elmúlt napokban folyamatosan.
Egy hete időzött Párizsban a bevetésre várva, és örült, hogy már majdnem vége a melónak. Már csak annyi volt hátra, hogy elrejtse a tárgyat, és tudassa pontos helyét a közvetítővel. Nem tűnt bonyolult megbízatásnak, még csak kockázatosnak sem, egyszerűbb és unalmasabb volt, mint eddigi pályafutása során bármi. Standard „ölni és elvenni” munka, messze az ő képességei alatt, de mivel az ügyfél hajlandó volt busás tiszteletdíjat fizetni egy olyan melóért, amit bármelyik amatőr elvégezhetett volna, Victor nem bocsátkozott vitába. Valami mégis azt súgta neki, hogy túl könnyű volt.
Elhagyta a sikátort, szinte hangtalan léptekkel haladva a kemény, egyenetlen talajon. Mielőtt elnyelte volna a város, még utoljára visszapillantott az emberre, akit egyetlen szó vagy a lelkiismeret-furdalás legkisebb jele nélkül megölt. Áldozata tágra nyílt, vádló tekintettel bámult utána a tompa fényben. Szeme fehérje már elfeketedett a bevérzéstől.
