„Az utolsó nagy műveit tollbamondó, megvakult Milton, a süketen is megszállottan komponáló Beethoven mellé odakerült a bénán, fél kézzel is remekműveket mintázó magyar szobrász, Ferenczy Béni.” – részlet
Akinek a keresztanyja Bajor Gizi, osztálytársai Abody Béla és Latinovits Zoltán, fiatalon Domokos Mátyással és Réz Pállal dolgozik együtt, illetve Vas Istvánnal és Orbán Ottóval, együtt csatangol Londonban Pilinszky Jánossal, foghatta Ferenczy Béni kezét a kórházi ágy mellett ülve, éppen New Yorkban tartózkodik 2001 szeptember 11-én, évtizedeken át tolmácsolja a magyar irodalom színe-javát, bejáratos nagyszerű művészek műtermeibe; és nem csak szeret, hanem tud is emberi történeteket mesélni, metszően pontos, mégis empatikus iróniával és még Vajda Miklósnak is hívják, akkor nem tehet mást, portrét kell festenie ezekről a szellemekről és személyes emlékekről. Nekünk pedig csak el kell olvasnunk, hogy találkozhassunk velük.
Abody Béla, Bajor Gizi, Domokos Mátyás, Edwin Morgan, Fekete István, Ferenczy Béni, Latinovits Zoltán, Orbán Ottó, Pilinszky János, Vas István és mások…
Vajda Miklós
1931-ben született Budapesten. Angol–magyar szakot végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, majd négy évig a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora volt.
Csernus Tibor híres Három lektor című festményén ő ül Domokos Mátyás jobbján – a másik oldalon Réz Pál. 1958-ban egy politikai tisztogatás során elbocsátották, hat évig nem tudott elhelyezkedni. Műfordításból, kritikákból és irodalmi aprómunkákból élt. 1964-ben a The New Hungarian Quarterly című, angol nyelvű folyóirat irodalmi szerkesztője lett, majd a rendszerváltozástól visszavonulásáig, 2005-ig a lap főszerkesztője volt.
Számos regényt, novelláskötetet fordított angolból és németből, antológiákat szerkesztett magyarul az angol és amerikai, angolul a magyar irodalomból. Osztrák–magyar kultúrtörténetet és műfordítást oktatott egy amerikai egyetemen. Nyolcvannál több színművet fordított, ezeknek több mint felét országszerte játszották, nem egy ma is műsoron van.
Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon
(Részlet a könyvből)
BÉNI BÁCSI ESTÉJE
Ferenczy Béni
A János-kórház főbejáratával szemben álló muzeális sebészeti pavilonban, a bejárat mellett balra nyíló különszobában vívta szörnyű harcát 1967 májusának végén Ferenczy Béni – nem az életért, hanem a halálért, tizenegy álló napig.
Mintha az életnek nevezett halálos akadályversenyen a külvilág nem gondoskodna elég nyomorító csapdáról, veremről és buktatóról, vannak, akiktől beléjük programozott biológiai sorsuk még a megsemmisülésért is iszonyú külön sarcot követel. Ferenczy Béniben az életösztön, a tudat ellenőrzéséből most már teljesen és végleg kicsúszva, redukált szükségprogramra váltott át, és hihetetlen energiákat mozgósítva, makacsul ragaszkodott saját automatizmusainak öncélú működtetéséhez. Az élet maga föladta az akaratlagos mozgás, a tudat, a külvilággal való minden kapcsolat pozícióit, és legbelső vonalai mögül védekezett tovább.
A több mint tizenegy éve félig béna test – amelynek rendszeres napi mozgásrutinja az ágy-karosszék-fürdőszoba háromszög néhányszori körülsétálása volt, botra és feleségére támaszkodva – most egy edzésben levő versenyfutót megszégyenítő teljesítményt nyújtott. Egy futó szíve legföljebb néhány óra hosszat bírta volna, mondta az egyik orvos; az övé tizenegy napig. Az orvostudomány, mi mást tehet ilyenkor, tőle telhetően nyújtotta az agóniát, s a ziháló légzésre redukált anyagcserét vitaminokkal dúsított fiziológiás sóoldattal egészítette ki. Az infúzióállványon, a szájával lefelé fordított üvegben lassan, szabályosan gyöngyöztek fölfelé a buborékok; mintha a tenger alól, egy elsüllyedt búvárharangból jöttek volna, melyet már csak ez a vékony műanyag cső köt össze a felszínnel, és semmi, de semmi remény, hogy annál fogva valaha még vissza lehessen húzni.
