„Ne feledjük el őseinket, nehogy egykor minket is elfeledjen az utánunk jövő kor.” Vas Gereben író, újságíró, jogász, az 1850-60-as évek egyik legolvasottabb írója 195 éve született.
Mit képviselt Vas Gereben, Petőfi és a márciusi ifjú kortársa? Az 1850-es évek, Jókai után egyik legnépszerűbb regényírója, a vidám, népies hang és az egészséges, jóizű humor képviselője elbeszélő irodalmunkban.
Vas Gereben Radákovits József néven született 1823. április 7-én született a Tolna megyei Fürgedpusztán. Apja Batthyány Fülöp herceg enyingi uradalmának volt az ispánja, anyja kívánságára Pécsen papnak tanult, de életmódja és magatartása miatt 1840-ben kizárták a bölcseleti osztályból. Az enyingi uradalomban lett gyakornok, de gőgös tiszttartóját versben és prózában is kigúnyolta, amiért 1842-ben elbocsátották, sőt apját is nyugdíjazták. Pápára ment írnoknak, tanított, s önkéntes hallgatóként a református főiskolán tanult. Egy Radankovics Bódog József nevű gazdasági gyakornok bizonyítványait megszerezve beiratkozott a győri jogakadémiára. Részt vett az ifjúság szervezkedéseiben, önképző társaságot alapított és Kétgarasos Tár címmel kéziratos lapot adott ki. Erős élceiért, tréfáiért ekkor kapta társaitól a Vas Gereben nevet.
Íróként 1844-ben lett szinte egy csapásra népszerű az Életképek és a Honderű című lapokban megjelent írásaival. Miután Győrben befejezte tanulmányait, Sopronban Esterházy herceg főügyésze mellett lett joggyakornok, majd 1846-ban Pesten jurátus. 1846 végén a lapszerkesztő Vahot Imre meghívására a Pesti Divatlap munkatársa lett, itt és más újságokban jelentek meg novellái, cikkei, szatirikus írásai. 1847-ben letette az ügyvédi vizsgát, s Győrben lett ügyvéd Radankovics József néven.
A forradalom és szabadságharc alatt Arannyal, majd miután Arany kivált mellőle, mivel nem szívelhette társa vulgarizáló, túlzottan is népies hangját, Debrecenben már egyedül szerkesztette a Nép barátja című lapot. Titkos politikai kormánymegbízatásokat is teljesített. Világos után hónapokig bujkált, majd feladta magát, s fogságba vetették.
„A régi jó időkben megmondám, hogy az irodalom sokkal adós a nemzetnek, melynek nagy része ma is ájulásban van még, és nem bírja elgondolni, hogy a végzet jónak látta megállítani egy időre az utat, hogy hátra nézzünk, hol oszlopok maradtak el, melyekre történetünk van írva, – s ezen oszlopok egyes elhunyt jeleseink, kiknek tetteit úgy kell ismételnünk, mint a gyermeknek a leckét, hogy a jövendőért el ne feledhesse.
Ne feledjük el őseinket, nehogy egykor minket is elfeledjen az utánunk jövő kor.” (Vas Gereben: Nagy idők, nagy emberek)
Kiszabadulása után az ügyvédi pályától eltiltották, 1850-től csak az irodalommal foglalkozott. Népies életképeket, anekdotákat, vidám történeteket írt, melyek önállóan illetve a korabeli lapokban, folyóiratokban és évkönyvekben jelentek meg. Több folyóirat indításával is megpróbálkozott (Falusi esték, Tárcza Naptár, Peleskei nótárius, Képes Újság), ezek azonban hosszabb-rövidebb idő után megszűntek. Az 1850-60-as évek egyik legolvasottabb írója volt Jókai mellett, korrajzai és regényei (A nemzet napszámosai, Egy alispán, Dixi, A pörös atyafiak, Életunt ember, A tekintetes urak) keresettek voltak, több kiadást megértek. Számos képes naptárt is szerkesztett, de állandóan anyagi gondokkal küszködött.
„A kedvező fogadtatás, melyben dolgozatai részesültek, nagyobb munkák megírására serkenti. Ki annyi jeles apróságot tudott öszeirni, annak nem lehet nehéz ez apróságokból egy nagyobb müvet összeállítani tán igy gondolkozott, midőn 1855-ben regénysorozatának tervével foglalkozott. S ha nem gondolkozott igy, regényei és korrajzai mutatják, hogy igy tett. A nagyszámú és kétségtelenül érdekes adatok, melyeket hányattatásai, bujdosása és önkéntes kóborlásai közben összegyűjtött, öszszehordva vannak inkább regényében, mint feldolgozva. (Forrás:Vasárnapi Ujság 1885. 32. évf. 4. sz. január 25.)
Az 1860-as évek elejétől írói pályája hanyatlani kezdett. Próbálkozott újabb lapindítással (Népbarát), több bécsi újságnak is írt, de életkörülményei egyre ziláltabbakká váltak. Néha hetekig vándorolt plébániáról plébániára az ország különböző részein, s ekkori írásai már meg sem közelítették korábbi művei színvonalát. 1868 elején Bécsbe utazott tudósítani, de január 26-án egy gyógyszertárban rosszul lett és meghalt. Bécs mellett temették el, hamvait lánya 1885-ben hozatta haza a Kerepesi temetőbe.
Hegedűs Géza írja róla: „Műveinek sok hibája van, de mégis jó és kellemes író. A valóságnak inkább csak a felszínét látja, de azt nagyon jól. Kitűnően ragadja meg a XIX. század első felének atmoszféráját, nagyon sok jellemző mozzanatot örökít meg, elbeszélő modora még akkor is vonzó, ha összecsapja, amit megfogalmaz. És néha igazán jó műveket hozott létre.”
