„Hát nem csoda, hogy írok, egymagában? / Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?” 125 éve született Várnai Zseni József Attila-díjas költő, író, aki az anyaságról szóló és a háborúellenes verseivel vált ismertté a múlt században.
VÁRNAI ZSENI: CSODÁLATOS
(részlet)
Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.
Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.
Várnai Zseni Peterdi Andorné Weisz Eugénia néven 1890. május 25-én született. Sokgyermekes szabó édesapja Nagyvázsonyból költözött családjával Pestre a jobb élet reményében. Zseni a Dohány utcai polgári iskolában tanult, majd gép- és gyorsíró iskolát végzett. Közben a színház is csábította, 1908-ban oklevelet szerzett az Országos Színészegyesület Színiiskolájában, de színpadra végül soha nem lépett.
1909-ben feleségül ment Peterdi Andor íróhoz, az ő révén került kapcsolatba a munkásmozgalommal, és a Népszava körével. Itt jelent meg első költeménye is, az Anyaság. Igazi hírnevet a Katonafiamnak című versével szerzett, amelyet az 1912 májusában Budapesten és környékén tartott nagy munkásmegmozdulások eseményei ihlettek. A vers refrénjét – Ne lőj fiam, mert én is ott leszek – később, a világháborús időkben is gyakran idézték. Fia Peterdi Gábor festő, grafikus, lánya Peterdi Mária író műfordító lett.
A Népszavában megjelent vers miatt a budapesti és kolozsvári ügyészség is vádat emelt ellene, amit aztán később ejtettek. Első köteteiről a Nyugat költői is elismeréssel szóltak – noha csak néhány verse jelent meg a lapban – Kosztolányi az olasz költőnő Ada Negri anyaságot megéneklő verseihez hasonlította Várnai műveit, Kaffka Margit „őszinte és igaz lelkünkből örvendetes” dokumentumnak nevezte második kötetét.
A Tanácsköztársaság idején az írói direktórium tagja volt. A fehérterror alatt a legsúlyosabb anyagi gondok közepette élt és alkotott, férjét éppen lányuk születésekor hurcolta el egy tiszti különítmény. Alkotóereje ennek ellenére töretlen maradt, hangja azonban mind elégikusabbá vált. 1928 és 1942 között a lipótvárosi zsidó nőegylet kulturális tevékenységét szervezte. A második világháború idején egy antifasiszta csoport tagja volt, illegális röpiratokon terjesztett verseivel (Lázadj, magyar, Kopogtatok) az ellenállásra buzdított.
Várnai Zseni fia, Peterdi Gábor 1932-ben, tizenhét évesen érkezett Párizsba. A fiatalembert itthon már művészként jegyezték és sikeres kiállítást is rendeztek neki az Ernst Múzeumban. Párizsban Stanley William Hayter műhelyében, az Atelier 17-ben sajátította el mesteri fokon a grafikai sokszorosító eljárásokat, legfőképpen a rézmetszés különféle technikáit, amint azt Peterdi 1938-as, ma már szinte fellelhetetlen rézkarc-albuma, a Fekete bika (Black Bull) tanúsítja. 1939-ben Amerikába költözött, Rowaytonban telepedett le, ahol 2001-ben bekövetkezett haláláig elismert, sokszor kiállító művészként élt.
Mellőztetés, betiltás és népszerűség
Várnai igen népszerű volt az olvasók körében, annak ellenére, hogy 1945-ig mellőztetés, betiltás alatt írt. A háború alatt egy antifasiszta csoport vezetője volt. A háború után egy ideig a Kossuth Népe és az Új Idők című lap munkatársa volt. Költészete egyre népszerűbbé vált, témái, az asszonyiság, az asszonyi sors, a békevágy, a társadalmi változások, az épülő szocializmus iránti öröme bensőséges emberi hangon szólaltak meg, verselésének egyszerűsége, hétköznapi nyelvezete szinte minden olvasóhoz közel hozta műveit.
Prózaíróként is szép sikereket mondhatott magáénak, önéletrajzi regénytrilógiájában (Egy asszony a milliók közül) költői pályájának kibontakozását, a történelmi viharok, változások keretezte életét rajzolta meg.
„Ebben a trilógiában önéletrajzom egyesített köteteit – Egy asszony a milliók közül, Fényben, viharban, Nem volt hiába – nyújtom át az olvasónak, és be kell vallanom, hogy a sors nagy ajándékának tekintem, hogy ezt megtehetem. Mikor a harmadik kötet utolsó fejezetét is papírra vetettem, azt hittem: befejeztem életem regényét. Úgy véltem, hogy eleget tettem élőknek és holtaknak, amikor emlékezésem és képességem szerint leírtam azt a keveset, amit egyik ember a másikról, az életről, világról tudhat.
Majd ráeszméltem, hogy nincs még befejezve semmi, nem is lehet, míg élek, míg perceim tovább hullámzanak a végtelen időben. Írás közben sokszor meg kellett pihennem, mert nagyon elfáradtam, míg újra végigjártam az úttalan utakat, és egyre csodálatosabbnak éreztem, hogy élek.
Ma is szinte álomszerűnek tűnik, hogy volt erőm megküzdeni az apokaliptikus évek szörnyeivel, de bátor emberek, akik velem egy célért harcoltak, megvédték életemet.
Így történt, hogy megértem az új korszakot, s megláttam a vértengerből kiemelkedő új világot. E pillanatban is minden idegszálammal érzem, ami földön és égen történik, s együtt harcolok a békéért és igazságért harcolókkal. Erről vallok e könyvemben is.
Este, ha fölnézek a csillagos égre, arra gondolok, hogy mi emberek is az égnek egy csillagán élünk, egy bolygó égitest szülöttei vagyunk. Mióta pedig űrhajók száguldanak a föld körül, s az emberi szellem a tér magas köreit ostromolja, már azt is tudjuk, hogy föntről visszatekintve, tágabb hazánk, a Föld, tündöklő kék fátyolburokban lebeg az éjsötét térben, mint az ég egyik legszebb csillaga… Holnapra talán már, mint a Béke csillaga.”
Igen népszerűek voltak gyerekeknek szóló művei, meséket, gyermekverseket tartalmazó kötetei (A mesélő erdő, Furulyaszó, Tündérkert, Az igazlátó király) is. Verseit számos nyelvre, többek között japánra, kínaira, lengyelre, eszperantóra fordították le. Hosszú és termékeny élet adatott számára, 1981. október 16-án 91 éves korában hunyt el Budapesten.