Becsomagolva, útra készen álltak, nyaralni mentek volna. A környezetváltozás, a korábbi nyaralások tapasztalata szerint, új rajzokat, új virágakvarelleket, talán még új szobrot is ígért, s az ágy-karosszék-fürdőszoba háromszög helyett mindenesetre más ágy-karosszék-fürdőszoba háromszöget, s legalább új látványokat, új arcokat, új virágokat. A szobrász azonban váratlanul följajdult valamiért, s felesége aggódó, bár inkább szónoki kérdésére, hogy mi baj, fáj-e valami, használható bal kezével a hasára mutatva fölkiáltott: „Jaj, hasam!”
Néhány óra múlva műtőasztalon feküdt. A jobb oldalára béna test nyilván már csak akkor tudta jelezni a vakbélgyulladást, mikor az veszélyes stádiumába lépett, s az egész perforált hashártyát fájdalmasan érzé25
kennyé tette. Műtét közben agyembólia lépett föl, és elkezdődött a halálküzdelem.
*
A szavak nem egyszerre hagyták el Ferenczy Bénit. 1956 november eleje neki a szívéből indított el egy parányi vérrögöt; ez a vérárammal az agyába jutva a bal félteke valamelyik véredényében akadt meg. A szobrász jobb oldala teljesen megbénult, de a szókincse csak fokozatosan tűnt el. Olvasni is tudott még eleinte, de aztán, ahogy kellő vérellátás híján az agynak nyilván még további része halt el, már csak a francia szöveget ismerte meg. Emlékszem reményteli és naiv meglepetésünkre, mikor kórházi szobájában kezébe adtuk a magyarországi eseményekről döbbenetes fényképekkel tudósító Paris Match friss számát. Ő végignézte a képeket, majd a szöveget kezdte böngészni, s egy pontjára rámutatva előbb kérdőn ránk nézett, aztán tovább olvasott, a száját is mozgatva a fejét csóválta, végül nagyon határozottan azt mondta: „Igen!”, és nyomatékul bal kézzel rácsapott a lapra.
Izgatottan próbáltuk földeríteni a dislexia különös esetét. Hordtuk a kórházba a francia lapokat, könyveket. Hátha? Így, francia olvasóvá zsugorodva is, ép fél lábát azért megvetheti a francia irodalomban, s vele marad kedves könyveinek legalább egy része, Ronsard, Montaigne, Rousseau, Baudelaire, Apollinaire, Proust, Gide, Malraux, Camus, Sartre, és az annyit emlegetett és idézett Delacroix-napló és -levelezés. Ez a megmaradt készség reményt adott, hogy talán a többi is csak átmenetileg bénult meg, s az idő és a kezelés visszaadhatja még neki a magyar betűt, sőt a szót is. Énekelni például továbbra is tudott, a dallammal a szöveg is kijött a száján. Találgattuk, nem ismerve az agy működését és topográfiáját, vajon miért éppen a francia réteg maradt meg, s nem a német, az angol, az olasz, az utolsónak tanult orosz, vagy az elvileg legalábbis nyilván mélyebben fekvő és kiterjedtebb magyar. Vizsgáztattuk, akár egy gyereket, hogy lássuk, csakugyan érti-e, amit franciául olvas. Csak épp arra nem gondoltunk, hogy a szobrász végül egy év keserves munkájával – amelyben Erzsi, a felesége, lesz a múzsa, a mankó és a hajcsár – , a maga módján és eszközeivel tör majd utat vissza a művészethez. Hogy neki – hatvanhat éves volt ekkor – már nem az irodalommal és a nyelvvel lesz dolga, és nem is a válságból válságba sodródó világgal, hanem saját művészetével, amelynek klasszikus betetőzését teremti majd meg a hátralevő évtizedben, némán, bénán, a bal kezével.
Az utolsó nagy műveit tollbamondó, megvakult Milton, a süketen is megszállottan komponáló Beethoven mellé odakerült a bénán, fél kézzel is remekműveket mintázó magyar szobrász, Ferenczy Béni.
