„Az okos embereknek igen nagy hibájuk, hogy a legbolondabb állítást is igen okosan tudják védelmezni.” Vas Gereben népszerűsége egy időben Jókaiéval vetekedett, de mára elfeledett, ritkán olvasott szerzőnek tekintjük.
Petőfivel egy évben született, ám irodalmi tevékenysége a költő halála utánra tehető. Vas Gereben író, újságíró, jogász, az 1850-60-as évek egyik legolvasottabb írója 190 éve, 1823. április 7-én született a Tolna megyei Fürgedpusztán.
Radákovits József nevet kapta a keresztségben, apja Batthyány Fülöp herceg enyingi uradalmának volt az ispánja. Anyja kívánságára Pécsen papnak tanult, de életmódja és magatartása miatt 1840-ben kizárták a bölcseleti osztályból. Az enyingi uradalomban lett gyakornok, de gőgös tiszttartóját versben és prózában is kigúnyolta, amiért 1842-ben elbocsátották, sőt apját is nyugdíjazták. Pápára ment írnoknak, tanított, s önkéntes hallgatóként a református főiskolán tanult. Egy Radankovics Bódog József nevű gazdasági gyakornok bizonyítványait megszerezve beiratkozott a győri jogakadémiára. Részt vett az ifjúság szervezkedéseiben, önképző társaságot alapított és Kétgarasos Tár címmel kéziratos lapot adott ki. Erős élceiért, tréfáiért ekkor kapta társaitól a Vas Gereben nevet.
Íróként 1844-ben lett szinte egy csapásra népszerű az Életképek és a Honderű című lapokban megjelent írásaival. Miután Győrben befejezte tanulmányait, Sopronban Esterházy herceg főügyésze mellett lett joggyakornok, majd 1846-ban Pesten jurátus. 1846 végén a lapszerkesztő Vahot Imre meghívására a Pesti Divatlap munkatársa lett, itt és más újságokban jelentek meg novellái, cikkei, szatirikus írásai. Humorral és iróniával átszőtt elbeszélései és adomái és szófordulatai beivódtak a köznyelvbe, így nem gyakran nem is tudjuk, kit idézünk. 1847-ben letette az ügyvédi vizsgát, s Győrben lett ügyvéd Radankovics József néven.
„Ütközet után bemegyen a huszár a városba, s a mi neki zsákmányul esett, két darab százas bankót, egy-egy gombostüvel a dolmányára kétfelől kitüzte.
Bekiált a korcsmaajtón:
– Korcsmáros! – mire az illető rögtön kiszaladt, kérdezvén:
– Mit tetszik parancsolni?
A huszár saját mellére nézvén, honnét a két százas bankót lengette a szellő, mintegy a százasokhoz alkalmaz…” (Vas Gereben adomáiból)
A forradalom és szabadságharc alatt Arany Jánossal, majd miután Arany kivált mellőle, mivel nem szívelhette társa vulgarizáló, túlzottan is népies hangját, Debrecenben már egyedül szerkesztette a Nép barátja című lapot. Titkos politikai kormánymegbízatásokat is teljesített. Világos után hónapokig bujkált, majd feladta magát, s fogságba vetették. Kiszabadulása után az ügyvédi pályától eltiltották, 1850-től csak az irodalommal foglalkozott. Népies életképeket, anekdotákat, vidám történeteket írt, melyek önállóan illetve a korabeli lapokban, folyóiratokban és évkönyvekben jelentek meg. Több folyóirat indításával is megpróbálkozott (Falusi esték, Tárcza Naptár, Peleskei nótárius, Képes Újság), ezek azonban hosszabb-rövidebb idő után megszűntek. Az 1850-60-as évek egyik legolvasottabb írója volt Jókai mellett, korrajzai és regényei (A nemzet napszámosai, Egy alispán, Dixi, A pörös atyafiak, Életunt ember, A tekintetes urak) keresettek voltak, több kiadást megértek. Számos képes naptárt is szerkesztett, de két gyermekén kívül rokonait is ő támogatta, így állandóan anyagi gondokkal küszködött.
Az 1860-as évek elejétől írói pályája hanyatlani kezdett. Próbálkozott újabb lapindítással (Népbarát), több bécsi újságnak is írt, de életkörülményei egyre ziláltabbakká váltak. Néha hetekig vándorolt plébániáról plébániára az ország különböző részein, s ekkori írásai már meg sem közelítették korábbi művei színvonalát.
1868 elején Bécsbe utazott, hogy a delegációk tárgyalásairól tudósításokat küldjön a budapesti lapoknak. Január 26-án egy gyógyszertárba betérve, hogy rendes szokása szerint pezsgőport igyék, rosszul lett, összerogyott és meghalt. Bécs mellett, a währingi temetőben temették el, hamvait lánya 1885-ben hozatta haza a Kerepesi temetőbe.
„Kis városban e fajta nép helyett garasos arisztokrácziánk van, melyből a legkövérebb éppen oly szemtelen, mint a makkdisznó, mely ha véletlen adutt lesz, – még a vörös disznót is elüti; mert nem elégli, hogy vaktában a másik mellé esik; hanem ráfekszik, gyomrozná és kiszivná a pirosát…” (Vas Gereben: Garasos arisztokráczia)
Hegedűs Géza írja róla: „Műveinek sok hibája van, de mégis jó és kellemes író. A valóságnak inkább csak a felszínét látja, de azt nagyon jól. Kitűnően ragadja meg a XIX. század első felének atmoszféráját, nagyon sok jellemző mozzanatot örökít meg, elbeszélő modora még akkor is vonzó, ha összecsapja, amit megfogalmaz. És néha igazán jó műveket hozott létre.”
