Százötven éve, 1862. február 8-án született Ferenczy Károly festőművész, a magyar festészet egyik legnagyobb hatású alakja. A kifinomult úriember, az érzékeny és tépelődő művész, a napfényben fürdő tájak festője – Szentendre, München, Párizs és Nagybánya mestere.
Freund Károly néven anyakönyvezték Bécsben, nevét 1886-ban magyarosította. Budapesten tanult jogot, majd a gazdasági akadémiára járt, rövid ideig a családi birtokon gazdálkodott. 1884-ben rokona, a nála 14 évvel idősebb festőművész, Fialka Olga társaságában – akit nem sokkal később feleségül is vett – külföldre utazott, Münchenben és Nápolyban tanult festészetet.
1887 és 1889 között Párizsban a Julian Akadémiára járt, példaképének azonban tanulótársaival, Csók Istvánnal és Iványi-Grünwald Bélával együtt a plein air első mesterét, Bastien-Lepage francia festőt tartotta. Az ő hatását tükrözik ekkor készült képei, A kavicsot hajigáló fiúk (1890) vagy a Kertészek (1891).
Rövid hazai tartózkodás után 1893-ban Münchenbe költözött, hogy tovább képezze magát. Itt alakult ki sajátos festői nyelve, amely kiemeli a természet és az ember mély kapcsolatát. Münchenben ismerkedett meg Hollósy Simonnal és szabadiskolájának tagjaival, körükben fogalmazódott meg a nagybányai festőiskola megalapításának gondolata.
A millenniumi Magyarország négy híres művésztelepe, a szolnoki, a gödöllői, a kecskeméti és a nagybányai közül az utóbbi esett legtávolabb a fővárostól, de ez vonzotta leginkább a fiatal festőket. E csöndes (ma Romániához tartozó) partiumi kisvárosban 1896-ban telepedett le Hollósy Simon barátaival és tanítványaival, céljuk az új, korszerűbb magyar festészet megteremtése volt.
„Egyszer ott állok […] a Klastrom-rét egyetlen, nagy vadkörtefája mellett és jön Ferenczy Károly a családjával. Elöl hatalmas komondoruk, fönntartott, lompos farkával, utána a két Ferenczy-fiú, Valér és Béni, Noémi húgukat közrefogva és leghátul Ferenczy, karonfogva feleségével […] hát nem tisztára valami patinásan képzőművészi van ezen a családon, anélkül, hogy ezt lobogó sörényekkel és nyakkendőkkel hangsúlyoznák. A röneszánszban voltak csak ilyen művészcsaládok, akiket valahogy körülleng az áhítat felismerhetően, az, amivel mesterségükön csüngenek. Nekem mindig nagy kedvem támad, hogy kezet csókoljak ennek az öregnek.”
Tersánszky Józsi Jenő: A félbolond – Egy ceruza története (1947)
A művészcsoport vezetője Hollósy volt, a kibontakozó mozgalom másik vezéralakjává Ferenczy vált. A művész ráérzett a nagybányai táj bibliai jellegére, az esti vagy erdei környezetben ábrázolt bibliai témájú kompozíciói a természet szenvedélyes szeretetét mutatják, sajátos, álomszerű, költői hangulatot sugároznak (A hegyi beszéd, 1896; A három királyok, 1898; Józsefet eladják testvérei, 1900; Ábrahám áldozata, 1901). Megragadja a szemlélőt kisebb képeinek lírai hangulata (Esthangulat lovakkal, 1899; Hazatérő favágók, 1899; Napsütés, 1899; Gesztenyefák, 1900), és Nagybányán kezdődik pompás arcképeinek sorozata is (Gömöry Olivér, 1898; Herrer Cézár, 1899). Ferenczy a színek minél tökéletesebb és pontosabb ábrázolására törekedett, a tájat minden órában tanulmányozta, követve az árnyalatok hajszálfinom változásait. Mindez az impresszionizmushoz közelítette, megteremtve a plein air sajátos magyar válfaját (Nyári reggel, 1902; Márciusi est, 1902; Keresztlevétel, 1903).
Ferenczy Károlynak 1903-as budapesti kiállítása hozta meg a teljes elismerést. 1905-ben kinevezték a Képzőművészeti Főiskola tanárává, Nagybányára ekkortól már csak ritkábban, nyaranta tért vissza. A fővárosban változott műveinek tematikája: a műtermi adottságok között csendéleteket, birkózókat, artistákat, atlétákat, női aktokat és pszichológiailag kitűnően felépített arcképeket festett (Béni arcképe, 1906; Hármas arckép, 1911; Női akt, 1912; Ernst Sándorné, 1916.) Utolsó képét (Parkrészlet Lipikfürdőn, 1916) már nagybetegen vázolta fel.
A család
Ferenczy számára a család – mint érzelmi bástya és intellektuális közeg – rendkívül fontos volt. Az elsőszülött fiú Ferenczy Valér, apja hivatását követve ugyancsak festőművész lett, a két ikergyermek, Noémi és Béni pedig a képzőművészet más műfajaiban bontakoztatta ki tehetségét. Ferenczy Noémi a hazai gobelin művészet megteremtőjévé, Ferenczy Béni pedig a 20. századi magyar szobrászat egyik meghatározó alakjává vált.
1917. március 18-án hunyt el Budapesten. Művészi törekvéseit gyermekei vitték tovább: a festő Valér, a szobrász Béni és a gobelineket, szőnyegeket alkotó Noémi. A négy Ferenczynek 1916-ban, az Ernst-múzeumban nyílt unikális, családi kiállítása. Ferenczy a nagybányai művésztelep és festőiskola egyik alapítója, a 19. század végi és a 20. század eleji magyar festészet kiemelkedő képviselőjévé vált élete során. A Magyar Nemzeti Galériában számos műve megtekinthető a művésznek.
